Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóval kapcsolatos legnagyobb kérdés az, hogy mit és hogyan kellene írni róla – ha kellene egyáltalán. Hogy kell vagy szabad-e írni a fesztiválról, jelen helyzetben pusztán költői kérdés, hiszen már a felvetés is a XV. POSzT-ról szóló szöveg része, ám néhány hónappal ezelőtt még korántsem volt ennyire egyszerű a helyzet. A fesztivál versenyprogramjának előadásait elbírálni hivatott zsűri összeállítása során kialakult konfliktusok nem csak a POSzT részleges sajtóbojkottjához vezettek, hanem az Örkény István Színház, a Szputnyik Hajózási Társaság és a STEREO Act versenytől való visszalépéséhez is. Ennek értelmében előadásaik szerepeltek ugyan a fesztiválon, de csak az Off-program részeként. Az Örkény István Színház visszalépésről szóló nyilatkozatában, többek között az alábbi rész szerepel: „A 2015. évi POSzT-tal kapcsolatban felállt az a helyzet, hogy nyugodt lélekkel sem részt venni, sem kimaradni nem lehet.”
A XV. POSzT június 4-i kezdetére világossá vált, hogy a Magyar Színházi Társaság és Magyar Teátrumi Társaság, a POSzT szervezésért felelős POSZT kft. két, a színházszakmai döntésekért felelős kisebbségi tulajdonosa már a látszatát sem tudja megőrizni, hogy képesek konszenzusos döntésekhez vezető, érdemi párbeszédet folytatni. A tény, hogy az idei fesztivál versenyprogramjának két válogatója, a Színházi Társaság részéről kinevezett Perényi Balázs drámatanár, rendező és a Teátrumi Társaság részéről kinevezett Balogh Tibor színikritikus, dramaturg nem tudott megegyezésre jutni a tizennégy meghívandó előadás kapcsán, jelezte, hogy aligha zajlik majd zökkenőmentesen a fesztivál előkészítése és lebonyolítása. Végül a tizennégy kiválasztott előadásból nyolcat közösen, három-három előadást pedig külön ajánlottak a válogatók.
A zsűri összeállításával kapcsolatos problémákra megoldásként az eddigi hét főből álló zsűri, konszenzuson vagy legalábbis hosszas alkudozásokon alapuló kinevezése helyett a tulajdonosok új rendszert vezettek be. Ennek értelmében a nyolc főre bővített zsűri négy tagját a Színházi Társaság, négy tagját pedig a Teátrumi Társaság delegálja, így téve teljesen szükségtelenné a közös álláspont kialakítását.
Az aktuális helyzetben úgy tűnik, hogy a két színházi társaság között feszülő, világnézeti és politikai okok vagy személyes érdekek és sértettségek mentén kibontakozó ellentétek közepette az ésszerű döntések meghozatalának egyetlen biztosítéka a POSZT kft.-ben többségi tulajdonosként jelen levő Pécs városa. Ha innen nézzük, nem túl nagy merészség kijelenteni, hogy addig van és lesz POSzT, amíg ez Pécs városának érdeke.
Hogy mindezek ellenére mégis érdemes és kell beszélni a POSzT-ról, annak egyszerű oka van: a POSzT gyakorlatilag a magyar színházi szakma állapotának, pontos leképezése. Ha úgy tetszik, a magyar színházi világ jéghegyének csúcsa, és azért fontos a mit és a hogyan kérdése a fesztiválról szóló diskurzus kapcsán, mert a POSzT-ról tett kijelentéseink legnagyobb része a szakma egészére is érvényes.
A Terítéken a POSzT című beszélgetésen Jordán Tamás egyszerűen és pontosan foglalta össze a helyzetet: „Mi most azért ülünk itt szorongva, utat keresve, mert nem szeretjük egymást, és nagyon nagy válságban vagyunk”. Ez a mondat nem csak, sőt, nem elsősorban a POSzT-ra, hanem a színházi szakma mindennapjaira igaz. Ilyen körülmények között ésszerűtlen elvárni azt, hogy a fesztivál alatt maguktól záruljanak össze a különböző táborok között húzódó, az évek során szakadékká mélyített lövészárkok. Elkeserítő, de a legkevésbé sem meglepő, hogy a fesztivál tíz napja alatt az folytatódik, ami az év fennmaradó napjain zajlik. Az egyetlen különbség a mindennapok és a POSzT között, hogy az egyébként egymástól biztonságos távolságban dolgozók és alkotók a fesztivál miatt rákényszerülnek, hogy kapcsolatba lépjenek egymással.
Pécs megkapó szépségű városa, a fesztivál idejére kibővített színházi büfé hűvöse, de még a Palatinus Hotel fülledt és gyakran szűkös, a szakmai beszélgetéseknek otthont adó alagsori helyisége is alkalmas lehetne arra, hogy az egész éves érdekérvényesítés és méltatlankodás közepette a fegyverszünet kis szigete lehessen. De amíg nincs valós szándék arra, hogy ez így történjen, aligha reménykedhetünk egyébben, mint abban, hogy a különböző szekértáborokban létrehozott előadások – akár a véletlen okán is – képesek valamiféle párbeszédbe bonyolódni, és releváns közeget alkotni a színházról, a minket körülvevő világról való elmélkedéshez. Ahelyett, hogy a szakma képviselői ültek volna egy asztalhoz, idén Hamlet és Attila, többek között Vitéz Mihállyal, Bánk bánnal, na meg Vilivel, a falu bolondjával karöltve csevegett el irodalmi művek színpadra állításáról, mítoszok teremtéséről, újrateremtéséről és rombolásáról, hazáról, politikáról és mindezek közepette a saját döntéseink súlyáról.
A budapesti STEREO Act Felülről az ibolyát című előadása – ezt sikerült elsőnek látni a fesztiválon – döntéseink és vágyaink fontosságára hívta fel a figyelmet. Boross Martin rendezése különböző vágyak színpadi beteljesítésére vállalkozik, üzenete nagyjából így foglalható össze: Ma kezdődik életed hátralevő része! Ennek ellenére a Felülről az ibolyát – a POSzT versenyprogramjában megszokotthoz képest – rendhagyó színházi nyelvezete, a játszók folyamatosan fenntartott, látszólagos civilsége, és az ezen keresztül felépített, bár csak részlegesen kihasznált interaktivitás megmenteti az előadást a közhelyességbe süllyedéstől.
A Mohácsi János rendezte ez a föld befogad avagy SZÁMODRA HELY aktuálpolitikai reakcióra érkező reakció. A 1941-es Kamenyec-Podolszkba történő deportálásokról szóló, gyorsan pörgő jelenetek üzenete világos, könnyen érthető. A használt eszközök mind ismerősek korábbi Mohácsi-rendezésekből. Az erős állítások, a végletekig karikírozott történelmi és mindennapi figurák, a klezmertől a székely himnuszig terjedő, felkavaró zenei világ, a jeleneteket átitató groteszk humor a néző habitusától, politikai és világnézetétől teszi függővé az előadás befogadhatóságát. Az Örkény István Színház előadása képes rá, hogy a sértődésig távolítsa magától a nézőt, de nem szabad bedőlni neki. A SZÁMODRA HELY befogadása ugyanis éppen abban a pillanatban kezdődik el, amikor sikerül ezt a sértődést legyűrni.
Az Örkény István Színház második előadása, a Bagossy László rendezte Hamlet esetében sem lehet megkerülni az aktuálpolitikai utalásokat. Szerencsére az előadás nem törekszik a magyarországi politikai viszonyok leképzésére, viszont a gyönyörű jeleneteket és helyzeteket eredményező politikai és egyéb kikacsintások nem tudnak zökkenőmentesen belesimulni az előadás szövetébe.
Érdekes párhuzamok és különbségek fedezhetőek fel az egymás utáni napokon játszott Hamlet és a Vidnyánszky Attila rendezte, a Budapesti Nemzeti Színházban bemutatott Isten ostora között. Mindkét előadás a stadion, illetve az aréna képével nyit, igaz, míg Bagossy megtartja a játéktér-nézőtér hagyományos felosztását, addig Vidnyánszky az események köré, mintegy a lelátókra ülteti a közönséget. Hamlet egyetlen döntés meghozásával küszködik, rendet póbál teremteni az összekuszálódott világban, és majdnem végig látjuk, ahogy ezen munkálkodik. Attila csak hosszú várakozás után tűnik fel a színen, és olyan világba érkezik, amit már rég a saját elképzeléseihez igazított. A dolgok rendjét megtartani hivatott alattvalói szükségtelenné teszik, hogy az ösztönei követésén túlmenően döntéseket hozzon. A történelmi környezetet a díszlet- és jelmezvilágában leépítő Hamletet a megdöbbentően erős színészi teljesítmény viszi előre, a Trónok harca című, kosztümös fantasy sorozatra emlékeztető Isten ostorát pedig az arénában megelevenedő erős képisége és hangzásvilága. Mindkét előadás emlékezetes, viszont egyik sem teljesíti be maradéktalanul a rendezői ígéreteket.
Az Újvidéki Színház Bánk bánjában Urbán András rendező korszerű köntösbe öltözteti Katona József szövegét. Aktualizál – ismét, és a csángó himnusztól indulva a magyar őstörténet, a kisebbségi léttel járó kérdéses identitás beemelésével, valamint a nézők megkérdezésével vizsgálja a haza és a hazafiság mibenlétét.
Az eddig említett előadások mellett idén több irodalmi mű színpadraállítása is szerepelt a fesztivál verseny- és off-programjában. Ezek esetében egyik elsődleges kérdés, hogy az alkotók miként nyúlnak az eredeti szöveghez. Döntés ez a javából, ami alapjaiban határozza meg a létrehozott előadást.
A színrevitelek sorát a Jel Színház Wilhelm-dalok című előadása nyitotta. A Sepsiszentgyörgyön bemutatott és a tavalyi kolozsvári Interferenciák fesztiválon is szereplő előadás kézenfekvő döntést hoz a Tolnai Ottó azonos című kötetéből származó tizenkét vers adaptálására. Míg a Vilit, a falu bolondját alakító Bicskei István a verseket mondja, Nagy József túlvilági, ősz hajú, maszkos szereplője hol saját testét, hol egy mini bábszínházat használja, hogy Vilivel és az elhangzó szövegekkel rezonáló képeket alkosson. A kézenfekvő – vagy annak látszó – megoldások ritkán működnek igazán jól az előadásokban, de a Wilhelm-dalok egyszerűségét és szűk terét úgy töltik be a bolond szövegei és ügyetlen teremtőjének képei, hogy a néző nem bírja kivonni magát az előadás hatása alól.
A Mester és Margarita színrevitelekor ugyancsak kézenfekvő megoldást választott Rusznyák Gábor rendező. A debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadását a Mester narrálja, a színpadon zajló események pedig csak a legritkább esetekben nyújtanak többet a szöveg egyszerű illusztrálásánál. Az előadásról szóló szakmai beszélgetésen maga a rendező is „nemes kudarcnak” nevezte A Mester és Margaritát, a kudarcban pedig jelentős szerep jut annak a ténynek is, hogy a feldolgozás során az egyetlen bátor – ám alapvetően hibás – döntés a regény szövegének minél teljesebb felhasználására vonatkozott.
A Szigorúan ellenőrzött vonatok első perceiben még úgy tűnik, hogy Bérczes László rendező is az irodalom javára döntött a színházzal szemben. Később azonban, az előadás humora, Háy János bugyután elbűvölő és elbűvölően bugyuta dalszövegei, valamint az eseményeket párhuzamosan élő és mesélő szereplők mégis a színház javára billentik a mérleget.
A Miskolci Nemzeti Színház Erdély – Tündérkertje ugyancsak a hagyományos, de jól működő adaptációk vonalán indul el. A Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első, Tündérkert című kötetét feldolgozó előadás második része azonban kilép a Báthory és Bethlen Gábor szembenállására fókuszáló történet keretei közül, és éppen a megosztottság és a döntéskényszer mentén alakítja aktuálissá a történelmi eseményeket. A Pécsett látott előadások közötti szinergia újabb fejezetét nyitotta meg ez a produkció, hiszen az ábrázolt történelmi korszak lefedi a szombathelyi Weöres Sándor Színház Vitéz Mihály előadásában megjelenő időszakot is. Keszég László és Béres Attila rendezései egyaránt aktualizálják a történelmi problémákat, de a lehető legkülönbözőbb módon és mégis érvényesen teszik.
Zsótér Sándor a budapesti Nemzeti Színházban rendezett Brandját hiába előzte meg hatalmas várakozás. A június 8-ra és 9-re betervezett két előadás közül a második – erre szólt a zsűri és a meghívottak nagy részének jegye is – egészségügyi okok miatt elmaradt. A fesztivál közönsége kétszeresen is veszített ezzel. Amellett, hogy a Brand kritikai recepciója egyöntetűen pozitív, remek példája annak is, hogy a szakmaiságot szem előtt tartva, jellemzően különböző táborokba sorolt színházi emberek is képesek fontos előadások létrehozására.
A POSzT záróünnepségén a fesztivál két legfontosabb díját (Legjobb előadás, Legjobb rendezés) Vidnyánszky Attila vehette át, de a Legjobb látvány és a Legjobb férfialakítás díja is a Nemzeti Színházba került. Négy díjat nyert a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban bemutatott Meggyeskert is. Pálffy Tibor lett a Legjobb férfi főszereplő, Benedek Ágnes és Kónya-Ütő Bence nyerték a Legjobb 30 év alatti színésznő, illetve színész díját. Az előadás a közönség zsűri díjában részesült. (Az előadást övező nagy érdeklődés és a szűk nézőtér miatt a fesztivál erdélyi meghívottai – köztük e sorok szerzője is – méltányossági okokból nem jutottak be az előadásra.) A kaposvári Csiky Gergely Színház előadása, a Szigorúan ellenőrzött vonatok ugyancsak négy díjat nyert.
A POSzT szakmai fesztivál, ami a tulajdonosi és finanszírozási struktúrája következtében a magyar nyelvű színházi szakma mellett elsősorban a pécsi közönséghez szól. Miközben az előadások telt házzal zajlanak (sőt, idén meghívottként sem lehetett bejutni néhány előadásra), aligha célszerű a fesztivált a kulturális turizmus alapvető mutatóin keresztül vizsgálni. A Terítéken a POSzT című beszélgetés mégis innen indított, és a szűkös két óra alatt nem is sikerült érdemben eltávolodnia ettől a vakvágánytól. Célszerűtlen vagy éppen a valós problémák elfedésére tett kísérletként is értelmezhető ez az indítás, és hogy végül minek értelmezzük, leginkább vérmérséklet kérdése.
Az viszont nem kérdés, hogy a POSzT a találkozás lehetőségének kihasználatlan terepe, és ha ragaszkodunk a kulturális menedzsment irányából történő megközelítéshez, akkor egyszerű belátni, hogy ez a kihasználatlanság veszteséget generál. Írtam már: addig van és lesz POSzT, amíg ez Pécs városának érdeke. De meddig lehet egy városnak érdeke egy olyan szakmai fesztivál fenntartása, ami mögül éppen a szakma jelentős része igyekszik kihátrálni?
A POSzT recseg, ropog, talán rég lángol is. A vészharangok egy része szól, egy része már nem, de olyan is van, ahol hivatalosan még meg sem kondították őket. Végül is minek kondítanák? Peter Brook 1986-ban megjelent Az üres tér című könyvének első két mondatából már tudjuk: „Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.”
