Julian Barnes regényének középpontjában Tony Webster nyomozása áll. Egy olyan történet, amely a regény sajátos kétosztatúsága, prózatechnikája, valamint idő- és emlékezetkoncepciója révén számos rétegzett kapcsolatrendszer felfejtéséből bontakozik ki. Egy kizárólagos, személyes perspektívát ismerhetünk meg, Tonyét, ennek megfelelően pedig meglehetősen behatárolt, tele kérdőjelekkel, identitásképző és -alakító aktusokkal, mélyen személyes és interszubjektív kapcsolatok kettősségében feltárva. Egy meghatározó életesemény, illetve annak számos következménye kerül fókuszba. Közelítések és távolítások sorozata a regény, időbeli perspektívaváltásokkal és önértelmezés-kísérletekkel.
Tony mindig is tudatosan kerülte az önreflexiót, „mindig is óvatosan élt”, épp emiatt bizonytalanodik el, amikor egy ügyvédi levél elindítja a nyomozásban, és szembesülnie kell gondosan félretett múltjával. A mindösszesen 173 oldalas regény egyharmadában mesél a múltról, a gimnazista évektől a jelenig, s ebből több mint egynegyed rész a középiskolás élményékbe enged bepillantást. A ’60-as években járunk, megismerjük egy szokványos angol gimnázium diákjait, Tonyt és barátait, Colt és Alexet, az újonnan érkezett Adriant, aki mindannyiuknál okosabb, műveltebb, fennköltebb és vonzóbb, akinek a társaságában Tony kifejezetten jól érzi magát. Leginkább történelem- és irodalomórákon vehet részt az olvasó, az időn való meditálás és a frissen felfedezett filozófusok elméletei meghatározó része gondolkodásuknak. A továbbiakban áttekintést kapunk Tony egyetemi éveiről, ezzel egy időben pedig megismerjük barátnőjét, Veronicát is. Az egykori baráti társaság később inkább csak levélben tartja a kapcsolatot, így értesül Tony arról is, hogy egykori szerelme most már Adrian barátnője, később pedig barátja haláláról is így szerez tudomást.
Úgy tűnik, meg van győződve, hogy mindannak, ami vele történt, van egy egyedüli, objektíven értelmezhető jelentése. Ennek megfelelően csupán annyit kell tennie, hogy a nyomok összeillesztésével, saját emlékezete kontrolljával, tudatos használatával felfedje az egyedüli igazságot, vagyis hogy mi volt szerepe barátjának, Adriannek az öngyilkosságában.
Mivel Barnes kiemelkedően művelt író, s munkái részletekbe menően precízek, talán érdemes odafigyelni, hogy névválasztásai sem esetlegesek. A főhős neve Webster, amit magyarul Takácsra fordíthatnánk. A takács vászonkészítő szövőmester, s ez abból a szempontból nem érdektelen számunkra, hogy éppen ő az a szereplő, aki megpróbálja felgöngyölíteni a múlt gubancos szálait – miközben ő maga is tovább szövi azokat. Adrian, a fiatal, különc zseni figurája pedig kísértetiesen hasonlít Thomas Mann Doktor Faustusának Adrian Leverkühn nevű komponistájára – főleg a Barnes-regény gimnazista Adrianjének bemutatása kapcsán mutatnak hasonlóságot. Maga a narratív szituáció is azonos: az elbeszélő-szereplő Tony Webster (Mann-nál Serenus Zeitblom) visszaemlékezései és kutatásai nyomán próbálja fiatalkori barátja, Adrian Finn (Leverkühn) izgalmaktól, titkoktól és nem kevés bonyodalomtól sem mentes életét a magáéval együtt bizonyos értelemben felfed(ez)ni és bemutatni.
Az időbeliségre, az emlékekre történő kontrollált, tudatos reflexió hatással van magára az emlékek milyenségére is. Tony irányítottan az idő különböző megjelenítési formáival, emlékezéssel, időben létezéssel kapcsolatos emlékeket idéz fel. Olyan emlékezésnek lehetünk tanúi, mely rekonstrukció és dekonstrukció is egyben.
Julian Barnes „megalkotja” Tony Webstert, akinek az emlékezés-kísérletéből, illetve annak megszövegezéséből áll össze a regény. Egy ponton tehát azt vesszük észre, hogy egy fikció fikciójában vagyunk, ahol mindenki folyton a realitás talajára akar átfurakodni, a bizonyosság szimulákrumában, így a tudás bűvöletében élnek. Többszörös kódolással találjuk szembe magunkat.
Néhol sajnos annak lehetünk tanúi, hogy az időről és az emlékezésről tett kijelentések sem lehetnek különbek a nyelv olvasztótégelyében felgyülemlett, elhasznált, ennek ellenére újra és újra felhasznált bizonytalan, sztereotip megnyilatkozásoknál. „Szinte belém hasít a felismerés, hogy mi a lényegi különbség ifjúság és öregkor között: amikor fiatalok vagyunk, többféle jövőt képzelünk el magunknak; amikor megöregszünk többféle múltat képzelünk el másoknak.” (97) Ez talán annak is köszönhető, hogy a regény nem az emlékezetről kíván valami újat megmutatni, csupán egyetlen, működésében megragadott történetet mesél el. Szinte végig érezhetjük, hogy Tony idő- és emlékezetfelfogása személyiségének különböző stádiumaiban más és más. Itt rejlik tulajdonképpen Barnes önreflexív, ugyanakkor szubverzív humora is. Az emlékek megszövegezése, illetve az újramondás módja, elégtelensége alkotja meg azt a fajta ironikus atmoszférát, ami rátelepszik a regény egészére. Maga a nyelvi közeg változtatja Tony emlékezését egy soha véget nem érő hajszává, reménytelen versenyfutássá. Paradox módon viszont ugyanez teszi lehetségessé az emlékezést, ezzel együtt pedig a narratívát is.
Közelíthetünk egy másik szinten is az idő ilyen magas fokú és rendkívül rétegzett reprezentálásához. Ez a szint azonban már nem Tonyhoz, hanem az ő hangján (is) megszólaló Julian Barneshoz, illetve az általa alkalmazott prózatechnikához tartozik. Természetesen szerves kapcsolat van a kettő között, ez a kényszeres szétválasztás csupán azért szükséges, hogy rávilágíthassunk a regényben használt ironikus beszédmód egy következő rétegére, mégpedig a fikcionalitás, az érthetőség, az értelmezhetőség problémakörének implicit tárgyalására. Tulajdonképpen csak Tony történetéhez képest beszélhetünk implicit jellegről, hiszen magában a nyelvhasználatban és az emlékek milyenségében az időnek és a történelemnek pontosan egyfajta tematizáló, összegző és dichotomikus feltárulkozása érhető tetten.
A múlt elérésének, rekonstruálásának módozatai át- és átszövik egymást, a bizonyosság és az igazság elérése szinte lehetetlen, főleg akkor, ha még saját emlékeiben sem bízhat. Elmosódik a határ a személyes és a interszubjektív, kollektív emlékezet között, így csak az észlelés lehet egyéni jellegű. Tony valóságos csapdába esik a kötet lapjain, hiszen emlékezete eredendően célirányos és igen nagy tétje van annak, hogy hogyan emlékszik, ez alapján pedig hogyan értelmezi és értékeli újra saját életét. Barátjával, Adriannel való kapcsolatát kell felidéznie, hosszú évtizedek távlatából keresi a választ arra, hogy hol is van az ő helye ebben a történetben, illetve miért és mennyire felelős barátja öngyilkosságáért.
Egzisztenciális tétje van tehát az emlékezésnek, úgy történetben konkretizálva, mint az emberi élet egyik alapvető attribútumaként. Barnes prózatechnikája ebben a kettőségben bontakozik ki. Elbeszélhetővé tesz egy olyan történetet, ahol ez konkrétan megnyilvánul, e mellett nyelvében és narratív sajátosságaiban pedig azokat az alapvető folyamatokat, meta-történéseket mutatja be, illetve figurázza ki, amelyek a 21. századi ember időről és emlékezésről alkotott elképzeléseit jellemzik.
Az életút számonkérésének vagyunk tanúi, mely a rejtélyes emlékek közt történő kutakodás és a lehetőségek mellett elmenés félelmei közti kettős lavírozás. Nem az emlékezetről mond valami újat, hanem az emlékezés megformálásáról. Szövegében elegánsan egymás mellett van a filozófia, az anekdotázás, az iskolás évek nosztalgiája és a gyász. Egy történet arról, hogy a lázadó kamasz egy igazán nyugodt idős emberré vált, viszont a lázadás korszakainak nyomát nem lehet végleg eltörölni, a felejtés teljes egészében nem létezik, csak az emlékezés mentén. A könyv lapjain évtizedek maradnak említetlenül, de valahogy fel sem tűnik ez szöveganyagában. Tulajdonképpen egy olyan regényről beszélhetünk, melynek különlegessége abban rejlik, hogy visszafelé működik, így vesz rá arra, hogy a végén újrakezdjük azt.
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt. Ford. Karáth Tamás. Partvonal Kiadó, Budapest, 2013.
