Stieg Larsson: A tetovált lány; A lány, aki a tűzzel játszik; A kártyavár összedől. Animus Kiadó, Budapest, 2012.
Ha a skandináv krimit jéghegyhez hasonlítjuk, akkor a Millenium-trilógia ennek a jéghegynek a csúcsa. Nem a legmasszívabb, nem is a legterjedelmesebb, de mindenképpen a leglátványosabb, mivel az a része a hegynek, mely legmagasabban a felszín felett látszik. Szerzője nem érte meg a trilógia sikerét, nem sokkal azelőtt halt meg, hogy a sorozatból az első regény megjelenhetett volna. 2008-ra a világ második legnépszerűbb szerzőjévé vált, ennek tükrében elég meglepő, hogy könyvei csak 2012-ben jelentek meg magyar nyelven. De a jobb később, mint soha mondás ez esetben is érvényesül, és a krimit kedvelő magyar olvasóréteg körében is népszerű olvasmányokká váltak.
A nem éppen könnyű gyermekkort maga mögött tudó szerző több folyóiratnak is szerkesztője volt, míg Stockholm legtekintélyesebb társadalmi-közéleti lapjának, az Expónak a főszerkesztőjeként 2002–2004 között ismertté nem vált, hirtelen bekövetkezett haláláig. Az évek során sokoldalú műveltsége, szakértelme különösen a neonáci mozgalmak területén vált elismertté. Éppen emiatt nem csoda, hogy trilógiája fordulatos, eseményekben bővelkedő, mely azzal együtt, hogy elképesztően kegyetlen, sohasem lép túl a valószínűség határain. Lisbeth Salander kalandjai nem történnek meg a mindennapokban, de megtörténhetnének. A svéd közeg, a nők előrehaladott emancipációja, a csendes, nyugodt környezet, a viszonylagos általános és magas szintű jólét és az északi embereket jellemző hideg megfontoltság teljesen áthatja a könyvek hangulatát, és hozzájárul a háttér hitelességéhez.
A trilógiának két főszereplője van, akik közül – és ez furcsán hangzik, de igaz – egyik fontosabb, mint a másik. Az elsődleges szereplő maga a „tetovált lány”, Lisbeth Salander, Hosszúharisnyás Pippi felnőtt változata. Egy kiábrándult, érzelem-, de nem élvezetmentes, enyhén autista, de nagyon intelligens, kistermetű, de mégis erős, széttetovált, de mégis vonzó Pippi Lisbeth Salander, aki szakmájából is kifolyólag egy idő után elkerülhetetlenül bajba kerül. A bajok sorozata akkor indul el, mikor megismerkedik a sorozat másik főszereplőjével, Mikael „Kalle” Blomkvist tényfeltáró újságíróval. A páros hol együttműködve, hol külön-külön, hol pedig nem éppen a legszívélyesebb viszonyban sodródik bele az eseményekbe, melyből végül győztesen kerülnek ki.
A három regény fő gonoszai is meglehetősen reális, mégis kiemelkedő figurák. Az első regény sorozatgyilkosa, aki pont abban ártatlan, amiben a legidősebb Venger által felbérelt Blomkvist nyomoz, a szadizmus és a nácizmus szélsőségének fatális keveredését jeleníti meg, a magát milliárdossá felküzdő Wennerström a fehérgalléros bűnöző archetípusa. A második kötet az első kötet túlélőit szerepelteti ugyan, de az események gyökere nem benne leledzik: Blomkvist egy prostitúcióra szakosodott szervezett bűnözői kör után nyomoz, mikor tippadóit megölik, és a neki segítő Lisbeth Salander is célponttá válik, méghozzá ellenségei épp a kettős gyilkosságot rendezik meg neki. Az izgalmakban és fordulatokban bővelkedő könyv végére kiderül, kicsoda Zalacsenko, és az is, hogy a szőke óriás – aki a legjobb, legizgalmasabb harci jelenetek főszereplője – sem éppen közömbös figura Lisbeth előéletét tekinthetően.
Amennyiben a trilógia első része egy klasszikus nyomozásos-bizonyítékgyűjtős sztori a svéd hétköznapokba ágyazva, a második pedig az akciók sokaságát tekintve olyan, mintha egy minőségibb Die Hard-epizód lenne, akkor a harmadik rész a trilógia igazi megkoronázása. Ez ugyanis egy pszichodráma jellegzetességeit viseli magát, ahol a küzdelem fő színtere a törvényszék, amely előtt Lisbethnek az előző részben esett kalandjai miatt kell felelnie. Ugyanakkor több mellékszálon futnak tovább az események, míg végül össze nem érnek. A velejéig amorális, perverz, de ugyanakkor társadalmilag egyértelműen elismert és tisztelt pszichiáter, Teleborian csőbehúzását Agatha Christie vagy Conan Doyle sem írhatták volna meg különbül.
Az irodalom egyik feladata – és ez alól a minőségibb szórakoztató irodalom sem kivétel –, hogy akár a hétköznapi valóságot, akár a virtuális vágyálmokat úgy jelenítse meg, hogy általa ne csak megfeleljen egy bizonyos olvasóréteg ízlésének, hanem valamilyen téren lehetőleg újat, eredetit is hozzon. Stieg Larssonnak mindez sikerült.
Lakatos Artur
