A formát takaró lepel, drapéria az antik görögök óta ismert, klasszikus művészeti funkciója, hogy kihangsúlyozza az anatómiát, a mozgást és a gravitációt. Egy ettől eltérő alkalmazása a Torinói Lepel, melynek esetében médiumként működik, megőrizve az arcnak a lenyomatát, melyet korábban érintett.
Feleki István legújabb, a kolozsvári Quadro Galériában májusban megnyílt tárlatának digitális és digitálisan módosított fényképei szembemennek a drapéria ilyenfajta értelmezéseivel – nála nem takaró-hangsúlyozó vagy felmutató-képhordozó közegként jelenik meg, a művész segédeszközeként, hanem főszereplőként: leplezi az eredeti modellt, s annak természetétől független vizuális életre kel.
Noha tudjuk, hogy a fényképek nylonzsákokba vont múzeumi festményekről készültek, Feleki eljárása nem része egy olyan intézményi vagy kritikai diskurzusnak, mely a műalkotás státusát járja körbe. Ő a kép természetére kérdez rá. A Kolozsvári Művészeti Múzeum munkatársaként évtizedeken át alkalma volt ezeket a műalkotásokat szemlélni és róluk reprodukciókat készíteni.
Ezúttal azonban, a beburkolt festményeket látva, a kétdimenziós kép törékenységére, kiszolgáltatottságára érezhetett rá. Amennyire igaz, hogy halálunkban mindannyian egyenlőek vagyunk, olyannyira igaz az is, hogy a letakart képek – legyen szó vásári portékáról vagy remekműről – egyenlőek. Az eltűnés, az enyészet egyenlősége ez: elegendő eltakarni, hogy a szem számára megszűnjön létezni.
Feleki megközelítése azonban nem száraz-szigorú merengés a kép természete fölött. Akárcsak korábbi sorozatainál, képalkotásának alapvonása a játék és az esztétikai értékek keresése. Ahhoz az ősrégi játékhoz nyúl vissza, amit gyerekkorunkban, a fűben fekve mindannyian műveltünk, s amit Leonardo is játszhatott, a felhőkben formákat keresve és találva. A játéknak eme képteremtő mechanizmusa húzódik meg Feleki másik képei mögött is, amely egyik képből, hasonlatosság alapján, ám az eredeti kép jellegétől, természetétől függetlenül, újabb képeket – embereket, állatokat, vadászjeleneteket – hoz létre.
Legyen szó régebbi (analóg) fotóiról, melyek a női aktot a felismerhetetlenségig absztrahálták, vagy az utóbbi években készült diptichonjairól (Ante mare undæ), melyek égen és földön felfedezett formákat asszociálva a világ rendjét próbálták kibogozni, illetve a mostani képekről, ez az eljárás mindegyiken felfedezhető.
Nem elég tehát, hogy az eredeti festett képet a lepel „elpusztítja”, a leplet a fényképész is elpusztítja azáltal, hogy alakokat, jeleneteket lát meg benne, újabb leplet képezve. A kettős pusztításból születnek a másik képek: a kép törékenysége így erősségnek is bizonyul. Ezen a játékon radikálisan csavar egyet a számítógépes beavatkozás, a filterek és effektusok képi zajokat eredményeznek, ugyanis az eredeti fényképtől idegen és független, virtuális forrásból származnak. A klasszikus fotográfiát tisztelő fényképészként számon tartott Feleki ezúttal megválni tűnik médiumától és a computer art bűvöletében mintha a festészet vagy a grafika felé közelítene.
A másik kép sorozat ereje mégis a fotográfia memóriaőrző képességéből táplálkozik: a képek maguk is vékony lepelként ereszkednek a valóságba és emlékhordozóvá lesznek: minden képrétegen, minden másik képen átdereng a múlt.
