Nem túl gyakran hallani a tubát szólóhangszerként, koncerttermek színpadán. Ha az előtérbe lép, többnyire jazzbandek basszushangszereként, például dixieland-alkalmazásban, akkor is jobbára kontrasztív szerepben. Vagy közönségesen csak „színfoltként”, olyan pillanatokban, amikor a rövidséget a virtuozitás tágítja élménnyé. Háttérszereplő tehát a tuba a szimfonikumban, ezért kaphatták fel fejüket a kolozsvári melománok, amikor Ralph Vaughan Willams F-moll tubaversenyét jelentette be évadzáró júniusvégi koncertjére a Filharmónia.
Mi tagadás, az emberben ilyenkor felüti fejét a gondolat: „magas művészet”, zenei kiválóság, világalkotás lesz-e osztályrésze az efféle koncerteken – vagy csupán hangszertechnikai mutatványnak, kuriózumnak, extravaganciának, a zenekarból kivételes lehetőségként kilépő arctalan zenészmester művésszé magasztosulásának tanújává válik-e a hallgató. A tuba, ez a kürtszerű, meleg hangú vagy épp trotyogó melák, amelynek inkább monstruózus tölcsére nyűgöz le, mintsem elrévesztő dallamképessége, ez most csakugyan fel fogja venni a versenyt a szólóhangszerként „überalles” zongorával, hegedűvel, csellóval vagy épp trombitával?
Nos, Vaughan Williams tubaversenye kapcsán a német valószínűleg ezzel a gyönyörűséges szóval válaszolna a fenti kérdésre: „jain”.
Nyolcvankét éves öregúr volt már az Angliában élő Williams, amikor a tubaversenyt írta. A London Symphony Orchestra játszotta az ősbemutatót (1954, John Barbirolli vezényelt, tubán Philip Catelinet játszott), az a szimfonikus zenekar, amelynek 1999-ben Paul Mann lett a segédkarmestere, az a dirigens, aki a mostani kolozsvári koncertet is vezényelte, s aki a jazzvilág és a szimfonikus zene átjárhatóságának hirdetőjeként számos világraszóló produkció kezdeményezője és kivitelezője volt (a legismertebb talán ezek közül a London Symphony Orchestra és a Deep Purple, a sokak által körülrajongott rockegyüttes két közös koncertje a Royal Albert Hallban). A mostani, évadzáró koncerten a fiatal, nagybányai születésű, Kolozsváron dolgozó – és ugyancsak angliai tanulmányi háttérrel rendelkező – Alexandru Corlan tubázott.
Na de vissza Williamshez! Az idős komponista a maga rendjén azt állította: tubaversenye közelebb áll a preklasszika – elsősorban a bachi zene – világához, mint a versenyművek bécsi klasszikus vonalához. Nos, ez formai-kompozíciós szempontból bizonyára így is van – talán leginkább a harmadik tételben „ellenőrizhető” –, de a tubaverseny egészét mégis csak azok a zenei, komponisztikai értékek határozzák meg, amelyek végső soron a hangszerre vezethetők vissza s amelyek annak lehetőségeiből és behatároltságaiból indulva és oda visszatérve érvényesülhetnek – vagy urambocsá nem érvényesülhetnek – versenyművi maximalitásként. (Ha már Bach is szóba került: vajon nem „zenébb”-e az a zene, amely szinte hangszerfüggetlen – például a Kunst der Fuge –, mintsem a csőhosszok és ventilek által „megvezetett” koncsertók?!) Williams tubaversenye márpedig többet vállal és (alkalmanként) többet is teljesít annál, hogysem merő hangszerdemostráció legyen. Expresszivitásban, lírai „fekvésben” kivált a középső tétel mond sokat, a szólista itt igazán változatos és szabad tónusválasztással élheti be a mű terét, különösen is a felső (akut) hangfekvések kínálnak nagy, de felelősségteljes lehetőségeket a tuba által megszólaltatható finomságra.
Williams tubaversenye nyilvánvalóan annak a törekvésnek az erőterében született, amely a „szekundáris” hangszerek szólóhangszerként való emancipálását célozza. De még ha ez a szándék vezette is volna, Williams teljes értékű versenyművet írt, azokkal az arányokkal, szólam-szereposztásokkal, súlypontokkal, amelyek egy koncsertón igazi „fogást” kínálnak interpretátoroknak és hallgatóknak egyaránt. Van ebben a tubarversenyben kellem és elegancia, népies humor és pajkosság, csakugyan „beszélget” egymással a szólóhangszer és a zenekar, dialogikus viszonyukban hol a kontraszt vagy az ellenpontozottság, hol meg a teljes egymásba-simulás, a partnerség szervezőelve ötlik fel. A végkadenciák (és a bennük megszólaló regisztergazdagság, expresszivitás, bravúr és „jelentésesség”) is jóval többek hangszer-hivalkodásnál, igazi és értékes kivezetései ezek az egyes tételeknek. Ahogyan a brácsa meleg és gazdag szonoritását juttatta szerephez több „kismester” is a 20. század zeneirodalmában, Williams a tuba (és más művekben egyéb rézfúvók) által tágította ki horizontunkat és alapozott meg egy új, igaz, még nem túl tágas szólóhangszer-repertoárt.
