– Monumentális regénytrilógiája, amely századokon és nemzethatárokon átnyúló közép-európai családregény, írói tisztelgés 1956 előtt, és egyúttal a Duna-vidék kultúrájának, földrajzának és történelmének enciklopédikus igényű bemutatása is, nem az ön tollából született újjá angol nyelven. Mi tartotta vissza attól, hogy saját maga fordítsa le választott hazájának nyelvére a Danubius Danubiát? Netán ön is úgy véli, nem létezik fordítás, csak a másik nyelven történő újraírásról beszélhetünk?
– Úgy gondolom, hogy létezik fordítás és újraírás is. Tolsztoj Háború és béke című remekművének több jó fordítása van. A versek jobbára újraírások. A Paul Verlaine alkotta Őszi dalnak a magyar újrafordítása jobb, mint az eredeti vers. Jómagam ritkán fordítom magamat, mert nem tudok élethű lenni, mindig vissza akarok nyúlni az eredeti ihlethez.
– Másokat viszont annál szorgosabban fordít anyanyelvéről angolra és viszont egyaránt, minek következtében sokan a magyar kultúra írországi nagyköveteként tartják számon. Mennyire van jelen ön szerint az ír literatúra a magyar anyanyelvű közönség horizontján? És mennyire tudnak a mi irodalmunkról az írek? Vagy éppenséggel korábbi választott hazája, Anglia olvasói?
– Húsz éven keresztül Tábori Pállal együtt készítettük a magyar költészet antológiáját, melyet aztán Makkai Ádám adott ki. Ehhez a kötethez négyszáz vers nyers fordítását készítettem el, amit aztán angolok, amerikaiak, írek véglegesítettek. Makkai felkért, hogy legyek a kötet főszerkesztője, ezt nem fogadtam el, mert úgy gondoltam, hogy a kötetnek csak a legjobb fordításokat kellene tartalmaznia. Ezzel szemben Makkai több mint ezer fordítást adott ki. A könyv sikeréhez alaposan hozzájárultam. Két kötetet eljuttattam távoli Nobel-díjas barátomnak, Seamus Heaney-nek is. Kettőt, mert az elsőt elvesztette. A másodikat viszont lelkesen ismertette az Observer című angol lapban, és az év könyvének nevezte. A mai magyar érdeklődés megvan, az Ireland Literature Exchange istápolja ezt. Több ír költő foglalkozik magyar versek fordításával. Van egy júliusi összejövetel is, ahová magyar költőket is meghívnak. Magyarországon szintén foglalkoznak az ír irodalommal. Például Gerevich András költő és a Magyar Napló című folyóirat is, amely engem bízott meg egy ír szám készítésével. Nem beszélve arról, hogy az angol nyelvű Hungarian Review történelmi témájú ír cikkeket hozott le tőlem. Ami pedig az angol közönséget illeti, legjobb költőink az angol folyóiratokban és fordításkötetekben is szerepelnek. Wystan Hugh Auden nagy angol költő Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versét a mai világirodalom egyik legjobb darabjának nevezte.
– Az ír–magyar kapcsolatok történészként és íróként egyaránt érdeklik. Mely művek születtek ezidáig ebből az érdeklődésből?
– Az ír–magyar kapcsolatokról két könyvem szól. Az egyik az Írország két arca című kötet, amely otthon a Világjárók sorozatban jelent meg és lett sikerkönyv, a nyolcvanas évek végén. A másik a Hungarian Ireland című angol nyelvű könyv, melyből nyolcszáz kötetet eladtak, aztán kifogyott. A kiadóvezető halálával aztán az újabb kiadások lehetősége is odalett. Ami pedig a költészetet illeti, tizennégy ír költő válogatott verseit adták ki tőlem magyarul, angolra pedig huszonöt-harminc magyar költeményt fordítottam. Egy északír kiadó pedig József Attila válogatott írásait adta ki Belfastban az én szerkesztésemben és részben fordításomban.
– Összefoglalná a zöld szigeten kevésbé otthonos olvasó számára az ír–magyar kapcsolatok történetét?
– Az ír–magyar kapcsolat valójában az 1600-as években, a győri Szűzanya képével kezdődött, melyet egy Lynch nevű katolikus ír menekült püspök vitt Győrbe ajándékképpen. Őt Cromwellék üldözték. Ez a kapcsolat azóta is folytatódik, csak koronként más és más intenzitással. A középkorban voltak sporadikus magyar látogatások Írhonban és írek is jártak Magyarországon. De igazi kapcsolattartás nem volt. Az 1800-as években viszont Kossuthék nagyra tartották az ír O’Connellt, majd Pulszky is járt Írországban, kapcsolatokat teremtett. Másrészről az 1848-as írek felnéztek a magyarokra, és forradalmuk vezére később Deák Ferenccel is találkozott Pesten. Innentől kezdve az ír-magyar kapcsolat folyamatos. Az írek az 1956-os forradalom mellett is kiálltak. Tudvalevő, hogy Erzsébet királynénk többször járt Írországban és a Maynooth-i egyetemen ott van az ezüst lovasszobor, amit ő adományozott az intézménynek. Mai napig sok magyar él Írországban, közöttük a legkiemelkedőbb talán báró Kende Gábor volt, aki néhány éve meghalt. Felesége, Rosa Kende bárónő sikeres kötetben emlékezett meg közös életükről.
– A műveken túl mennyire vesz részt előadóként és közszereplőként az írországi irodalmi és kulturális életben?
– Dublinban eljárok a Fordítók Társaságába és az Írországi Írószövetségbe is. Tag ugyan nem vagyok, de előadásokat tartok ott, és Írországban másutt is. Eddigi tizenöt előadásom közül öt József Attiláról szólt. József Attiláról külföldi ír konferenciákon is beszéltem, az Észak-Írországban kiadott, már említett gyűjteményem megjelenését követően. Többször szerepeltem az ír rádióban és televízióban is, és én mutattam be Magyarországot, amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz. A közép-európaiságot az írek nem értik és nem ismerik, de a magyarok sem igazán. A bemondók néha összevissza beszélnek erről. Legutóbb Báger Gusztáv magyar verseit fordítottam angolra, és a köteteket sikerrel eladták. Egyébként a Maynooth-i egyetem könyvtárigazgatója voltam, és egyúttal a Maynooth Review című lap főszerkesztőjeként is dolgoztam. Sok ír író és költő barátom van. Legjobb barátaim közé számolom Mary O’Donnellt, aki biztatásomra József Attila-tanulmányt írt, és Brennan Kennellyt, aki kérésemre József Attilát is fordított.
– Legutóbb megjelent kötete, az Afterlife a halál utáni életről valló különféle nézetek közül szemezget. Ez a kérdés már a Danubius Danubiában is hangsúlyosan megjelent, és azóta is foglalkoztatja. Honnan ez az érdeklődés?
– Engem ez a téma tízéves korom óta érdekel. Az antológia április 24-én jelent meg és hatvan interjút tartalmaz a túlélésről. A megszólalók között vannak egyetemi tanárok és egyszerű munkásemberek is. Van, aki azt hiszi, „porból lettél, porrá válsz, többet krumplit nem kapálsz”. Jómagam Teilhard de Chardin követője vagyok, aki szerint a lélek halhatatlan.
– Készülő kötete horgászkalandjait eleveníti fel, amelyek már az Írország két arca című kötetben is hangsúlyos szerephez jutottak.
– A készülő horgászkönyv minden olyan országba elviszi az olvasót, ahol én halásztam. Tehát a Dunán nemcsak Magyarországra, hanem Ausztriába, Szerbiába és Romániába is. Angliában a Temzében és a tengerben is pecáltam, Franciaországban a Rajna folyóban. Olaszországban az Adriai- és a Földközi-tengerben, a Bracciano tóban, Amerikában a keleti tengerperton, Dél-Amerikában az Amazonasban, valamint Guyana számos folyójában és tengerében. Ezen kívül Trinidadban, Jamaicában, Costa Ricában pecáltam és búvárkodtam. Argentinában a Rio Della Plata folyóban fogtam egy pontyot és egy harcsát. A legkisebb halat 1975-ben a Dunában fogtam, akkora volt, mint a lábam nagyujjának a körme. El kell mondanom, hogy előtte Simó Sándor filmrendező barátom fogadott velem ötszáz forintban, hogy a következő tíz percben nem fogok semmit. A kilencedik percben kifogtam a lábkörömnyi halat. Az ötszáz forintból ketten megvacsoráztunk Tahiban, ahol a húst kardon lángolva hozták. A legnagyobb halat Barbadosban fogtam a tengerben, egy mélyvízi kirándulás során, 27,5 kg volt. A halat a helybeliek greensilvernek hívták, a latin nevét nem tudom. A körülmények igen érdekesek voltak, ugyanis a halászhajót egy kanadai házaspár bérelte ki, én oda bekönyörögtem magam. Foghattam volna egy félmázsás halat is, de annak kiszakadt a szája és elment. Ez volt sokáig a családi rekord, de unokaöcsém, Gáti Zoltán alaposan lehagyott. 54 kg-os harcsát fogott a Dunában.
– Nyilvánvaló, hogy ön nem tartozik azon alkotók közé, akik csakis a könyvespolcukon keresnek ihletet írásaikhoz. Mire a legbüszkébb nem irodalmi eredményei közül?
– Két dologra. Az egyik, hogy Budapesten a Duna úszóbajnokságon 1953-ban harmadik lettem, holott én mellúszó voltam, és mégis legalább ötven, nálam sokkal sebesebb gyorsúszót lehagytam. Hogyan? Úgy, hogy tanulmányoztam a Duna sodrását az Árpád-híd és a Szabadság-híd között, és én a sodorban úsztam, míg a többiek egyenesen lefelé. A másik dolog, hogy én, Kabdebó Tamás értem el azt, hogy a magyar zászló a Holdra került. Ezt sok adattal bizonyítani tudom. 1969-ben kezdeményeztem az angol Times-ban egy nagy vitát arról, hogy a Holdra leszállandó amerikaiak ne csak a saját nemzetük zászlaját tűzzék ki ott, hanem az Egyesült Nemzetek zászlait is. A második holdraszállásnál ez megtörtént, a NASA értesített, hogy a zászlók felkerültek, kivéve a svájcit. Tehát így került fel a magyar zászló is a Holdra.
Kabdebó Tamás
Író, költő, műfordító, irodalomtörténész, kultúrtörténész. 1934. február 5-én született Budapesten. 1952-től 1956-ig az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt, rész vett az 1956-os forradalomban. A forradalom bukása után Nyugat-Európába emigrált. Először Angliában telepedett le, a walesi egyetemen 1960-ban történelemből, a londoni egyetemen 1969-ben könyvtártudományból szerzett oklevelet.
1960–61-ben a walesi egyetemen volt könyvtáros, 1969–72 között az University of Guyana (Georgetown) alapító könyvtárosa, 1979–84-ben a Victoria University of Manchester szakkönyvtárosaként működött. Élt Cardiffban, Guyanában, Manchesterben, jelenleg Írországban, Newcastle-ben, egy Dublin melletti településen él. Dolgozott könyvtárakban, egyetemeken, ma már „csak” az irodalommal foglalkozik.
A nyugati magyar irodalom azon írói közé tartozik, akik magyarul és választott hazájuk nyelvén egyaránt maradandót alkotnak. A Kabdebó-opusz vezérhajója, a Danubius Danubia című regénytrilógia nemrégiben jelent meg magyarul harmadik kiadásban, s egyidejűleg – első alkalommal – angol fordításban is. Kabdebó – aki tavaly ünnepelte nyolcvanadik születésnapját – legutóbb megjelent, Afterlife című kötetében a halál utáni életről vallott különféle felfogásokat tekintette át, de már újabb kötetén dolgozik, amely több kontinensen megélt horgászkalandjait eleveníti fel. A Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja 2001 óta, ugyanebben az évben József Attila-díjjal jutalmazták munkásságát.
