Esti Híradó
Ez volt
a cél: a súlytalanság.
Lebeghetek sugárzó űrben!
Lapozhatom a Nagy Üres Könyvet, és
odalent úgyszínt’ üres könyvekben
kutatnak utánam rég eltűnt barátok.
Beszélő gépek mondják gondolatom.
Utazom, változom, megjelenek:
különös folt a távcső fénykörében.
Képernyő-vándor, mogorva népek előtt.
S eltűnök váratlan, ahogy az önhitt,
egy-vak igazra esküvő seregek.
Hogy loholnak a halál elől futók!
Mindhiába. Élen a gulyáságyúk népe,
szalmazsák-asszonyok, fess zászlóvivők.
Tiszta középkor: félvad hadvezérek,
beszédhibás próféták királyi székben.
Szorgos hidászok, egyre messzülő partokon.
Cirkálók, kikötői búcsúkeringő-ködben.
Bombázók eltévedt célpontot kutatva.
Múlt idő a cél. S a kellékek. És mintha
elszánt vak ember nézése érintene.
Tévelygés idegen világszögletekben.
Milyen lesz hát – kérdem az a találkozás?
És az azután – milyen?
Fáradt vagyok, de pontos, hűvös fényben,
Uram: szótlan alkimista, arany-gyanús,
ravasz,
de már kész vakmerő kirohanásra.
Tetőtől-talpig vad gondolatokban...
S tudva:
mindez látomány, rémképzelés (lehetne).
Szerelmes álom.
De nem az.
Akkor volt
Akkor volt szép, amikor nevetett.
Amikor álmaiba hullt.
Mikor fölfedezte az életet.
Meglátta: közeleg az út.
Sírni kezdett bátran, s elaludt.
Szép volt, amikor megjelent.
Meglátta a szobrot a fában.
Mikor csak élt, se-fent, se-lent.
Nyarak fényében, telek havában.
Lengetve ég felé lábat és kezet –
Szép volt, amikor ketten. Vagy hárman.
Ébresztő
Fejedelmi hírhozó a Mezőhavas mögött –
két-hegyen túli tatár pusztaságon,
Olzsasz Szulejmen intelmeit követve,
szűztiszta gyolcsban indul a Nap.
Néhány szomjas, libabőrös perc még,
s színezüstben fogadom a reggelt,
túlélő-éltető könyveimmel,
oszmán findzsámmal,
diófám alatt.
S nem maradhat el pirkadatig,
gyíkléptű Rózanéném se, vissza-látogatám,
mesebeli kiskerti arany kapácskával –
útban savanyka sóskatövekért.
Olvasol, lelkem, hajnalok hajnalán!
Versek ezek! – ragyogok föl –, nem betűk.
Éppen bajt ne támasszanak, van elég!
Áldás-békesség!
Nonó, Vince, Lövétei, Királyék!
Hallottátok...
Találkozók
Az összecsődült cimborák között
fölfedezve néhány jóbarát.
Változtak, de felismerhetők.
Heveskedik a szív:
Ennek volt értelme!
Ez elmesélhető.
Amikor fölbukkannak
bajtársak is a hullámzásban –
szédülés támad benned (rád).
Menekülsz mosdóba,
udvari kúthoz,
eregetni csuklódra jeges nyugalmat;
halántékot, tarkót hűteni.
Hihetetlen! – bámul bambán
valaki a nagy falitükörből.
– Ez én vagyok, Uram.
Megdöbbentő!
Majdnem elfeledtem.
Én vagyok.
A hajduk szeretője
Antoaneta Melnikovának
Édes pacám, Drenovciból,
nem jön ma semmi hír.
Édes pacám, Drenovciból,
eltűnt a férfi nép.
Édes pacám, Drenovciból,
hova fussunk, hazátlan?
Édes pacám, Drenovciból,
a fű se zöld, s a rét.
A lírai álom
– 2015. június 8-án –
Intellektuális lírám – jobban mondva:
lírai intellektusom – kertje közepén
valami keleti (örök)zöld fa áll.
Egyetlen – mióta szép eszem tudom –,
s névtelen. Nincs menekvés:
meg kell neveznem minden reggel.
Gyümölcsét mondom savanykeserűnek –
másnapos harcosnak életadó.
Némelyek szerint éppenhogy édes!
Nőfogó.
Magányos élet ezt eldönteni kevés.
Egy fa. Zöldes. Növényhatározókban
se híre, se hamva. Nem csoda:
lombja alatt költők ücsörögnek,
piktorok és egyéb áldott széltolók.
Nem is nevezem sajátomnak többé!
Díszes-üres körmondataimtól
elhatárolom magam. NO cirkalom!
Bírjatok mindent, azt kívánom,
miként Ő bírta Juliskáját, végre, akkor.
Levél, virág, ehetetlen gyümölcs –
mind a tietek! – –
Lírai intellektusom, illetve
intellektuális lírai
kertem közepén.
