– Tata, az nem létezik, hogy Tamáska egyszerűen nincs. Akit így szerettek és ilyen sokan, az a Tamás macska nem veszhet el. Valahol van. Kell neki az, hogy valahol legyen. És nekünk is kell, nekem, neked, hiszen mi is etettük sokáig, hogy nagyra nőjön.
Ábel mindössze négyéves ebben a világmindenségben, de ebben a rengeteg időben sokat voltak együtt Cirmossal. Csak bele kell gondolni: fél életét Tamás macska közelében töltötte. Szinte hihetetlen.
Tamás zsenge ifjúsága óta itt élt, mindenki dédelgette, főként két kislány, az egyik Tomasnak szólította, mert hogy ő román kislány. Könnyű elképzelni, mennyi szeretetet kapott, holott kóbor szülőktől származhatott. Mi csak magunkhoz vettük, etettük, megnőtt. Két nyelven dorombolt, ezt szintén Ábel állapította meg, két nyelven nyivákolt, hogy engedjük be a lépcsőházba. Mindenki értette a szavát. És csak úgy eltűnt. Nem mondhatom ki hangosan, mennyire hiányzik. Megtöltötte a három hatalmas szomorúfűz lombjait. Ugyanis ott lakott. Ott is hált nyaranta. És ha hívtam macskanyelven, psz,psz,psz, onnan ugrott le és hatalmas ugrálásokkal jelentkezett. Soha nem rontott rá a tejes kenyérre, szalámikarikákra, először mindig a nadrágomhoz, lábamhoz dörgölődzött, ez volt nála a köszönet az élelemért. Csak e szertartás után következett az evés.
A kisfiúcska némán figyelte, fel-felnézett rám szótlanul, látom-e, hogy ő figyeli a csíkos Cirmost, aki Tamáska?
Többször láttam, amint ki-bejárt a pinceablakon, kilépett a járdára, hangtalanul fölnyivákolt hozzám, és mint aki ismeri a viselkedési szabályokat, nem bizalmaskodott a forgalomban.
Tudomásom szerint két galamb, valahány veréb földi léte száradt a lelkén. Mert hogy ő is a ragadozók családjába tartozott. Ám van... volt neki lelke. De hol van most ebben a létben? És – és vajon életben van-e? Nekem mintha el kellene számolnom, legalábbis Ábel előtt.
– Keresni kell, Tata.
Ezt tudom, de hol, hol?
Ismerem a kóbor kutyákat pofáról. Belakják a várost. Törzshelye van mindeniknek, nem csak úgy átabotában, de nem ám. Kora reggel van. Még nem nyitott a söröző, mellette a perecárus. Ott fekszik a fal mellett a drótszőrű sárga kutya. Négy éve ismerem onnan. Leülök a járdai terasz vasszékére, nézzük egymást.
– Mit tudsz Tamáskáról? – Köszönés nélkül megszólítom. Várom a választ. Néz. Aztán átnéz rajtam, el a bejárati kapunk felé. Fejét visszahelyezi két első lábára.
– Rég nem láttam – mondja. – Mindenbe beleszólt. Nem tudott viselkedni.
– Te tudsz róla valamit. Megvan? – Hallgat. Hagyom. Hitvány vagy, közlöm vele. Várja a nap megerősödését, a forgalmat a pereces előtt, a sörözőben is. Csak lehull valami tán...
A játszótéren megjelenik a fekete és társa, hatalmas kutyák, a kuka urai.
Leülök a padra. Elém telepednek, ülve figyelnek.
– Tamást keresem. A cirmost. Na? Ki vele, mit tudtok? Hiányzik nekem, a gyerekeknek is.
A fekete szólal. Két lappancs fülét elengedi, csak akkor vakkant egymás után, amikor fölállnak ismét fülelőleg azok.
– Tudok róla. Amikor egy alkalommal megkóstoltam azt a száraz reggelijét, nekem szökött. Fújt, kalimpált az orrom előtt. Pedig csak vagy két szemet nyalintottam fel abból a száraz ételből.
– Bolti volt. Én sem állhattam, ő szerette.
– Akkor se bántottam. Olivér tudja.
Olivér a társa, a barna. Lomha kóbor teremtés. Azt sem tudja, mikor, hol született. Maga is csak fölnőtt. Most rázza a fejét tagadólag, hogy nem, nem bántották.
– Mit martam volna rajta? Puhaság volt, soványka, pedig mindenki etette. S galambot is evett, pedig azt tisztességes kutya se próbálja. A fűzfáról szállt le nesztelen, be egy ott álló kocsi alá. Én végignéztem, onnan szökött ki s a levegőben kapta el a szegény madarat. Ez már ízléstelenség.
Elmentek dolgukra.
A szomszéd idős hölgy sétáltatja minden délelőtt jókora fehér kutyáját. A vénasszony valakivel beszélgetett, a kutya póráz nélkül. Megállott mellettem, valamit intett, elindult, visszanézett: hívott. Mentem utána. Megállt egy pinceablak előtt, éppen ott, ahol a pincében lerakva sok hordócsak, zsákolt zöldség, krumpli, vermelve ügyesen a gyökérzöldség.
– Hogy gondolod a bemászást? Gazdád letöri a derekam, ha te mész előre be az ablakon. Én majd belülről...
Megrázta fejét, igenelt valamennyit, hogy elégedett, csattogtak kajla fülei a pofáján. – Indulj már! – csak ennyit mondott, mert a vén gazdija elkezdte a jelenetét, kiabált utánunk.
A kutyától elbúcsúztam, integettem: köszönöm, haver.
Arra gondoltam, berekesztődött talán, nem tud kijönni Tamás cirmos. Igyekeztem, kulcsot vettem magamhoz, pedig nem a miénk volt a pince, siettem. Csöngettem, kijött Pityuné, elmondtam, ott lehet talán lenn öt lépcsőház macskája, a Tamáska, tetszik ismerni.
Hogyne, máris adta a kulcsokat. Majd dobja be, itthon leszek.
Sötét volt. Találtam végre egy kapcsolót. Hol vagy? Mindenütt kutattam. Egy ládarakás letakarva magasan pokróccal. A tetején ott feküdt a macskánk, aki már nem is volt Tamás, csak egy halott macska. Csont s a bőr. Szaga még nem volt, ahogy már neve sem. Megismertem, hogyne. – Mióta vagy itt, mióta? Éhen haltál? Menekültél? Kifutottál a köreinkből? Siratunk, tudod-e? Mindenütt kerestünk, úgy biza...
A kulcsokat beledobtam a postaládájukba. Engem most ne lásson se Pityuné, senki.
Még visszafordultam kétsoros levéllel. – Ott van a ládák tetején, nem akartam semmit... senkit kihozni mások pincéjéből. Majd csöngessenek be. Elviszem, eltemetem titokban. Üdv.