(részlet)
Dvorszkyt szentséges komolysággal, nagy és mély békességgel töltötte el a hajnali buszok csöndje. A motor álmosító brummogása, tartózkodó sebesség az enyhén görbülő ívekben, zökkenések és bukkanók közt az ajtók nyílásának és záródásának kiszámított szcenikája. Nem volt okostelefonja, hogy megnyújthatná hálószobáját, pedig a tömegközlekedés a közös hálószobánk, ahol megmutatjuk intim titkainkat.
Kipróbált egy másik útvonalat, az állomás közbeiktatásával közelítette meg munkahelyét. Hűvös hajnalokon a peron végéig sétált, ahol kék és piros fények foszforeszkáltak.
Sárga védőmellényes munkások gyülekeztek a sínek mellett, komótosan szívták, a tenyér öblébe bújtatva a cigit, aztán elindultak; rájuk hárult, hogy kalapácsaikkal szétbontsák a sötétet. Dvorszky elácsorgott még utoljára; Annára várt. Korántsem volt biztos benne, hogy melyikük utazott el; talán én vagyok az, aki ilyen távolra vetődtem tőle.
Hol vagy, Anna?
Voltál-e valaha egyáltalán?
Futni szeretett volna, de futó önmagától méterekre lemaradt. Igazából meg se próbálta; inkább lelassított, amennyire bírt, bár az erő majd szétvetette, hihetetlen teljesítményre, az elfogadható tempón túli sebesség növelésére ösztönözte. Mi a közvetlen célja ennek a futásnak, mi más lenne, mint hogy feladja, és zihálva leroskadjon innen pár száz méterre egy padra. A futás ellenében feszült és fékezett, hogy ez a száguldás menjen ki belőle, minden rész, amelynek alapja rohanás, hajtás és követelés, ami akart és valaha is sajgott benne, előzze meg, hadd menjen el mellette, hogy ő végre szabadulhasson. Remegett a lába az indulattól, a halántéka lüktetett. Elkísérte az ütemes kalapálás, mint akinek bőrén dobverőt pergetnek, míg a Hivatalban végül sikerült megállnia, egyenlő távolságra a falaktól, a folyosó közepén, vibráló neonfény alatt.
Ez a fájdalom túlságosan valóságos.
Az üresség érzete nem örvény, inkább fejfájáshoz hasonlít, nagyjából sejted, hol fáj, a koponya egyik fele, a homloklebenynél, a szemüreg mögött, a tarkó meghatározott gödrében, két ín között, a kitapintható pont mögötti üregben, ahová nem ér el kéz, miért ott és nem máshol: nem tudni; ahogy azt sem, mi ez az általános levertség. Gyomorrontás esete forgott fenn, a tegnapi vacsora maradéka dolgoztatta meg, vagy a felhőket sebesen cibáló szél hoz a mediterráneumból újabb fojtó meleget?
Mégsem mozdult semmi.
A felső szinteken megkerülhetetlenül állt a levegő. A hetedik emelet déli fekvésű, akadálytalanul egész messzire látni. Dvorszky, amíg az átvevő pecsételt és aláírt, az ablakra függesztette tekintetét, lenyűgöződve egészen belefelejtkezett a narancsporos kilátásba, és mellékesen odavetette, mintegy kihangosította önmagának, micsoda pazar látvány.
Bea nem válaszolt, átnyújtotta a postakönyvet. Régen elmúlt belőle a nyurga kamaszlány, aki a szék sarkán hintázik, és meztelen lábujjal egyensúlyoz az asztal szélén. Arca nehezen megjegyezhető, mondhatni bonyolult; élettelen, mint egy bolygó, amelynek nincs élővilága, csak domborzata van: sziklái és vízmosásai, lejtős és sík vidéke, így fest a teremtett világ, éppenséggel élőlény nélkül. Csak egy magányos Isten teremthet ennyire különböző magányos világokat. Amikor Bea egyedül maradt, lenyelte végre a szájában tartogatott kiflivéget. Kortyolt a vízből. Kivörösödött arcát hűs üveggel hűtötte, és hosszan bámult ki az ablakon, ahogy megszokta, mikor senki sem látja, és ismeretlen énekesnőnek vagy névtelen hírességnek képzeli magát.
Hirtelen szél támadt, belemarkolt a fák lombjába, az ágak idegbajosan hajladoztak a nekik diktált tempó szerint, engedelmesen nyíltak szét a tépés mentén. Rizk Malvin koponyájában cikázó légkalapács dolgozott az ismert kiterjedésű munkaterületen: tarkótól homloklebenyig. Ha ez a fej az enyém volna, nem hasogatna. Fájdalom az én nevem.
Az eső oldalról, hullámokban, az ablakhoz verődött.
Egy madár vagy egy eltévedt levél repült.
Dvorszky szeretett az időjárásról beszélgetni. Vagy hallgatni Ifkovicsnét, aki értett hozzá. Ezt a jelentős és kimeríthetetlen témát élvezettel tudta előadni, úgy beszélt a különféle halmazállapotú csapadékról, mintha élettársi kapcsolat fűzné össze vele, hosszú évek-évtizedek, melyek során kiderült, aminek ki kellett derülnie.
Én megmondtam. Ez a szemét már megint csinálja. Pont most, amikor nem hoztam ernyőt. Direkt ma. Tudtam pedig. Ez a barom, már bocsánat, azt mondta… direkt néztem a tévében… mikor mondja, napsütés. Rögtön tudtam, hogy hazudik. Így, hogy: ma, napos idő. Elhiteti a világgal, hogy napsütés, meg 27 fok. Erre mi van? Öt fok van, az van. És esik. Nem elég neki. Zuhog. Micsoda egy zápor. Tessék, még villámlik is. Mi az, hogy… villámlik? Kurva anyját, már bocsánat… az ilyennek. Ez ide csapott. Erről nem volt szó. Velem ne szórakozzanak. De én nem hagyom annyiban. Megyek és felhívom őket.
Nagy hévvel bevágta maga mögött az ajtót.
Falussy Móric: 1981-ben született Miskolcon. Jelenleg Budapesten él.
