Kafka a boncasztalon
„– Ugye, most már emlékszel rá?
– Jól be vagyok takarva?
– Szóval jólesik már az ágy...
– Jól be vagyok hát takarva?
– Légy nyugodt, jól be vagy takarva...”
(Franz Kafka: Az ítélet)
Békével fekszel,
már nem vacogsz,
a tuberkulózis gyöngyei
rég homlokodba olvadtak,
arcod mered
rá,
akár a kő,
szemed csillámán
homályos, szürke
szemfedő.
A kórboncnok pedig
szerszámaira pillant,
és azon tanakodik,
melyikkel is hasítsa fel
pucér mellkasod.
Szike?
Túl egyszerű.
Legyen vadászkés!
Bőrbe hatol, éle csontba,
hanyag húzás, végigsercen,
szétnyílsz, mint nyári melegben
a lomha pillangó.
Tehetetlen metamorfózis.
Ott benn, a kas medrében,
az a tüdőd.
Az biza szart sem ér.
A szíved, az is ott van benn.
Az sem ér semmit,
nem ver már vöröset.
Máj, ó, posztkommunista.
Epe, vegánzöld.
Gyomor, igen, a kis szkinhed,
az kell hozzád,
vesék, az élet iróniái,
hasnyálmirigy, lalala...
Na meg belek
és belek és belek...
Húgyhólyag.
Ez unalmas.
Túlzottan monoton,
azaz egyszínű,
túlmagyarázott
és repetitív.
Mégis nézzük meg
egy pillantásra azt a szívet!
Procedúra alapján
a mellkast fel kell vágni...
Arra való ez a bazi nagy metsző.
Szét kell feszíteni,
pillangóból darázs,
és úgy kell eltávolítani a szívet.
Uncsi...
Inkább húzzuk ki
a rekeszizmon keresztül,
laza és eredeti módszer,
szabadalmaztatnom kell!
Vézna kis kapitalista.
Valami már nem ketyeg.
Fura, hogy egyáltalán
ennyi ideig ott hetyegett!
A boncnok unott
undorral dobja
vadászkését a kagylóba,
magában mormogva:
– Mit nézzünk meg még?
Mit?
Nézzünk?
Meg?
Még?
– Jól be vagyok takarva?
– Várj, csukjalak össze...
– Jól be vagyok hát takarva?
– Platty és nyakig... Igen, jól be vagy takarva.
Ha végeztem össze is öltelek...
– Most mi következik?
– Megnézzük mi jár a kobakodba...
Lalalala... mordul fel az apró körfűrész,
holdként szab
koponyaföld körébe.
Skalp fordul öbölre...
Szíú szokás...
Az agy mozdulatlan.
Számba szedett
szürke szivárvány.
És bumm.
– Ugye, most már emlékszel rá?
Békével fekszel
már nem vacogsz,
darabokban,
mert mi így szeretünk.
– Munkára mindketten, és egy szót se!
Gyuszi példázata
Adott példa:
a mennybemenetelhez
vagy az újjászületéshez
először meg kell
hal(la)ni egy cseppet.
Limbó vagyok.
Hol süket.
Hol vak.
Hol néma.
Mégis mintha
lebegnék néha.
Péntek esti:
Szevasz, (tüdő)Gyuszi,
bár orvosolt
volna a szarvas,
bár elvarázsolt
volna téged is a tündér.
Imádom, ahogy
lázba hozol
és lassan remegtetsz.
Imádom, ahogy
álmatlanul forgolódok,
te ágyam mellett
ülsz, azon a szomorúan
nyikorgó öreg széken,
és halkan baromságokat
súgsz fülembe.
Csak én hallom.
Talán az éjszaka is.
Talán még a baglyok is.
De senki más.
Azt súgtad, minden
kutya korcs,
elvégre én is az vagyok.
Orrom száraz.
Péntekenként ugatom a holdat.
Keveset alszom.
Még kevesebbet álmodok,
néha pedig körbe-körbe kergetem…
Ekkor gondoltam:
hallgass már,
az Isten szerelmére…
Balomra fordultam…
egy-kettő-há…
s gyermek lettem,
az udvaron voltam,
nyár volt,
égetett a Nap,
Anyát kerestem,
majd mikor rátaláltam,
naivan azt kérdeztem:
– Anya, miért ölik le a lovakat?
– Anya, miért kell hozzá fokhagyma?
– Anya, mennyi egy köteg ára?
– Anya siess már, Rebi néni ott áll a kapuban…
2 lejért kell neki.
Varga Sándor-György: 1989-ben született Nagyváradon. A kolozsvári Mâszaki Egyetemen szerzett mesteri diplomát. Jelenleg Kolozsváron él.
