"színezüstben fogadom a reggelt"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 15. (677.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Titkos utak Macondóba
Haklik Norbert
Magyar zászló a Holdon - beszélgetés Kabdebó Tamással, a magyar kultúra írországi nagykövetével
Reiner Kunze
Versek
Király László
Versek
KISS ERNŐ CSONGOR
Találkozás a szavakkal, találkozás a vízihullával
Noszlopi Botond
Versek
Czegő Zoltán
A macskalevél
Jancsik Pál
Versek
GOTHA RÓBERT MILÁN
Amúgy is, a nők uralják a világot
Falussy Móric
Robotka úr hétköznapjai
OZSVÁTH ZSUZSA
Versek
Krómer Ágnes
Versek
VARGA  SÁNDOR-GYÖRGY
Versek
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Újabb Kudarc
Szőcs István
Bízzál, pályafutó, bízzál! (II.)
Medgyesi Emese
Prelúdium: szülőföld, szubkárpátok
Jakab-Benke Nándor
Egy osztrák a jövőből, ötödszörre
CSUSZNER FERENCZ
Antigoné kiköltözik a kolostorból
MOLNÁR ZSÓFIA
„Miféle vidék ez, Agripina?”
Nagy Hilda
Harminc év diskurzusa
Te kit választanál?
Szekernyés János
Jelképes és groteszk formák
Jakabffy Tamás
Marcus Miller Temesváron
Hírek
 
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Újabb Kudarc
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 15. (677.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.

Bán Zoltán András Önmaga csődtömeggondnoka – Kritika Kertész Imre új kötetéről című, a Magyar Narancsban megjelent A Végső kocsma-kritikájának első mondata: „A Szent István Rend átadása utáni napokban magyarul is megjelent kötet először a Letzte Einkehr (nagyjából: »Az utolsó betérő«) címen, azaz németül jött ki 2013-ban; ez olyan különlegesség, amely a Kertész körüli dolgok mai állására nyit némi kilátást.” Idézet A Végső kocsmából: „Vettem néhány segédkönyvet, egy német–német és német–magyar szótárt, egy kis Brockhaus-lexikont. Kétszer is szerepel benne a nevem, a Nobel-passzusnál meg a rendes névsorban; az Ungarn címszó Literatur rovatából azonban – amit nyilván valaki magyarral csináltattak – kihagytak.” (291)
Kertész Imre új regényének magyar, bő óra alatt áttekinthető recepciója Bán (úgy tűnik: meghatározó) kritikájára hivatkozik gyakran – s nincs mit tenni, most már ez is. A kisszámú kórus nagyrészt a karmester nagyívű vehemenciáját követi, igaz nem épp annyira hangosan. A koncert nem hattyúdal – az efféle póz Kertésztől is távol áll –, inkább egy keselyűdal lesz, ahol a kritikusok a bevezető kóstolgatások után a Kertész Imre-irodalomtetem ezen utolsó testrészét marcangolják. Természetesen esztétikai érvek alig hangzanak el, a regény nem mint regény jelenik meg, hanem Kertész meg ugye a körülötte lévő dolgok fontosabbak, ez a fecsegő-tipegő-magyarozó-németező-zsidózó, minden-díjat-átveszek Kertész, aki világhírű lapoknak adott interjúiban nem restell politizálni. Amikor meg nem teszi, azért keveredik botrányba. Nyuszi, sapka.
Csakhogy Kertész utolsó regénye szerkezetileg megint újít egyet a regényformán, tartalmilag (azaz gondolatilag) pedig olyan mértékű tisztánlátás jellemzi az öregembert (ezt senki nem írja le így, de mintha az az előzetes és bújtatott prekoncepció vonulna végig még az átgondolt kritikákon is, hogy az öreg nem mindig tudja, mit csinál, s ezt csak katalizálja maga a regény, ami az öregedést is problematizálja), szóval a tisztánlátás képes a regény (magyar) kritikai fogadtatásának elébe menni: a bevezetőben jelölt módon lehetne ütköztetni a jó néhány észrevételt  Kertész-mondatokkal.
E helyett a munka helyett sokkal hasznosabb egyszerűen regényként olvasni a Végsőt. Olyan regényként, aminek főszereplője az életműben először: Kertész Imre. Semmi okunk azt feltételezni, hogy Kertész visszatérő regényalakjai (Köves Gyuri és B.) (sőt: az sem biztos, hogy a Sorstalanság és A kudarc Köves Gyurija, illetve a Kaddis és a Felszámolás Béje ugyanaz volna) (bár szerintem a két Köves Gyuri ugyanaz, de a két B. már nem) (az életrajzi egyezések ellenére) az íróval  lennének egyenlőek. Továbbá a kiadott műhelynaplók, feljegyzések, interjúkötetek előszavai és szerkesztésük révén mind azt sugallják, hogy a naplójelleg ellenére regényként is olvashatók. Például A K. dosszié, ami Hafner Zoltán mélyinterjújának indult és végül Kertész könyve lett, ennek a bevezetőjében írja: „Ha azonban elfogadjuk Nietzsche javaslatát, aki a regény műfaját a platóni dialógusoktól eredezteti, az Olvasó valójában egy regényt tart a kezében.” Mindig van egy finom csavar, ha figyelünk, ami irodalmivá avanzsálja még a legéletrajzibb munkát is. Itt más a helyzet.
A Végső tehát cselekménye szerint Kertész, a főszereplő 2001 és 2009 közötti feljegyzéseiből válogat. Ez teszi ki a mű több mint háromnegyedét, illetve található benne még két fejezet A végső kocsma című befejezetlen regényből. Olvasatomban az egyik közelítési mód a regényhez Laurence Sterne 18. századi Tristram Shandy-je lenne. Itt a főszereplő élete történetét akarja lejegyezni, ami azonban általa jelzett paradoxonhoz vezet: ha születésének elbeszélése, vagyis már legelső napja több száz oldalt vesz igénybe, akkor Tristram soha nem fog eljutni a regényírás kezdetének napjáig, hiszen nem tud olyan gyorsan írni, hogy beérje saját magát. Ugyanilyen, folyamatosan kitérőkből építkező regény a Végső is, mert Kertész életét mutatja be, főleg a Nobel-díj utáni időszakra fektetve a hangsúlyt: utazások, felolvasások, díjak; kortárs politikai eseményeket és Európa helyzetét kommentálja; folyamatosan visszatér a szellemi és testi hanyatláshoz és az írásképtelenség gondolatához a napló, de közben regény lesz belőle.
A másik közelítési módot a Végsőhöz A kudarccal való ellentétes szerkezetben látom.  A kudarcban az Öregember szintén regényt akar írni, miután első regényét a Sorstalanságot a kiadó visszautasította. Itt azonban mégis megszületik A kudarc című betétregény, amit a könyv teljes egészében idéz, és többek között arról szól, hogy Köves végül nem megy el (honnan és hová, az nem világos, valószínű: Budapestről és a diktatúrából), hanem marad és regényt fog írni (feltehetőleg a Sorstalanságot). A Végsőben ez a szerkezet nem töredékesen ismétlődik, hanem megfordul. A naplójegyzetek gondolatai számos alkalommal ismétlődnek a regénytöredék két rövid fejezetében, a bemutatott alak hasonlósága Kertészhez és közös problémáik (az írással való küszködés) nem egyszerűen elmossák a határt napló és fikció között, hanem azt érik el, hogy a fikció keretezi a valóságot, nem pedig fordítva, mint A kudarc esetében, ahol a (parodisztikus hiper)realitás a regényt.
Persze ehhez az kell, hogy a napló több legyen egyszerű napi jegyzetnél: „A napló nem arra való, hogy magamat ábrázoljam, hacsak ez a határozatlan és körvonalazatlan lény – magam – nem tükrözi a világban fennálló káoszt.” (57) A gondolat A végső kocsma mint regénytöredék első fejezetének elején így ismétlődik: „»Jegyezz fel mindent. (Amit el nem felejtettél). A naplóvezetés nem csak metafizikai kötelesség; olykor egy-egy dátumra is szükséged lehet«, írja.” (159) És ekkortól válik gyanússá, hogy kit idéz az egyes szám harmadik személyű elbeszélő, ki írja ezt? S ahogy a regénytöredékben feszültséget keltenek a nagy váltások, kitérések, a bekezdések közötti hézagok (amik tipográfiailag is jelölve vannak), ugyanolyan homályossá válik, mint a számunkra adott valóság és a Teremtés (25).  A második fejezetben megjelenik doktor Sonderberg alakja, aki Lótról és A szodomai magányos regénytervről beszél, egyébként sokkal részletesebben, mint Kertész a naplójegyzetekben. És mikor ezt a második fejezetet olvasom, és azt, ahogy Sonderberg meg akarja írni Lót történetét a bűnös városban, aki olyan bűnök miatt szenved, amiket nem követett el, azon gondolkodom, hogy nem-e éppen a Végső az a regény, ami maga a meg nem írt Lót-történet. És már tényleg nem tudni, hogy akkor a fikció a realitás vagy a napló fikció és ki is ez a Kertész Imre nevű figura.
Ami a cselekmény szintjén történik: ez a Kertész Imre nevű figura, a főszereplő kiszabadítja magát a Nobel-díjas író eltárgyiasító szerepéből, sőt az író szerepét is lebontja, hiszen nem tudja (?) megírni a tervezett regényeket, sem A végső kocsmát, sem A szodomai magányost. Hogy ezt elérhesse és még igaznak is hasson, radikálisan szubjektívnek kell lennie: beszámol testi leépüléséről, házaséletének részleteiről, enged csapongásainak. A regények nem jönnek létre, miközben új regényt ír, de egyáltalán nem biztos, hogy másikat.
Kertész Imre halálnaplója olyan fluxus, mint maga az élet.

Kertész Imre: A végső kocsma. Bp., Magvető, 2014.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében