„Ha senki sem akarja elolvasni az ember könyvét, az nagyon kiábrándító. A legfontosabb az, hogy a közönség tudjon a könyvről, hogy valódi döntést hozhasson: elolvassa-e, vagy sem” – vallja Tibor Fischer egy, az Árgusnak adott 2005-ös interjúban. Nos, a magyar származású angol író legújabb novelláskötetének már a címével segít az olvasónak meghozni a „valódi” döntést: Aki hülye, ne olvassa! (Don’t Read This Book If You’re Stupid!) Márpedig a feldobott labdát vissza kell ütni – az olvasó nem hülye, vagy legalábbis nem akar az lenni/maradni.
A meglepetéseknek azonban koránt sincs végük a címmel: Fischer novellacímeit sajátos, a „valódi” döntés helyességét folyamatosan próbára tevő, megkérdőjelező szövegek követik (olvasás közben gyakran felbukkan a hülye vagy nem hülye dilemmája), amelyeknek látszólag nem sok közük van a provokatív címekhez. A cím és szöveg viszonyának sajátosságára jó példa lehet Fischernek – egy újságírói kérdésre adott – válasza: bevallása szerint a novelláskötet címét egy Esterházy-mű ihlette (Pápai vizeken ne kalózkodj!) – „beleszerettem az ötletbe, hogy címben felszólító mód is lehet.”
Viszonylag konkrétabban (vagy kevésbé cinikusan) fogalmaz ellenben egy másik interjúban – noha ezzel sem könnyíti meg az olvasó dolgát: „Bosszantó viszont, ha elolvassák a könyvet, de a szerző szándékától, elképzelésétől különböző módon értelmezik. Az egyik ok, amiért novelláskötetemnek az Aki hülye, ne olvassa! címet adtam, pontosan ez volt.”
Ha a provokatív, néhol az olvasó bátorságát aláaknázó címek, nyilatkozatok után mégis nekivágunk Fischer novelláskötetének (amelyet négy, magyarul is napvilágot látott, szintén figyelemfelkeltő című regény előzött meg: A béka segge alatt, A Gógyigaleri, Agyafúrt agyag, Utazás a szoba végébe), hét hosszabb-rövidebb novellát olvashatunk – s címeik már nem is lepnek meg: Megettük a séfet, Imádom, mikor ölnek, hogy csak a legbizarrabbakat említsük. A bizarr, figyelemfelkeltő, néhol meghökkentő írói fogások nem érnek véget a címekkel: a novellák közül hat Londonban játszódik, ahol „az egyetlen ok, amiért érdemes élni: hogy látványosan lenézheted a vidékieket, akik olyan képtelen helyeken laknak, ahol az a legizgalmasabb hír, hogy árleszállítás van a helyi vegyesboltban” (Megettük a séfet, 19.). A „londonizálódott” szereplők mindennapjait, életük válságait ábrázoló novellafüzérben egy kakukktojás-novella is szerepel Jeges szorítás a szív körül címmel. Az 1989-es romániai forradalomról tudósító tényszerű szöveg Fischer személyes tapasztalatait, élményeit örökíti meg a temesvári eseményekről – egy tervezett, de soha el nem készült, Magyarországról, Kelet-Európáról íródó kötet novellába sűrített rajza. Nemcsak a szöveg témája, de hangneme, ábrázolásmódja is elüt a kötet többi novellájától: a terror végnapjait, a forradalom káoszát tényszerűen, a nyugat-európai újságíró szemszögéből ábrázoló eseményeket a tömegsír látványának döbbenete moralizáló végkifejlettel látja el. Fischer novellazáró, morális töltetű felütése ugyanakkor idegen a többi szöveg esetében: szövegeinek fő ismertetőjegye a humorral, szatírával átitatott hangnem, amelyben nyoma sincs a morális töltetnek. Szereplőinek sorsát hol egyes szám első személyben, hol harmadik személyű, a mindentudó narrátor bőrébe bújva meséli el: szenvtelenül, ridegen, úgy, ahogy a szereplői is élik életüket a tűzfallal körülvett Londonon belül, nem hagyva utat a szereplőknek a menekülésre. Nem mintha Fischer hősei (ha hősöknek lehet nevezni a mindennapi, rutinszerű, kiábrándult életüket élő szereplőket, akiknek az öngyilkossághoz sincs elég érvük) menekülni szeretnének: mindannyiuk közös jellemzője, hogy „londonizálódtak.” A Fischer által „kitalált” fogalom értelmét a Még ők gondolják, hogy részeg vagy című novella hőse összegzi: „Nézte a szomszédait, és elképesztően ideges lett már attól, hogy jártak. Utálta Brixtont, utálta a szomszédait, utálta az ügyfeleket és, az igazat megvallva, saját magától se volt oda meg vissza.” (185.)
Figyelembe véve Fischer címekkel kapcsolatos, fentebb idézett álláspontját, azt mondhatjuk, hogy címei első olvasásra sokkal érdekfeszítőbbnek tűnnek maguknál a szövegeknél. Látszólag ugyanis semmi kapcsolat nincs cím és szöveg között – ez a kapcsolatnélküliség azonban a novellák hőseinek világát próbálja kidomborítani. Egy olyan világot, amelynek szereplői folyamatos létértelmezésekbe bonyolódnak az értelmetlenné váló világ megértése végett, és ez az esetek többségében nem jut túl saját, megfeneklett sorsuk értelmezésén – és a jobbá válás illúzióján. A szereplők közti viszonyokat ugyanis, ha a novelláskötet címét is összefüggésbe hozzuk a szövegekkel – a „hülyék és én” viszonyrendszer határozza meg. Fischer szereplői egyfajta felsőbbrendűség-tudattal közelednek az őket körülvevő emberekhez – s viszonyukat az egymás életének megkeserítése teljesíti ki. Hőseik tudják, hogy a kemény munka nem hozza meg gyümölcsét, s az emberek érzéketlensége csak akkor tűnik fel a szereplőknek, ha azt a saját bőrükön tapasztalják. Az Imádom, mikor ölnek humorista (!) Mirandájának egy vak öregasszony látványa kapcsán csupán futó ötletként jut eszébe a segítségnyújtás: „sokan voltak nála közelebb, és ha azokat nem izgatta, hát kicsoda ő, hogy megmentse a civilizációt?” (346.). Mindez azonban nem gátolja meg abban, hogy az öregasszonyt a „nézzél már magad elé” felszólítással rendreutaító „drabális négernek” rendreutasításul a nyakába üssön egy üvegszilánkot. Tettének nem lesz semmi következménye, s Miranda örül, hogy feketét vett fel aznap. Hasonlóan a Megettük a séfet Jim-je csak azért nem üti meg a beleütköző „pattanásos arcú girnyót,” mert „ügyféllel van találkozója, és a vér nem mutatott volna jól az öltönyén” (20.). Meg kell jegyezni azonban, hogy Fischer könyve nem az Amerikai Psycho története. A kegyetlennek ható történeteket humorral oldja – ez a humor azonban nem felhőtlen. A keserédes, fanyar humor forrása a megoldhatatlannak tűnő problémákként felvázolt válsághelyzetek könyörtelen ábrázolásából, és a szereplők saját létükre adott reflexiójából fakad. Fischer szereplőinek problémái bizonyos értelemben álproblémák: Mirandát csak a humor lényegének definíciója tartja még életben, létének egyik legfontosabb kérdését a viccek kiatalálójának személye képezi (szerinte Isten az, aki a poénokon agyal, s nincs ideje a világ sorsával törődni). Ugyanígy hosszas eszmefuttatást olvashatunk a bevásárlóközpontok igen fontos problémájáról is: miért épp az a sor megy a leglassabban, amelyben hősünk áll, miért jut a rokonszenves eladónak mindig ellenszenves vásárló és fordítva. A Megettük a séfet Jim-je a fizetett szabadság víziójának és a „magad ura vagy” állapotnak a dilemmájában vergődve ismeri fel a szellemi szabadság és fizetett szabadság közti különbség lényegét: „te választhatod meg, melyik segget nyalod ki legközelebb vagy melyik szarkupacot falod fel; ennyi” (9.). Menekülési kísérlete – nyaralása – Londonból a napsütötte Dél-Franciaországba csak földrajzilag lehetséges: Jim magával viszi az esőt és az érdektelenséget – s bár túl fáradt ahhoz, hogy lényegi lépéseket tehessen válsághelyzetének orvoslására, a vele együtt nyaraló üzleti riválisának, Dereknek az öngyilkossága akár az ő életének végkifejlete is lehetne. Fischer nem szimpatizál hőseivel, nem próbálja rokonszenvessé tenni őket az olvasó előtt – mint ahogy a szereplők sem próbálják megszeretni magukat a novellák során. Mindössze eljátszanak annak ötletével, hogy lehetne másképp is, mehetne jobban is, felkereshetné őket egy producer a tévében szereplés ajánlatával, vagy köthetnének egy jó üzletet honlapkészítésre – vagy, hogy a talán legabszurdabb novella témáját idézzük: el lehetne olvasni a világ összes angol nyelven íródott könyvét. A Könyvrágcsáló indítása már egy abszurd novellába kalauzol: London belvárosában egy elefántot próbálnak rásózni hősünkre – Fischer néhol kitérő, elsztorizgató szerkesztésmódjával szembesülünk: az elefántos ember eltűnik, mi pedig a világon megjelent összes angol nyelvű könyvet elolvasni akaró hőssel találjuk szembe magunkat, aki könyvtárakban és könyvesüzletekben lakik, betéve tudja az Iliászt, s akit mások reménye éltet: „a könyvek reményből készülnek, nem papírból. A reményből, hogy valaki elolvassa a könyved; hogy az megváltoztatja a világot, vagy jobbá teszi; (...) a remény, hogy kiderül, igazad van, és a remény, hogy kiderül, tévedsz” (240–241.).
Fischer hőseinek legnagyobb problémája azonban saját hiábavalóságuk tudata – a többnyire harminc fölött járó szereplők saját életük kátyuba jutását mérlegelve épp csak eljutnak a „történhetett volna másként is” gondolatáig. Igyekezetük, hogy helyzetüket megváltoztassák, eleve kudarcra van ítélve: részben, mert hajdani önmagukat keresve, reprodukálva próbálják a „minden másképp lesz” illúzióját megteremteni, menet közben azonban rájönnek döntésük elkésettségére (például a Dél-Franciaországba kiánduló Jim története). S részben, mert cselekedetük vagy irracionális (a könyvrágcsáló története), vagy nem több magamutogatásnál (a fogságba esett burmai humoristákért élete első és utolsó jótékonysági estjét szervező Miranda az est sikertelensége után pucéran mászik fel a Nelson-emlékműre, s „a hatást növelendő a haját befestette kékre (...), és leborotválta jellegzetes, káró alakú fanszőrzetét. Azt akarta, hogy ezekre figyeljenek, ne pedig a személyére”).
Békés Pál a kötet Ki a hülye? című előszavában leszögezi: Fischer bizonyára nem hülye, ha képes volt kitalálni a provokatív címet – az olvasó sem marad az, jegyzi meg, hiszen elolvassa a könyvet. Tegyük hozzá, hogy Fischer hősei sem hülyék: csupán csak „londonizálódott” emberek, akiknek agyukra megy mások hülyesége – mindennapi történeteikben az teszi kicsit mássá őket, hogy a π rejtélyén, a humor definícióján és a nyugati irodalom lényegének felismerésén keresztül próbálják meg- és fenntartani/megmagyarázni önmagukat: „Nem véletlen, hogy a nyugati irodalom első szava a harag. Akhilleusz haragja. Már értette, hogy a harag oka az életben levés, hogy nincs más választás.”
Tibor Fischer: Aki hülye, ne olvassa! Fordította Lóránd Zsófia, Hamvai Kornél. Előszó: Békés Pál. Gondolat Kiadó, Budapest, 2005.
