A tíz és fél hónapos Viktória elengedi anyjának szoknyáját, és magasba tartott karjával egyensúlyozva először indul apja felé. Herold Herman számára ez volt családjáról a legélesebb emlékkép, pedig utolsó bajorországi útja előtt megörökíttette Kimpinán a helyi fényképésszel feleségét, ölében a legkisebb lányukkal. Külön felvételen láthatóak a körülöttük beállítottan foglalatoskodó nagyobbacskákkal, Máriával, Olgával, Verával együtt is. Ugyancsak akkor készült a házaspár kései, közös portréja, amelyen – éppúgy, mint valamikor az esküvőjükön – a díszlet mögé rejtett sámlira állt fel az ara, hogy fejét párjának vállára hajthassa. Ebből a felvételből egyenesen tizennégy darabot rendelt a gondos férj. Legyen majd mind a tíz gyermeknek; kettőt elvisz Münchenbe, az öregeknek; egy marad neki, az útjaira; egy pedig üveg alá, rámába kerül, a kandallópárkányra – indokolta volna, ha valaki rákérdez a nagy példányszámra.
Herold Herman 1895 végén, jóval hamarabb, mint azt feleségének üzente, már advent második vasárnapján hazaérkezett üzleti útjáról, Felső-Valáchiából. A meglepetés szándéka mellett saját elhatározása sarkallta, hogy legkésőbb karácsonyig sikerüljön meggyőznie asszonyát, költözzenek Bajorországból a Kárpátok közelébe. Három héttel később, amikor szilveszter délutánján bezárkózott irodájába, hogy szokás szerint számot vessen önmagával, és az év fontosabb eseményeit a családi biblia hátlapjára röviden lejegyezve, elbúcsúztassa az óesztendőt, bizakodva előlegezte meg a jövőt: 1896 = Kimpina – rótta biztos kézzel egy új oldalra. Szétfutott a tinta a víznyomásos papír hátlapján.
Esténként azzal járt ifjabb Heroldné kedvében, hogy otthonukban az ő családfői jelenléte, no meg az időszak miatt rendszeressé vált vendégjárások alatt részletes, hangulatos úti beszámolót tartott arról, hogy hol mit látott és tapasztalt utazásai során, leginkább a vásáros forgatagokban. Minden, amit alaposan megfigyelt – építészet, helyi szokások, mit főznek, hogyan öltözködnek, vagy miként viselkednek arrafelé a nők – díszlete lett dédelgetett jövőképének.
Kimpina kis település volt a tizenkilencedik század végén. Alig kétezer lélek lakta a határ menti, gazdag vámvárost: szászok, zsidók, románok, magyarok, sőt, britek. – Tavasszal majd megnyitja kapuit mindkét kőolaj-feldolgozó üzeme, beindul a termelés; hamarosan megérkeznek a szerződtetett munkások, mesteremberek, mérnökök... Legalább ötszáz család költözik oda – nagy vonzerő a föld sötét, folyékony aranyának hatalma – ecsetelte Herman. Közönségén mérte le ötleteinek megvalósítási esélyeit: ha nyíltan véleményt kér hallgatóitól, bizonyára óvatosabbak lettek volna. Burkolt konzultációs módszerével tulajdonképpen provokálta őket, de ez úgy hatott, mintha a feltételekről nyilvánosan alkudozott volna asszonyával. Becslése szerint szükség lesz ott még iskolákra, esetleg új vállalkozásba lehetne kezdeni azon a Prahova-völgyi településen, hiszen általa tekintélyt és szolidabb egzisztenciát teremthetnek. Fokozatosan rukkolt ki érveivel; kíméletesen adagolt, szinte hízelgett az újabb részletek gondos sorjázásával, mert ismerte piciny kapitányának gyengéit. Azt jövendölte, hogy kevesebbet fog terepezni, csaknem helyben kereskedhet, és hogy kétségkívül nagy lesz a kereslet lábbelikre. – Lényegesen többet maradhatok veletek – ölelte át végül asszonyát, mint egy színházi nagyjelenetben. Közben szünet nélkül osztogatta esti meghívottaik körében, a család tagjainak, barátaiknak, lekötelezettjeinek, illetve a személyzetnek a nekik szánt számtalan, apró, év végi ajándékokat.
Társai soha nem utaztak vele egy kocsin, mert veszélyes hóbortja volt Herold Hermannak a sebesség: mellette muszáj volt sietni. Állandóan hajszolta az állatokat, holott eleve mindenkit lekörözött gyorsaságával. Münchenben azonban mintha kicserélték volna: a városkapun belül nyomban hozzálassult családja életéhez. Boldog, szerencsés ember volt, talán ezért oly kedélyes és örökké vidám. Szerelemből házasodott. Feleségével mindketten helyi céhek tekintélyes tagjainak leszármazottai voltak, ráadásul egykék. Társnak egymást ők maguk választották – közvetítők és érdekmérlegelés nélkül, önállóan, meglehetősen makacsul. Igaz, családjaik feltétlen támogatását élvezték, mert mindkét részről örültek a frigynek, versengve igyekeztek támogatni gyermekeiket. Ezért kapták közös nászajándékba a fiatalok a Csizmadia-közt: teljes egészében a négyhektáros telket, rajta egy hatalmas iker-házzal. Az ifjú pár otthonának közvetlen közelében így kaphatott helyet a férj önállósodott vállalkozása, a hármas műhely: tímár-, csizmadia- és cipőkészítő.
Amikor Herold Herman hetekig – olykor hónapokig – tartó útjairól hazatérve behajtott a zsákutcába, és leugrott a bakról, olyan boldogan pörgette-ölelgette a szárnyas kapun át szokás szerint feléje repülő aráját, akivel évek múlva, még gyermekeik feje fölött is eljátszadozott, fel-feldobálgatva őt a levegőbe, mintha az asszony a testvérük lenne. Szüleik öröm-szertartásának nyitánya után követelhették a „madaraztatást” a kicsinyek.
Ha apjuk itthon tartózkodott, naphosszat rajta csüngtek az egészséges, rakoncátlan gyermekek, ő pedig, ha csak tehette, hajlottan cammogott szókimondó asszonya nyomában, mintha gyakori távollétéért vezekelne. Utódaik számával arányosan gyarapodott, csaknem hatványozódott ifjabb Heroldék vagyona. A férfi rendszerint kivette részét a családi élet kötelezettségeiből, disznóvágások munkálataiból; nyáron, ha kellett, aratásból és kalákákból egyaránt. 1895 decemberében azonban feltűnően keveset maradt az ikerház „magán” felében, a családi műhelyek valamelyikében töltötte ideje nagy részét. Többet tárgyalt a céhtársakkal és szüleikkel, apjával, apósával. Nagyhéten, idejekorán elkezdte legyártatni a tavaszi és nyári szállítmányokat; még szilveszter előtt behordatta a színbe és becsomagoltatta a januárban eladásra szánt teljes árukészletet. Kivételesen itthon is sietett, bár szokás szerint szakított rá időt, hogy alkalmasint betoppanjon, és egy kávé ürügyén elidőzzön asszonya mellett a konyhában, vagy bekukkantson a tanulószobába. Jelenlétével feszélyezte a nevelőt, pedig nem figyelt a deklinációkra, láthatóan a tervezett országváltás, a jövőkép foglalkoztatta.
A következő tanévet valóban a Kimpinán újonnan épült evangélikus iskolában kezdték a Herold-gyerekek, csak a két serdülőkorú lány ment messzebbre: Nagyszebenbe kerültek gimnáziumba. Krumpliszedésig náluk maradt nagyika, hogy segítsen berendezkedni lányának és felerősítse őt az ikerszülés után. A fiatal vállalkozó-kereskedő munkáját egy Zakopanéból származó, középkorú, családos ezermester, Gonsenyicza Jakab segítette. A vásárok valamelyikében ismerkedhettek meg Herolddal. Kevés szóból értették egymást. Mintha tudni vélte volna a világjárt bajor, hogy Jakab és övéi mi elől menekülhettek, miért hagyták oda Lengyelhont – sohasem faggatózott. Az erdélyi vásárosok, közülük is főleg a szászok, jól ismerték Gonsenyiczát. Elmérgesedett helyzeteket sokszor sikerült rábeszéléssel kezelnie, tanácsainak mindenki hasznát látta. Nagy ereje volt, de kevésszer élt vele, inkább közvetített vagy szükség szerint tolmácsolt. Szerencsés alkata révén mindenben nélkülözhetetlen segítségnek bizonyult – hosszan, figyelmesen tudott hallgatni, de ha kellett, sok nyelven, szívesen érvelni, és meg is győzni. Alig volt idősebb munkáltatójánál, mégis érettebbnek tűnt nála.
Új műhelyében, emigrációban, Gonsenyiczáékon kívül még húsz embert foglalkoztatott Herold Herman. Utóbb még három vándorárust is szerződtetett, de így sem sikerült mentesítenie magát a vásározástól: szinte változatlan pörgésben száguldozott szállítmányaival. Leginkább új piacot keresett, azért járta a hegyeken túli vásárokat. Rendkívül népszerű alakja lett a Kárpát-könyökön belüli szabad szász városoknak, vásártereiken rengeteg hasznos ismeretséget kötött. Vagyona gyorsan gyarapodott; egyre nagyobb tőkét forgatott. Bukarestben tőzsdézésbe kezdett, néha kaszinózott, legszívesebben azonban a „jól koordinált, kiszámítható vámkedvezményekkel” zsonglőrözött, azaz csempészfuvarjait bonyolította, a határon át, oda-vissza. Mindig személyesen. Olykor a Dunától délre, Bolgárföldre is lemerészkedett. Évről évre elégedettebben nyugtázhatta, hogy számításai beigazolódtak, népes családját viszontagságoktól védettnek, egyre stabilabb anyagi körülmények között tudta. Ígéretéből viszont, hogy több időt tölt velük, soha semmi sem lett, pedig gyakrabban térhetett haza, hiszen nagyjából egyazon kistérségben tevékenykedett.
A família bajorhoni kötelékei fellazultak, pedig minden újabb gyerek érkezésekor az asszony anyja egy-egy félévre átköltözött Kimpinára, segíteni lányának. Később, míg tehették, mindkét nagyszülőpár rendszeresen jött hozzájuk látogatóba; nyaralni valamennyien a Dalmát tengerpartra jártak. Bajorországba azonban a fiatalabb Herold család soha többé nem tért vissza; egyedül Hermant, a családfőt sodorta hazájába a nagy háború.
A férfi időérzékelése könyvelésének periódusai, illetve árukaravánjainak felszámolása szerint tagolódott. Nem érzékelt sem asszonya, sem a saját maga személyén változást, csak apróbb házanépének növekedésén csodálkozott el időnként, önállósodásukon lepődött meg futólag, főleg, amikor óvodába, új iskolába kellett beíratnia őket, vagy keresztelésre jegyeztetett elő, ti. „idegenben”, ahogy ő külföldi lakhelyük színhelyét tréfásan nevezte, az ikreken kívül még három újabb családtagot anyakönyveltethetett.
1905 emlékezetes év maradt számára, mert a világkiállítás alkalmával viharos ifjúsága városába, Párizsba is visszatérhetett. Szinte az egész esztendőt a helyszínen töltötte. Rendszeresen írt asszonyának, tartotta benne a lelket, részletezte, hogy mennyit dolgozik. Bizonylatként küldött neki számlakivonatokat, hadd lássa, mennyit keres, csakhogy a kápráztató bevétel nem feledtethette Heroldnéval egyre fokozódó nyugtalanságát, torok- és gyomorfájásos szorongásérzetéből fakadó panaszait, amik Herman Montmartre-i szórakozásainak hírére költöztek testébe. Hiába kéretett a gondos férj „hazulról” többször is árut, hiába adott túl a készleteken maradéktalanul. Hasztalan üzente nejének többekkel, esküdözve, hogy ennyire meg annyira szereti, és csakis arról van szó, hogy ekkora üzleti sikert remélni sem merészelhettek volna, ezért kénytelen tovább, egyre tovább távol maradni. Heroldné sokáig nem reagált. Aztán egyszer szűkszavú választ küldött gyorspostával: „Visszaköltözöm.” A rákövetkező héten – épp karácsonyra esett – rengeteg különleges ajándékkal tért haza meglepetésszerűen a férfi: a parfümökön kívül gramofont és mindenféle lemezeket hozott asszonyának, „egész koncertekkel együtt”.
1913 kapcsán több oldalas bejegyzés került a Heroldok bőrkötéses családi krónikájába – eseményekben különlegesen gazdag esztendő volt.
Vízkeresztkor baleset érte a családfőt. Kocsija Ojtuz közelében beborult a szakadékba. Céhtársai szerencsés fickónak titulálták, ellenségei elpusztíthatatlan fráterként emlegettek őt a hír hallatán. – Rossz előjel volt, nagyon-nagyon rossz – hajtogatta az áldozat. Nem emlékezett jól, pontosan mi is történt vele azon az éjszakán. Hóvihar volt, szokása szerint száguldott, haza igyekezett, mint mindig... – mesélte. Sem esés közben, sem később, a szakadékba zuhanva nem veszítette el eszméletét. Repedt bordái, kar- és lábtörése ellenére maradék erejével még sikerült elbarikádoznia magát a hófúvásban, védte magát a fagytól, fegyverével pedig időnként figyelmeztető lövéseket adott le, melyeknek köszönhetően hajnalban, viszonylag hamar, a nyomára bukkanhattak a keresésére indult falusiak. – Egyetlen halál sem bírt elbánni vele, immár hosszú élet vár rá – nyugtatta Heroldnét a beteghez Szebenből ingázó szász orvos. Lábadozása alatt, engesztelésképpen aztán annyit édesgette elnyűhetetlen energiájú feleségét, hogy ősszel, a brassói kadétiskola évnyitóján Heroldné várandós anyaként búcsúzott legénysorba cseperedett iker fiaitól. Mikuláskor pedig a legidősebb lányok, Wilhelmina és Katarina páros esküvőjén a rokonság nőtagjai felváltva adogatták egymásnak a család szeme fényét, a hathetes Viktóriát. – Rossznak nagyon rossz jel – ugratták a kései apaságára büszke, mégis restelkedő férfit –, látod, kénytelen vagy kettesével férjhez adni, a fészekből kirepíteni a lányaid, csak mert vén törzsed egyre gyümölcsözik.
1913. november elsején Viktória nehezen jött a világra. Herman az összes többi gyermek születésekor úton volt. Nem készült ő, még gondolatban sem, az érkezésükre. Alapjában véve mindegy volt neki, hogy lánya vagy fia születik. Tudomásul vette létüket, őszintén örült nekik, de sem az anya, sem az újszülött egészségéért soha nem jutott eszébe aggódni, talán mert érezte a pici asszonyban az erőt – ettől pedig a kegyelem állapotában tudta magukat. Valójában már csak ünnepelni és büszkélkedni ért mind a nyolc alkalommal haza.
Ezúttal, minthogy itthon tartózkodott, lábadozott és időtöltésszerűen irányította az eladásokat, nem lehetett nem látnia asszonyának megfáradt mozgását, elnehezedését. Saját látogatóinak tekintetéből olvasta ki az idősnek számító kismama élete miatti aggodalmat: öreg már, hogyan fog szülni?... Elkezdett rettegni asszonya életéért. Suttogva különalkut próbált kötni saját magával és istenével: fogadkozott, cserébe nap mint nap magát ajánlotta halálba, de – saját látványos gyógyulásán tapasztalhatta – ő „nem kelt el”. Az első átvajúdott éjszakát nehezen viselte, többször bekérezkedett feleségéhez, majd a bábaasszonyt meg sem kérdezte, pirkadatkor elhajtott a jó hírű szász nőorvosért Brassóba. Mire visszatért vele, sötétedett. Klein doktor utasított, bemosakodott, és nagyon gyorsan műtött.
Késő este a teljesen megőszült férfi az érzelmi sokk hatása alatt még mindig szorongva, esetlenül állt felesége ágyánál. A kislányról mondták neki, hogy szép nagy és egészséges – látható megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, de további részletek iránt már nem érdeklődött.
1914-ben a család nem utazott nyaralni a Dalmát tengerpartra. A hadüzenet hírére Herold Herman – épp Bukarestben kereskedett akkoriban – napokkal tovább maradt a fővárosban, tájékozódni próbált. Végül Plojesten keresztül, lányait meglátogatva utazott haza. Vejeitől megtudta, hogy az augusztus 3-i szinajai koronatanács dönt majd az ország – valamennyiük – további sorsáról. Odahaza, Kimpinán érzékelhető volt az általános tanácstalanság. A kőolajfinomítók és a határ közelsége miatt háborús előkészületeket tettek a hatóságok: országszerte behívták a hadköteles tartalékosokat, mindkét vejét beleértve, erődvonalakat építettek, erőltetett menetben. A lakosság feszülten várta a fejleményeket. Az általános készültség ellenére – vagy épp ezért – Herold Herman feltöltette vállalkozása áru-, valamint háztartásuk élelmiszerkészletét, majd ahogy azt korábban eltervezte, végigárulta a szeptemberi vásárokat, bár óvatosságból Valáchia határain belül maradt. Bevételét hazahozta, könyveltette, majd feleségével úgy döntöttek, legjobb, ha személyesen utazik Münchenbe, felgyorsítani a nagyszülők vállalkozásainak felszámolását. A biztonság kedvéért minél előbb magukhoz szerették volna költöztetni őket. – Karácsonyra, ahogy szoktam, itthon leszek – ígérte induláskor Herman, s ha nem is tartotta túl magasra, mégiscsak megemelte, és három teljes körforgásnyira magához szorítva pörgött, pörgött, pörgött a feleségével.
Herold Heinrich halottak napján értesítette menyét, hogy Hermant várakozásaik ellenére hadkötelesnek nyilvánították Bajorországban, azonnali hatállyal berendelték szolgálatra, és egyenesen a francia frontra irányították. Apósának körülményes stílusából, érezhetően visszafogott utalásaiból az asszony megértette, hogy hasztalan próbáltak közbenjárni, férjének magas korára mégsem voltak tekintettel a hatóságok, de mert négy fiuk, két vejük már a frontokon harcolt, ígéretet kaptak, hogy mint családfőt, néhány hónap múlva esetleg visszarendeltethetik a hátországba. Az öreg Herold ezek után nyíltan arra kérte menyét, hogy korábbi elképzeléseikkel ellentétben mégiscsak inkább ő húzódjon közelebb a bajor családi fészekhez. Herman egyébként „biztonságba helyezett mindent. Károly (román király) halála átrendezi a sakktáblát!” – olvasta ugyanazon levél végén saját apjának a figyelmeztetését, tudósító felütésbe burkolt parancsszavait is.
Heroldné mindezek ellenére sem tudta rászánni magát a repatriálásra. Megszokta Kimpinán az életet, vonakodott az újabb országváltástól. Ráadásul időközben mindkét lánya az unokákkal együtt költözött vissza hozzá, a „külföldi” családi házba. Legalább segítettek működtetni a műhelyeket; együtt imádkoztak a férjekért, fivérekért. Mindnyájan együtt maradtak, a nagyszülők ismételt sürgetése és könyörgése ellenére. Biztonságukra hivatkozva több ízben próbálta a kimpinai polgármester is rábeszélni az asszonyokat, költözzenek legalább Bukarestbe, közvédelemben részesülnének a fővárosban – itt túlságosan szem előtt vannak. Nincs ugyan baj senkivel, de mert ők mégiscsak idegenek... Heroldnénak sokáig sikerült a kényszerű kilakoltatásukra irányuló próbálkozásokat – jelentős csúsztatópénzek ellenében – hatálytalanítani. Úgy döntött, várjanak még egy ideig ott helyben Hermanra, akit azonban végül mégsem mentettek fel. – Mindenesetre a német katonai kudarcok az ő helyzetükön is nagyon sokat rontottak – egyre kiszolgáltatottabbnak érezték magukat.
Családja 1916 májusában kapott utoljára életjelt Hermantól. Azon a nyáron, mikorra a román királyi hadsereget a Kárpátok külső előterébe vezérelték, mire lezárultak a hadi előkészületek, már régen készen álltak az újonnan épített erődvonalak a Szubkárpátok vonalán. Heroldné és asszonylányai megértették, hogy foglyok, rájuk zárult a front gyűrűje, a jövendő harcok köre. Ezek után az augusztus végi román hadbaszállás híre nem lehetett meglepetés számukra. Attól kezdve a meleg nyárutó ellenére felöltözve aludt a csonka család minden tagja. Mintha épp kirándulnának, magyarázták a kicsinyeknek; ágyuk alatt mindannyiuk számára – zsákokba csomagoltan – több napi élelem állt, valamint a legszükségesebb ruhanemű.
Végül a kis Viktória születésnapjának hajnalán jöttek értük. A kocsisorokban csupa ismerős, baráti családok nőtagjai és gyerekeik. Nagyon sokan voltak: valamennyien idegen, ellenséges országok polgárai. Plojestre szállították őket. Heroldékat saját kérésükre, és természetesen jelentős összeg ellenében, egyazon barakkban, együtt hagyta a lágerparancsnokság. Munkára mintha aránylag ritkábban vitték volna őket; a bezártság és az időtöltés mikéntje volt mindennek ellenére a hideg és a rossz táplálék mellett a legnagyobb próbatétel számukra. Tábori posta egyáltalán nem működött; híreket alig kaptak. A család férfitagjairól sokáig semmit sem tudtak.
Herold Hermannét karácsony szombatjának reggelén, amikor mellette a metsző hidegben megébredt, a kis Viktória hiába szólítgatta, pedig egyre hangosabban tette. – Hagyd, alszik a Mama – kapta ölbe aprócska húgát felriadva Wilhelmina. Négy legkisebb testvérével, saját gyerekeivel és unokahúgaival együtt sietősen áthúzódott a kisebb, nappalra kialakított barakktérbe, mialatt Katarina ököllel dörömbölt a deszkakapun. Sokára engedték ki. Szaladt jelenteni az őrségre, hogy intézkedjenek. – Spanyol hűlés – mondták azok, és sajnálkoztak – Nincs mivel fertőtleníteni, a megfázás a fő baj – okítgattak, mintha a lakók hibája lenne a járvány.
Újév első napjaiban, szánfogattal öttagú küldöttség érkezett a kimpinai ortodox kolostorból. Áldást és foszlós, vizes kalácsfalatokat osztogatott három szolgaapáca, énekszóval tömjénezett a két pópa. Krétával a barakkajtók fölé irkáltak, utána főleg szemlélődtek, hosszan, csendben, míg női rendtársaik jótékonykodtak. Dolguk végeztével, üres kosaraik mellé – az őrök közreműködésével – együtt ültették fel az árván maradt gyerekeket kocsijukba. Wilhelminát és Katarinát még előtte különböző ürügyekkel elhívattatták valakik a nagy barakk elől. Mikorra a nővérek a gyermeksírás, sikoltozás hallatán végre megértették, mi történik, már nem engedték vissza őket a pribékek. Dulakodásra került sor, kétségbeesett segélykiáltások, ordibálás, szitkok, átkok és sustorgás; sírtak a megrettent gyerekek, a szánba nyaláboltak és a maradásra ítéltek egyaránt. Megszólalt a belső sziréna, erősítés érkezett. Papi segédlettel visszatuszkolták a nővéreket az őrszobába, együttes erővel fogva tartották és fenyegették őket. Azt akarták, írják alá a lemondó leveleket, engedjék el a többi árvával mind a négy kiskorú Herold-lányt, különben az övéiket is elkobozzák tőlük.
– A kistestvéreik javáról van szó! Hogyhogy nem?! Ki akarhatna rosszat az ártatlanoknak!? Hogy képzelik?! Jó dolguk lesz, kár a cirkuszért!... Hányszor mondjuk?! ... Értsék meg: keresztyének között lesznek! – győzködték őket kórusban az apácák. Érezhetően egyre türelmetlenebbek lettek. Ígérték, hogy igény szerint havonta lehet majd látogatni, a háború végeztével pedig akár el is mehetnek.
– De hova?! – zokogta Wilhelmina. – Vigyenek most mindannyiunkat! Együtt leszünk legalább! Erősek vagyunk, mi dolgozhatunk!... Szolgálni fogunk!
Katarina szárazon követelt választ:
– Ki vele, hova viszik őket?! Azonnal mondják meg!
– Aranyoskáim – suttogta egészen közelről a hátrakötött kezű, tehetetlen asszonyok arcába a rangidős apáca. – Alleluja! Ez a válasz: alleluja! Urunk kegyelme végtelen! Úgyhogy csak imádkozzatok, nap mint nap hálát adjatok!...
– Ne féljetek, nagyasszonyunk rájuk tekint! Protezsáltak a húgaitok, az állam gondoskodik róluk! – hangoztatta fontoskodva a társa, mielőtt felkapaszkodott volna a pópák mellé a bakra. Magához ragadta a gyeplőt, ostoros jobbjával a kocsi sarkába mutatott, a nővérei és a kocsi fala közé szorult, tehetetlen Viktóriára: hang nélkül, fuldokolva sírt. Hosszú-hosszú pillanatokba telt, míg felbukott belőle az üvöltés.
– Alleluja a kicsiny testvérekért, alleluja valamennyi gyerekért! – kapcsolódott be a profán liturgiába a legfiatalabb apáca. Fél karját égnek emelte, menetiránynak háttal állt, és vezényelve okította a helyben maradókat:
– Higgyetek! Alleluja! Melegben lesznek! Alleluja!... Alleluja!
Tucatjával vetette a kereszteket.
2014. december – 2015. január
