„A Terminátorban nincsenek narratív lyukak – az egész egy hatalmas szakadékra épül” – jegyzi meg Robert McKee Story című forgatókönyv-elméleti könyvében James Cameron eredeti, 1984-es filmjéről – némileg dorgáló hangnemben, a film alapötletére, az időutazásra utalva. Az egyébként kitűnő akció-sci-fi legnagyobb problémája egyben vonzereje is: a logikai paradoxonra épülő történet (még az egyik szereplő, Sarah Connor szerint is „be lehet dilizni, ha sokat gondolkozik ezen az ember”) két dolgot „oldott” meg: filmet csináltak a jövőről úgy, hogy nem kellett költséges díszleteket építeni, hiszen igazából az egész cselekmény az (akkori) mában játszódik, mindössze a címadó antagonista és vetélytársa jönnek a jövőből; valamint épp Moebius-szerűen önmaga farkába harapó, józan paraszti logikát és a (mindeddig ismert) fizika törvényeit sutba dobó cselekménye („és ez azt jelenti, hogy most ez újra és újra meg fog történni?” – kérdezi kikerekedett szemekkel Connorné az előbb is említett jelenetben) csomó folytatásra, alternatív (újra)értelmezésre, időnkénti revideálásra ad lehetőséget – ha okot nem is.
Az eredeti Halálosztóban talán viszont az volt a legszebb, hogy egy olyan korban dobta fel nietzschei indíttatású „pusztítsuk el teremtőnket” témaként a gépek lázadását, emberiség ellen fordulását, amikor még a legfélelmetesebb találmány a VHS-magnó és az elektromos citromfacsaró volt, a számítógépek filmkészítésben vállalt hatalmas szerepéről még csak gondolkozni sem kezdtek, s az internetet is épp csak elkezdték kotyvasztani az amerikai hadsereg titkos hálózatában (a net későbbi jellegét és arculatát máig megszabó TCP/IP-protokoll mindössze akkor volt kétéves). Cameronék eredeti víziójában a jövő vízválasztója 2029, erről a dátumról küldik vissza Schwarzeneggert és Michael Biehnt, hogy rendezzék át a múltat. Talán ők sem gondolták volna, hogy filmjük akkora siker lesz, hogy a folytatásai akár még ezt a végzetes dátumot is megérhetik.
Mert persze az Álomgyár épp a nyolcvanas évek vége felé kezdett rákapni a folytatás-heroinra, és Cameron megcsinálta saját filmjének felturbózott, sokkal nagyobb költségvetésű verzióját, a McKee által emlegetett lyukat óvatosan kerülgetve, de már jócskán apropózva arról, hogy körülbelül mi is történhet(ett) 1984 és 2029 között. Az 1992-es Terminátor 2: Az ítélet napjában emlegetett dátum így már 1997 (mint a harmadik, gépek és emberek közt kitört világháború kezdete), s úgy tudták megfejelni az első film vérfagyasztó üzenetét, hogy két darab terminátort küldtek vissza ismét a jövőből (de nem ugyanabba a múltba, hanem egy másikba, egy kicsit későbbibe – igen, ez később sem lesz sokkal logikusabb, sajnos). Ráadásul az első film főgonoszából most protagonistát csináltak, ezzel még a filmek közt is sikerült egyfajta dramaturgiát kialakítani. A logikai csavar (vagy inkább facsar) viszont ugyanaz: épp a jövőből érkező beavatkozás alakítja át a jövőt...
Innen viszont nem volt hová továbblépni, Cameron nem is kívánt többé folytatásokkal foglalkozni, de az egyre inkább Skynetként (a jövő óriáscége/géphálózata/protokollja, ami végül önállósul, tudatra ébred és embervérre szomjúhoz) gondolkodó stúdiók viszont nem akarták kihűlni hagyni a robotvasat, addig ütlegelték, amíg 11 évvel később lett egy teljesen felesleges Terminátor 3.: A gépek lázadása című folytatás, ami szintén nem próbálja meg – legalább elméleti szinten sem – befoltozni az időutazás logikai buktája által keletkezett lukakat, hanem csak tovább mélyíti azokat, de leginkább azzal kecsegtet, hogy most már női terminátor is van Svarcink mellett, mellekkel. Erre tesz rá egy lapáttal a 2009-es Terminátor: Megváltás, ami még joban összebogozza a szálakat egy jövőben játszódó, 2018-as cselekményszállal, s leginkább akciófilmként működik, már ha épp működik. Ebben még mindnyájunk kedvenc kaliforniai kormányzója sem volt benne, mindössze – horribile dictu – számítógép által generált képként, pár kocka erejéig.
És máris elérkeztünk a jövőbe, azaz a mába, a Terminator: Genisys című film premierjéhez. Ebbe már teljes erővel visszatér (ismét protagonistaként) a jó öreg Terminátor, szintén Schwarzenegger alakításában, és az alkotók a meglévő narratív lyukak mellé még ásnak néhányat. Többnyire ignorálják ugyanis a két nem-Cameron-féle, 2003-as és 2009-es folytatást, s visszatérnek a logikailag is (már amennyire lehet) koherensebb – és nem utolsósorban – sikeresebb eredeti két Terminátor-film cselekményéhez, egyszerre megismételve és átírva néhány kulcsmozzanatot mindkét filmből, Sarah Connor említett, első filmbéli kiakadására reflektálva. Ne csodálkozzon, kedves néző, ha felkészült terminátorológusként sem érti a filmet, főleg az első felét: valószínűleg a készítők sem értették. Vélhetőleg abban bíztak, amit McKee így fogalmaz meg: „Cameron és Gale Anne Hurd felismerték a narratív folyamat hajtóerejét: a közönség nem analitikus kérdéseket tesz majd fel, hanem az akcióra figyel.” Ez ideig-óráig persze működik, a néző elvan a híd közepén, a levegőben lassítva hanyattforduló iskolabusz és társaik látványával, meg talán még a John Connorból atomi szinten robotizált terminátor szörnyszülöttét is meg tudja bocsátani, főleg mert végre-valahára a készítők reflektálnak arra, hogy a Skynet igazából az internet (is lehetne), s a folyamatos tabletsimogatás és online-lét akár elhozhatja az eredeti film apokalipszisét – de olyannyira rezeg a narratív léc a film alatt, hogy sokszor csak röhögünk a kínlódáson.
Ezzel szemben, amikor tényleg azt szeretnék az alkotók, hogy röhögjünk (Svarci folyamatos reflektálása saját korára, fura vigyorai-vicsorai, kínosan ismételgetett egysorosai), akkor csak értetlenkedésre futja. A humor felesleges és bántó ebben a filmben, Schwarzenegger pedig színészi teljesítménye mélypontján van: amiből Cameron annak idején erényt faragott (a színész robotszerű játéka és kiejtése), abból mára egyértelmű és idegesítő hátrány lett, amit csak súlyosbít az, hogy kikacsintásokkal és reflexióval próbálja meg a nézőkkel elfogadtatni.
Három folytatást tervezett a Paramount Genisys felkiáltással, s a halvány remény, miszerint végre valahogy feloldják az 1984 óta tátongó lyukakat, egyre kevésbé látszik valószínűnek. Nemcsak azért, mert a foghíjas időutazás-magyarázatba mindig belefér egy-egy új idővonal, új, jövedelemező folytatással, új értelmezéssel, hanem mert a film hervasztó kritikai és közönségfogadtatása után talán kétszer is elgondolkoznak azon, hogy érdemes-e ezt még nyúzni. Mert visszaküldeni az időben egy stúdiófőnököt, hogy az lefújja a forgatást, nem lehet. Egyelőre...
Terminator: Genisys, színes amerikai film, 125 perc, 2015. Rendező: Alan Taylor. Forgatókönyvíró: Laeta Kalogridis, Patrick Lussier, Gale Anne Hurd, James Cameron. Operatőr: Kramer Morgenthau. Vágó: Roger Barton. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Jason Clarke, Jai Courtney, Emilia Clarke.
