2015. július 3-án és 4-én este a Szépművészeti Múzeum, azaz a Bánffy-palota kertje egyszerre fogadott be éttermet, szoborkiállítást és színházi előadást. Az Antigoné családja: a vakság történetei a Shoshin Színházi Egyesület első bemutatója. A 2014-ben megalapított csoportosulás elsősorban Köllő Csongor (színművész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója), valamint Györgyjakab Enikő (a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze) nevéhez fűződik, és érdekes színfoltnak ígérkezik a kolozsvári független színházi élet palettáján. A saját játszóhelyet fenntartó és működésükben kisebb repertoárszínházakat mintázó kezdeményezésekhez képest (Váróterem Projekt Egyesület, reactor) a Shoshin Színházi Egyesület egyévnyi, öt műhelyfoglalkozást felölelő munkafolyamat után mutatta be előadását. A Raul Iaiza, argentin–olasz rendező (Regula contra Regulam Teatro, Milánó) vezette Antigoné a kolostorban 1/5-5/5 című workshopokra a kolozsvári Ferences Kolostor refektóriumában került sor, majd ezt a teret elhagyva költözött a készülő előadás a Bánffy-palota udvarára.
Az Antigoné családja: a vakság történetei valóban Szophoklész szövegéből indul ki, de nem tekinti feladatának a teljes történet megjelenítését. Ehelyett a műhelymunkák során kialakított részleteket, jeleneteket összefűzve igyekszik nyelvet találni a fizikai vakság és az elvakultság közötti, olykor igencsak keskeny határmezsgyére való reflektáláshoz. Ennek a keresett nyelvnek egyaránt része az ének, a beszéd, a gesztus, a zene, a ritmus. Az elhangzó szövegrészletek hol magyarul, hol románul, olaszul vagy angolul szólalnak meg, ezzel is jelezve, hogy a mondandó nem a beszélt nyelv függvénye, s hogy a beszélt nyelv helyett valamiféle pontosabb, univerzális csatornára lenne szükség.
Hogy az alkotók szándékának megértéséhez közelebb kerülhessünk, érdemes röviden az egyesület nevére is figyelmet fordítani. A zenbuddhizmusból származó, japán shoshin kifejezést – ahogy az több interjúban és sajtóközleményben is megjelent már – elsősorban a kezdő elméjeként szokás fordítani (a sho jelentése kezdet, kezdeti, első; a shin jelentése elme, szellem, magatartás). A kezdő elméje szerény, tiszta, szelíd és a helyes út megtalálását szomjazza. Az egyesület alapítóinak nyilatkozatai alapján a shoshin az az állapot, amiből minden vállalkozásukat indítani szeretnék. Az Antigoné családja is innen indul. Egyszerre jelzi a színháztól való eltávolodás és a színházhoz való közeledés szándékát. Ám a hazai kortárs színházi életet jellemző gyakorlattól való eltávolodásra és a színház vélt gyökereihez való közelítésre tett próbálkozásoknak a lehetőségek mellett rengeteg buktatóval is számolniuk kell.
A Shoshin Színházi Egyesület előadásának esetében az egyik legnagyobb buktatót a tér megválasztása jelentette. Míg a Bánffy-palota udvara és Kolozsi Tibor ott kiállított szobrai izgalmas történelmi és kulturális környezetbe ágyazták az előadást, addig az ebből fakadó lehetséges előnyök kihasználása minimális maradt. A tér nagysága és részleges nyitottsága, illetve az udvaron működő étterem forgalma is jelentősen gátolta az előadás befogadását. A játéktér a négyszögletű belső udvar egyetlen oldalára korlátozódott. Az étterem asztalai és padjai – a nézők és az étterem vendégei egyaránt ezeken foglaltak helyet – a játéktérre merőlegesen álltak, így csak oldalra fordulva lehetett követni a történéseket. Emellett a játéktérrel szembeni falhoz közelebb ülő nézőkhöz gyakorlatilag csak érthetetlen foszlányok jutottak el a színészek szövegéből. Az előadás szokatlan helyzetbe hozta a hagyományos nézői szerephez szokott közönségét (és a terasz hagyományos fogyasztószerephez szokott vendégeit is), de nem élt az ebből fakadó lehetőségekkel, ahogy a kiállított szobrok is – amik a figyelem megosztásával ugyancsak elősegítették a hagyományos nézői szerep megbontását, és a látottak szabadabb értelmezését – hangsúlytalanok maradtak.
Az Antigoné családja: a vakság történetei kapcsán azért is érdemelnek különös figyelmet a Kolozsi Tibor 50. születésnapja alkalmából kiállított szobrok, mert rajtuk keresztül pontosan megragadható a kolostor zárt refektóriumából a felfele nyitott, tágas udvarra költöző munkafolyamat helyzete. A Kolozsvári Rádiónak adott interjújában a szobrász így nyilatkozik az alkotásai és a Bánffy-palota kertjének viszonyáról: „Ez úgy van, hogy meg kell birkózni a térrel. A műteremben, mikor ezek elkészültek, nagynak tűntek, de amikor ide behozom, akkor éppen csak hogy helyén vannak, de nem mondhatom, hogy ebben a térben nagyok ezek a szobrok. Minél tágasabb a tér, annál jobban törpít”. Azaz a műalkotást, ha ez a bizonyos birkózás sikertelen vagy éppen el is marad, megemészti a tér.
A térhasználat mellett az előadás egy másik problémás eleme a színészek munkájában érhető tetten. A július 3-án látott előadás során többször és többekkel is előfordult, hogy a rájuk osztott feladat szerény és szelíd elvégzése mellett, vagy olykor éppen e helyett inkább megmutatni igyekeztek, hogy az adott feladatot elvégezhetik és el is tudják végezni. Elsőre talán elenyészőnek tűnhet a különbség, de korántsem az. A régi harcművészeti filmek jól ismert jelenetére emlékeztet ez a helyzet: a kezdő elméjét elveszítő tanonc, megelégelve, hogy a mester csak egyszerű feladatokat oszt rá, komolyabb kihívást keres, míg végül nevetségessé válik, megszégyenül. A ma hagyományosnak tekintett, egyetemi és főiskolai keretek között létező színészi képzést és technikákat megkerülő, valamiféle belső töltetből építkezni kívánó produkciókban a ripacskodás gyanúja is éppen azt a hitelességet oltja ki, ami működőképessé tehetné az előadást. Ezért is kockázatos döntés saját kultúránkban alig ismert vagy más értelemmel bíró fogalmakra alapozni egy-egy munkafolyamat közben. Különösen a távolkeleti kultúrákból merített elemek jelentek meg nagyobb gyakorisággal az elmúlt évszázad során a különböző színházi műhelyekben és szövegekben. Ezek fordításai, magyarázatai – éppen viszonylagos gyakoriságuk miatt – könnyen elérhetőek, de a megfelelő alapok nélkül megélésük, alkalmazásuk egyénenként jelentősen eltérhet.
A Shoshin előadásában kevés igazán új, de rengeteg izgalmas részlet jelenik meg, ami alkalmas a történetmesélésre. A különböző nyelvek használata, az ének, a hagyományos hangszerek jelenléte, a fémhordók, bambuszrudak hangszerekként való használata, az előadás városi térbe helyezése, az Antigoné aktualizálására vagy inkább aktualitásának felmutatására tett kísérlet egyenként is hatásos eleme lehetne egy-egy előadásnak. Összehangolatlanul viszont gyengítik egymást, s ha a néző távol ül a történésektől, az előadáshoz sem sikerül közelebb kerülnie.
Az Antigoné családja: a vakság történetei augusztus végén a KaravanAct fesztivál keretében Kolozsvár mellett Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába és Kidébe is ellátogat. Érdekes kísérlet lenne végiglátogatni a turné minden állomását. Az új helyszínekhez történő alkalmazkodás kényszere, az újabb és újabb terekkel történő megbirkózás akár azt is eredményezheti, hogy az előadásnak sikerül meghaladnia jelenlegi formáját. Talán nem is kell több ahhoz, hogy az Antigoné családja: a vakság történetei egy műhelymunka-sorozat bemutatója helyett valódi előadásként tudjon működni.
Shoshin Színházi Egyesület. Antigoné családja: a vakság történetei. Rendező: Raul Iaiza. Szereplők: az Antigoné a kolostorban című műhelymunka-sorozat résztvevői.
