Revelációként is hathat a magyar nyelvterületen szűkebb körben ismert dél-amerikai szerzők közé sorolható Juan Rulfo mexikói író El Llano en llamas című 1953-as novellagyűjteményének új fordításban való megjelentetése (a Bookartnál, 2014-ben). Hiszen a fordító, Imrei Andrea értékelése szerint a Lángoló puszta szerzőjének – aki nemcsak író, hanem fényképész (emellett pedig például autógumiügynök) volt, és összesen mintegy 300 oldalnyi életművet hagyott hátra – Borges, Cortázar, Onetti, Vargas Llosa és Carlos Fuentes „mellett a helye”. Amit a hatástörténet is bizonyít: García Márquez Rulfo írásainak jelentőségét Szophoklészéihez hasonlítja. Gesztusa is emblematikus: Pedro Páramo című regényét, mely – állítja – olvasmányai közül Kafka Az átváltozása mellett a legnagyobb hatást tette rá, kívülről megtanulta. A szerző a Lángoló puszta írásait a regény előkészítése kedvéért vetette papírra, elmondása szerint amolyan formagyakorlatokként. A jelen kötetbe gyűjtött rövidprózai szövegek ezzel együtt semmi esetre sem keltik előtanulmány benyomását.
A tematikusan sokszínű, különböző elbeszélő technikákat érvényesítő, ekként pedig izgalmasan széttartó tizenhét novellát valóban adekvát helyszínük, az őket befogadó tér révén megragadni, laza egységükben. Még akkor is, ha a Mexikóra feltétlenül emlékeztető, egyértelműen (és érdemesen) azonban nem referencializálható táj új és új arcát mutatja a békétlenek, üldözöttek és megszomorítottak valamennyi kálváriajárása során.
A föld – mint talaj, táj, éghajlattípus és a fent–lent, termékeny–meddő, elrejtő–felfedő stb. dichotómiákkal leírható többlet, szimbólum – javarészt intimen ismerős, belakott: „a földben benne volt az egész élete” (sőt interiorizált: „érezte, hogy a patak lassan szétárad a síkságon”). Ugyanakkor hallgatólagosan jóváhagyott hatalmi viszonyok, határok által szabdalt: „a Komaaszony-lejtőt mégiscsak a Torrico-fivérek birtokolták. Az én szántóföldemet is... nem volt értelme firtatni ezt a dolgot. Mindenki tudta, hogy így van.” A föld tesz különbséget az emberek között („szinte mindannyian »lentiek« voltunk”; „a kis növésűek erről a vidékről származnak; alacsonyak az emberek, és olyan a helyzetük is”); ez válik nemcsak a megélhetés, hanem a romlás forrásává is. Amikor a „kemény tehénbőr”, „átforrósodott platni” puszta kétséget ébreszt: „Ki az ördög teremtette... ilyen hatalmasra?” Innen már könnyebben érthető a szó eredeti értelmében vett tündéri, szeszélyes viselkedése: amikor az ember rajta járva azt érzi, „többet gyalogoltunk már, mint amennyi utat megtettünk”, vagy amikor megátalkodja magát, s a halált hordozza: „a föld úgy megremegett, mintha belülről rázták volna”. Ilyenként válik aztán az ember általános léthelyzetének a kifejezőjévé. Nemcsak fenti kontextusában, a származási hely–testfelépítés–társadalmi státus magában is elég jelentéses megfeleltethetősége révén, hanem a kivetettség, elidegenedés materiális kifejeződéseként is: „Így aztán nem maradt már hely a számunkra. Szinte még akkora darab se, amekkorába eltemethettek volna.”
A Lángoló pusztát, ennek emberképét egyrészt jellemző logika a „végül is így, hogy sokan vannak, kevesebbe kerül a temetés” érvelés. Az életüket ideiglenesen meghatározó foglalkozásaik (például emigráns, forradalmár vagy cristero, azaz az 1920-as évek második felében Mexikóban dúló katolikus parasztgerilla mozgalom résztvevője) révén bizonyos fokig azonosítható vagy kategorizálható szereplők eloldódnak ettől a sajátos kontextustól, hiszen valamely csoport exponenseiként egyedi történeteket élnek meg. Melyekből az író és olvasó merít, ekként pedig nem „úgy folyik el az életük, mint a folyó vize, senki sem iszik belőle.” Ők azonban isznak a kehelyből: ezek a gyakorlatilag egytől egyig tragikus, elborzasztó sorsok, melyek tipikusan „kisembernek” tartott földművesek, állattartók osztályrészéül jutnak, azt a benyomást keltik, a „kivételesen normális” paradigmája van érvényben.
Már egyes fejezetcímek is magukért beszélnek: Mert nagyon szegények vagyunk; Mondd meg nekik, hogy ne öljenek meg!; Az éjszaka, mikor magára hagyták. Ebben a közegben az alapvető viszonyok átrendeződése figyelhető meg: az emberi, saját test, önmaga veszélyforrás az én számára: „két kis melle szüntelenül le-föl jár, és mintha már duzzadni kezdene, csak hogy a vesztébe sodorja.” A társas kapcsolatok a teljesen egyszerűen elengedhetetlen betevő falat szolgálatának rendelődnek alá: a legeltetés gyilkosság oka; kitűnik, a házasságkötések mozgatórugója gyakran egy szarvasmarha: „elveszi valami rendes ember, aki örökké szeretni fogja. Ez így már bajosan sikerülhet. Amíg megvolt a tehén, minden más volt...”. A megfosztottság sem csak az anyagiakban érvényesül, például a távoli hatóság („Csak a kormány édesanyjáról nem tudunk semmit”) kizsákmányoló (föld)politikájának köszönhetően, hanem sokkal elemibben ezekben az emberi viszonyokban. Így az apa hiányában: „Nehéz úgy felnőni, hogy tudod, amiben megkapaszkodhatnál, hogy gyökeret eressz, az halott”. Kiáltó pedig a nyelv és emlékezet ínsége: „Te, Melitón, hogy is mondják azt a szót...”; „Egyszer azt találták ki, hogy megfojtottam valakit... Én nem emlékszem rá”; „Nem gondolja, hogy nyomot hagy az emberben, ha megöli a felebarátját?” Ezzel a felborult (vagy: ilyen) értékhierarchiával magyarázható az is, hogy az állatok jelentik az ember (mint „ördögszekér”, „féreg”) viselkedésének mintáját, igazolását. Az érdekházasság felmerülő gyanújáról például: „az állat is elhagyja a karámot, ha éhes”. Ennek az értékszerkezetnek a megjelenítése és tagadása egyben az a „bikaviadal”, melyben ember a torreádor és áldozata is.
A szövegek kínálnak ugyanakkor kilátást és megváltást is, elsősorban a szeretet működése révén. Az anyában: „halálában is látszott rajta az elégedettség, hogy nem nyomta agyon a gyermekét”; a felnőtt fiát hátán cipelő apában: „nem magáért teszem... hanem a megboldogult édesanyjáért.” Ezek a mozzanatok emelik a cím viszonylatában paradox módon egészen magaslativá a Lángoló puszta darabjait.
A vallás és babona sajátos ötvözete egyfajta alternatíva lehetőségét kínálhatja fel. „Van sok más Szűzanya is, de csak a talpai jó” – mondják egymásnak a szereplők. Akik úgy tartják, „azokból a szakadékokból szállnak föl az álmok”, „biztosra” veszik azonban, „amilyen csavaros eszű volt, megtalálja a módját, hogy újra életre keljen”. Mágikus realizmusként hangozhat a felmerülő terminus mindezek átfogására. Ennek az atmoszférának a megteremtésében a távolító fordítás, elsősorban a reáliák (pl. machete, mezcal, rancho) eredeti alakjának megtartása is közrejátszik (az egyébként igényes kivitelezés egyik gyenge pontja ezek lábjegyzetben való következetlen magyarázata, a hiányos tartalomjegyzék mellett).
Az írásmódra, szerkesztésre markáns lényeglátás jellemző. Az egyes szövegek olvasása a sajátos időkezelés, -síkváltások, elsősorban szereplői tudatok közvetlen feltárása, a pluriperspektivikusság, az elbeszélői hang áthelyeződései révén kihívó. Az időben és fókuszban való közeledés és távolodás lehetővé teszi az abszolút szükséges és elégséges megmutatását (ami néha költészet: „borogatás a szív eleven húsán”). Valamennyi írás újrakezdi a pozicionálást – a korábban felállított koordináták mentén, több-kevesebb sikerrel –, már csak az eltérő regiszterek érvényesítésével is. „Az egyiket Euremio Cedillónak, és a másikat is Euremio Cedillónak [hívták – beszélő nevén!], habár egyáltalán nem volt nehéz megkülönböztetni őket egymástól” passzus például, a himnusz-aláfestéssel folytatott verekedés vagy a szerelmeskedni vágyó kongreganisták csábítási jelenetének élményszerű leírásához hasonlóan, egyfajta szubverzív, burleszk elemet vagy iróniát emel be egy pillanatra. Noha a naiv elmesélők (a rendre választott technika is mesteri: kérdések révén egymás helyzetbe hozása; a beszélgetőtárs mint néma katalizátor jelenléte) szájából alapvetően komolyan értendők.
Katartikus megfogalmazásai a saját törvénynek alávetett, a nyomot megőrző, maga is nyomot hagyó tájon játszódó/komolyan vevődő történeteknek azok, melyek a fátyol fellebbentésével a lényegre engednek rálátni. Például a házasságra: „Nataliának is vele kellett tartania, mert ő a felesége... a hátán cipelni..., amíg csak vonszolja Tanilót a remény”; a férfi–nő dolgára: „Euremio nemcsak birtokolta, de a test határainál sokkal mélyebben hatolt belé, annyira, hogy Matilde még gyereket is szült neki.”
Rulfo Lángoló pusztájának olvasási módja: „Sietség nélkül.” Azzal az érzéssel, hogy „végülis előttünk az egész élet.”
Juan Rulfo: Lángoló puszta. Bookart, Csíkszereda, 2014 (Juan Rulfo életműsorozat, II). Ford. Imrei Andrea.
