Géczi János: Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz. Gondolat Kiadó, Budapest, 2013.
Mindenek előtt: ez nem verseskötet, hanem egy verseskönyv, amelynek tartalma 1983 és 2013 között született. Géczi János harminc évet átölelő versei nem kronologikus sorrendbe rendezettek, hogy a több évtizedes munka változása nyomon követhető legyen, hanem egy-egy sejtető cím alá rendeződnek. Nevezhetjük őket ciklusnak, de mindenféleképpen csak utólagos szerkesztés termékeként. Az olvasó megpróbálhatja kideríteni, hogy minek alapján történt a válogatás, ám a hátlapon azzal kell szembesülnie, hogy „Nem válogatott s nem gyűjteményes kötetet tart kezében.” Következő lépésként a befogadónak rá kell jönnie arra, hogy a verseskönyv szövegszervező elve az életmű különböző szakaszainak eredményei közti párbeszéd, mintha a ’89-es sorokat éppen a 2011-es egészítené ki, vagy gondolná tovább részleteiben. Diskurzus jön létre a versek között akkor is, ha azokat eleve nem is a rájátszás elve vezérelte. Géczi életművén belül felismerhetőek ezáltal olyan kapcsolódási pontok (amelyek lehetnek bizonyos szavak, témák, hivatkozások, hagyományfolytató törekvések), amelyek egy végtelen játékra, a szavak játékára hívják az olvasót.
Ha már ennyire hangsúlyossá vált a kötet megkomponáltsága, érdemes górcső alá venni a címadó verset. A Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz már eleve arra készteti az olvasót, hogy előzetes ismereteit előhívja a Géczi-vers olvasásához, felfedezze vagy legalább is sejtse a kiegészített sort. Ez a vers összegzi a maga nemében azokat a pontokat, amelyeket a verseskönyv körüljár: szavak, magyar nyelv, múlt, elmúlás, kifürkészhetetlen, de sok reményt nem kínáló jövő, a hagyományba való sajátos kapcsolódás oly módon, hogy a Szózattal két sorral előbb még Sziverit veri magyarul a szív.
