„Az istenek a fejünkre estek” – így parafrazálta az ismert filmkomédia címét egy bohókás kedvű rajongó a temesvári nemzetközi dzsesszfesztivál (JazzTM) kapcsán. És mi tagadás, csakugyan egészen lázba tudja hozni a műfaj hazai kedvelőit a Bánság: hiszen nem sokkal a temesvári fesztivál után kezdődött a Gărâna, amelyre az idén három Grammy-díjas fellépő is elkötelezte magát... Úgy látszik, vannak vidékek, ahol nem a megpályázott és „adódott” fesztiválkeretet kell megtölteni mindenféle enedrangú és a dzsesszhez alig kapcsolódó muzsikások produkcióival, csak azért, hogy kultúrfővárosi hangulatot erőltessenek rá a tömegre!
Kétségkívül nagy attrakció és maradandó zenei élmény, hogy több ismert dzsesszmuzsikus között Marcus Miller is színpadra lépett e harmadik temesvári fesztiválon. Miller neve az ország minden tájáról közönségvonzó hatásúnak bizonyult, a jazzfanok valóságos zarándoklatát indította el. És nem is csalódtak, akik kifejezetten érte és zenésztársaiért utaztak Temesvárra. Az 56 éves amerikai csakugyan pompás programmal rukkolt ki, igazolva hírét-nevét. Grammykkel és egyéb rangos díjakkal „trófeái” között a pluriinsztrumentalista és zeneszerző Miller még olyan legendák világát is a magáéba szervesítette, mint Miles Davis vagy Bob James, Frank Sinatra, Mariah Carey, Aretha Franklin, George Benson, Jay-Z, Snoop Dogg, Billy Idol, Al Jarreau, Elton John, Michael Jackson vagy Herbie Hancock.
Az 1959-es születésű Miller édesapja templomi orgonista és kórusvezető, édesanyja dzsessz-zongorista volt. Klarinéton, zongorán, basszusgitáron már 13 éves korában jól játszott, dalokat is írt. 15 évesen rendszeres munkát kapott New Yorkban, zenét szerzett a fuvolista Bobbi Humprey-nek és a billentyűs Lonnie Liston Smith-nek. Miller hamarosan az egyik legkeresettebb session-zenésszé vált, a világ jó néhány elismert muzsikusával játszott, számos országban készítettek vele hangfelvételeket, több mint 500 album őrzi alkotói és előadói teljesítményeit. Filmzeneszerzőként Miller útja a Da Butt-tal, a Spike Lee School Daze (Suli-láz) című filmjéhez írt dalával indult, de máig több mint húsz film zenéjének szerzőjeként tartják számon. Ugyanakkor produceri működése is sikeres: számos világszenzációnak számító megakoncertet és zenészi együttműködést „hozott kalap alá” (nem kis része volt ebben a Saturday Night Live-ban eltöltött két esztendőnek, ami alatt Miller a televíziózás szakmájában is elmélyült).
Az UNESCO „Művész a békéért” címével kitüntetett Miller két fontos albumának anyagára építve (Renaissance – 2012 és Afrodeezia – 2015) szerkesztette meg temesvári koncertjét. A fénypont viszont talán az a néhány szám volt, amelyeknek jószerével semmi közük a dzsessz-standardokhoz, ehelyett a személyes megéltségből fakadó dallam- és harmóniavilággal nyűgöznek le. Egy tavalyi riói koncert után összeálló jam session termése érett be például (nem állíthatjuk, hogy elsőként a temesvári alkalomra), de épp úgy mélyen érintették a közönséget azok a frázisok is, amelyek egy nyugat-afrikai út alkalmával fogantak meg Millerben: amikor tudniillik azokban a barakkokban járt, amelyekben az amerikai ültetvényekre deportálandó rabszolgák töltötték napjaikat, amíg alkalmassági vizsgálatukra vártak. Miller ősei is közöttük voltak. A koncert végére egészen felforrósodott a hangulat, a „calypso beattel” Miller valósággal frenetizálta közönségét, majd a temesváriak színe előtt (ismételt) ígéretet tett a nem túl távoli viszontlátásra... Tomboló ováció fogadta szavait.
De mindenképp szót kell ejtenünk Marcus Miller zenésztársairól is, akik „holdudvarában” fegyelmezetten szerény, mesterségükben azonban kiemelkedő jelenléttel járultak hozzá a temesvári koncert fényéhez: Louis Cato (dobok), Brett Williams (billentyűs hangszerek), Adam Agati (gitár), Alex Han (szaxofon), Lee Hogans (trombita) és Mino Cinelu (ütősök). A maguk rendjén mindannyian elképesztették a hallgatókat: Cato játékának változatossága és fantáziagazdagsága, Hogans egyedi, lírai-bársonyos tónusa sokak számára feledhetetlenné vált.
