Az irodalom nem akarhat és nem is tudhat teljesen elszakadni az őt körülvevő világtól, se az éppen aktuális központokban, világszinten is meghatározó kulturális gócpontokban élők, sem a „peremvidéken” alkotók nem tekinthetnek el attól, ami éppen körülöttük zajlik.
Felsejlik a szavakban, a hangsúlyokban, sorok között akár, hogy a világ éppen milyen irányba tart. Napjainkban a határok átjárhatósága olyan, sokak érzékenységét érintő ügy, amit nehéz megkerülni, ennek okán merül fel a kérdés, meddig terjednek a saját kultúra határai, hol van az a pont, ahonnan valami másról, egy másfajta beszédmódról kell szólnunk. Hiszen, miközben a magyar irodalmi, kulturális köztudat változó intenzitással, de folyamatosan figyelemmel kísérte az európai népek legújabb, vagy régebbi, ám általunk addig még fel nem fedezett értékeit – nemigen akad olyan nemzeti irodalom Európában, ahol a magyarság meg ne említődne, ahol ne nyílnának meg ablakok a mi, gyakorta „peremvidékinek”, nehezen befogadhatónak tartott sajátosságaink felé.
Gondoljunk csak Camões eposzára, amelyben leírja, hogy az első portugál uralkodó apja egy magyar lovag volt, vagy arra, hogy a magyarság és jeles személyiségeink, ha csak egy villanás erejéig, de olyan alkotók műveiben is felbukkanak, mint Leonardo da Vinci, vagy Christopher Marlowe.
Történhetik mindez azért, mert az idők során nem csupán a korábban áthatolhatatlannak hitt fizikai határokat lépték át jeleseink Parmeniustól Kőrösi Csomáig, új világokat vagy éppen őshazát keresve, de a szellem szféráiban is új, kortársaik által nem járt utakon indultak el.
Harminc évvel ezelőtt egészen mást jelentett az államhatár átlépése, hiszen fizikai értelmben kívül estünk Európa szebbnek, jobbnak tudott területein. Azonban, ha kultúráról van szó, egyértelmű, hogy most is „határokon járunk örökké”, s ha valaki a kultúra, az irodalom által meghatározott terekben akar előre-, át-, továbbjutni – nem tehet mást: nekilát újra és újra, áttöri a belső határokat.
