Gyémántos levegő
(Aer cu diamante)
Olyan szép volt a nő
hogy az edzett nyugdíjas
falta a kárpitot a székről
ahol ő ült korábban
A hó nélküli makulátlan télben
a szikkadt jármű belendülne éppen.
De ő már rég leszállt amikor a nyelés-
zaj áttört a csenden.
Berágtak a sofőrök zokogva
az elmajszolt volánok fölött
mert nem tudták utolérni őt.
És közben olyan szép volt a nő
hogy felzabálták a kutyák
az aszfaltot léptei nyomán.
Amikor benyitott a névtelen házba
a kapus lenyelte kitüntetéseit
a szerelő foga közt morzsolta szét
a franciakulcsot és a liftnek
kábelét ami őt az utolsó
emeletre felvitte.
Az érdemrendet kapott rokkant
cuppogtatni kezdte a hasztalan
kilincset és az üres zárat amin
keresztül nem tud átcsorogni
egy fényűző kiskocsi.
És mindnyájan ették a manzárd
tartóoszlopát és mindnyájan ették
a cserepet is amerre ő pislákolva
elhaladt a tető felé mentében
ahol már nem érték utol.
A Golgota-hegyen a meteorológus
marcangolta a várható időt
és a Kozmoszban lévő utolsó Ember
bekebelezte kapszuláját
amikor ő kilépett a Föld légköréből
– Mit fogsz csinálni eztán fent az égben? –
kérdezgették tőle
sajnálkozástól csurgó szájjal.
De ő annyira szép volt
hogy nem lett kevésbé szép
a továbbiakban sem.
A többiek pedig széles e világon
nem találtak elegendő
fogat és
garatot
hogy legyen mivel
feldarabolniuk
elmorzsolniuk, legyúrniuk
az egyre növekvő távot
és a maradék szavakat mindhalálig.
Fekete február
(Februarie negru)
Kitettek az utcára
(Ne tegyetek ki az utcára – kérleltem őket) –
Hóval rakták meg két karom
(Ne adjatok havat – kérleltem őket –
mit kezdjek én kietlen emlékezetetekkel
mit ezzel az elhagyatott utcával
kire várjak és
kihez szóljak egy szót is?)
Lángoló zsiráfhoz kötöttek
(Nem akarok autóval menni – kérleltem őket)
Bogáncsokon görgettek végig
amíg eggyé nem váltak velük
(Ne hagyjatok magamra – kérleltem őket –
ezekkel a bogáncsokkal semmit
nem mondanak)
Rádobtak a vasútállomáson
vonagló sínekre
(Ne engedjétek hogy utakat vágjak –
kérleltem őket –
amelyek nem vezetnek sehová)
Gyertyát adtak a kezembe
(„Járj egészséggel” tették hozzá
„most már szabad vagy”)
És önszántamból kiléptem
a februári utcára
egy kicsit sápadtabban egy kicsit
görnyedtebben
Hát így utazom én télmélyi éjszakában
így utazom öleléstől ölelésig
amiket nem remélek
mint két forró katlan között.
Koktél Tangó
(Cocktail Tango)
Egyszer csak cipőnyomot fedezel fel
a nadrágod hátsóján.
Ha épp sakkozol rájössz
hogy mattot kaptál az első lépésből
Ha épp két bőrönd van kezedben
odalép egy hordár és elveszi tőled:
– Há mér cipelne a naccsás úr?
De te éjjel Afrikába repülsz
és a vonat nappal a rendezőben fütyül.
Így lesz, hogy meglátod ugyanazon
a nadrághátsón
a második cipőnyomot.
Kit dühítettél fel?
Kit búsítottál el
levált-talpú-cipő sorsoddal?
Mire célba érsz
a háborúnak vége.
Mégis játékpisztolyokat nyomnak kezedbe.
Az agyad hirtelen elkezd tiktakolni
emlékezeted az abakuszhoz csapódik
holt fogaiddal hiábavalóan bontasz
egy keserű üvegcsét
Hosszú napokon át
nadrágod az új érem
dicséretét zengi.
Hosszú napokon át
ismeretlenek
a magas emeletek és alacsony gyepek közti
másodperceket számolják.
Íme, érkezik a pincér álarccal fején
és egy üveg régi koktéllal kínál
ezüst dugóhúzót ajánl fel neked
és üvöltése teleszüli a szélrózsát:
- Zuhaaaaaaan!
De te egyik pohárral a másik után
és berúg körötted a világ.
Az utcán átkelés dala
(Cîntec de trecut strada)
Milyen súlyos az utca, ahol lefeküdtem!
Lelkem párnákat töltött meg kaviccsal
bitumenes palákkal –
és a csontokban
csahos velő csordogált.
Milyen nehéz a gyalogosok jelzőlámpája
vörösen
súlyos kínok közt szüli meg épp a zöldet!
Micsoda zsúfoltság a zebrán
az orrszarvún, mely vasárnap
sétálni nem akart
a vádlotton
áramütötte keze ölébe ejtve
és egy nő suhan ki surrogva
az emlékei közül
mint x és y az algebrakönyvből
mint közönség ha üresítik a termet.
Milyen súlyos az utca, anyám,
ahol lefeküdtem!
Milyen szomorú a harsonás
aki járdákat fűz
szívtépő futamokkal
do-mi do-re-mi fá-fá-fá
A nehézgépek – milyen sok gyűlt össze
és milyen diszkréten – maguk alá gyűrtek
barbár törzsek
akiknek legeltetni kellett
nőket rabolni
élelmezni egy akkora Ázsiát
amekkora egy kezdődő megvilágosodás
Milyen nehéz a tévéből kihulló epizód
mint világbajnok súly esik egy spéci lábfejre
Földet terítenék magam alá ha hinnék
a csillagokban –
sorban aludnék át utcákat sugárutakat
mert
igen uraim
én a negyedszázadot olyan városokban
töltöttem ahol nincs helye sajnálkozásnak.
Milyen nehéz a testedben lenni
mozgás közben
át
szerelmemen
gyermekemen
Utánad kiáltok
ismét
az összes magánnyal amire képes vagyok.
SZONDA SZABOLCS fordításai
Florin Iaru: költő, író, forgatókönyvíró 1954-ben született Bukarestben, a Bukaresti Egyetem bölcsészkarán végzett 1978-ban. A román irodalom ’80-as nemzedékének markáns személyisége, számos vers és prózakötet szerzője.
