Kiss Béla lutheránus pap jóvoltából 15 évvel ezelőtt, 2000-ben, A lámpagyújtogató. Reményik Sándor élete képekben és versben című kötetem összeállításához dokumentációs céllal 25 darab Pasztuska Eszter szociális nővérhez intézett Reményik-levelet kaptam.
A levelek összességükben feldolgozatlanok maradtak. Reményik születésének 125-dik évfordulója alkalom arra, hogy a költő gazdag levelezéséből a Pasztuska Eszterhez intézett írásaiba is betekinthessünk.
A lutheránus egyházból azóta a Pasztuska-hagyatéknak nyoma veszett, de szerencsére még 2000-ben engedélyt kaptam a levelek lefénymásolására, és az évfordulós alkalomból ezekből közlök részleteket.
Egy különleges barátság, vonzalom írásai ezek a levelek. Reményik életében Imre Ilonka és Szőcs Piroska halála után a női gyengédség, figyelem megtestesítője Pasztuska Eszter volt, a derű és nyugalom forrása.
A levelezés 6 évig tart, 1935 szilveszterén íródott az első, kolozsvári keltezésű és 1941. február 2-án a nyíregyházi keltezésű utolsó levél.
*
Kolozsvár,
1935. szilveszter
Kedves jó Eszter Testvér! Szívből kívánok minden jót erre az új esztendőre. Mondanék „Egy kicsi szót” most is, de nem találom hozzá a rímeket. Csak prózában köszönöm tehát az „Egy szociális testvér”-t, akiből íme a nagy Hotel, városi Hotel vezetője lett: „adatván neki teljes hatalom mennyben és földön”, azaz a földszinten és az emeleteken. Kívánok ehhez a nagy munkához, nagy felelősséghez erőt és egészséget és azt a vidám lelkületet, békés derűt, mely mindég jellemezte, mióta ismerem. Testvéri szeretettel köszönti:
Reményik Sándor.
Kolozsvár,
1937. szeptember 8.
Ma „Kisasszonynapja” van. Én régóta mindég úgy érzem, hogy ez a legszebb Mária-nap. Talán azért, mert valami kedves, finom szomorúság, őszi szomorúság van a levegőben, olyan szomorúság, mely nagyon rokon a derűvel, ha csak egy lépés választja el a boldogságtól. Talán egy lépés sem. Erre a szomorúságra vágytam mindég, mely Isten szerint való és tiszta béke van benne. De ritkán adatott meg nekem, hogy gyötrelmes szomorúságaim ilyen átlényegült, őszi Mária-hangulattá válhassanak. Juhász Gyulának van egy verse, amelyet ide mellékelek. Talán nem ismeri. „A rohateczi Máriánál”. Ő szegény, aki az idén öngyilkos lett, annak idején Szakolczán volt tanár, a morva határnál. Akkor írta, régen, nagyon régen ezt a verset. S én is régen, nagyon régen olvastam először, mikor én magam még nem is írtam verset. De azóta is, minden Kisasszonynapján eszembe jut ez a vers, könyv nélkül tudom, de előveszem, olvasgatom, mondogatom magamban. Nagyon szomorú vers, de nagyon tiszta, szép és van benne valami orgonazúgásra emlékeztető hang. Juhász Gyula katolikus volt, ha nem is teljesen százszázalékos, dogmatikus értelemben, de költői lényének alaptermészetében. A Mária-kultusz és általában a misztikus vonzódás elég nagy helyet töltött be költészetében. Én protestáns vagyok, mindenki jól tudja, alapvonásaimban – sajnos – annál kevesebb vagyok, mert nem igen tudok hinni komolyan. Csak szeretnék mindenben, ami egy kicsit bár fölemel, magam fölé, a földi élet minden nyomorúsága fölé. És ha Juhász Gyula meg nem írta volna már a Rohateczi Máriát, én most megírnám talán versemet a „somlyói Máriához”, akinek „különös oltalmába” ajánlott engem Eszter testvér. De ennél szebb verset úgysem írhatnék, s ebben úgy benne van az én mostani, s mindenkori, de most még jobban elgyötört állapotom is. Úgy vágyom egy kis tiszta nyugalomra, igazi, édes, őszi szomorúságra, orgonazúgásos fájdalomra, ki ebből a kietlen, szorongató, elátkozott és idegen világból. És ez a vers úgy emel, úgy segít, úgy orgonázik, úgy ragyog benne az ősz minden szomorúsága. Fénylő szomorúság, megnyugtató bánat.
Kolozsvár,
1937. december 24.
Egy kicsi szót és egy kicsi virágot küldök... S a Békesség karácsonyi igéjét, egy csepp vizet a tengerbe – én – Magukhoz. – Én, kicsi vízcsepp, úgy vágyom a tengerbe, de olyan messze van a tenger. Ma mégis kicsit közelebb érzem. – Úgy szeretnék a Szürke Testvéreknek igazi testvére lenni. Szabad-e, lehet-e? Ha jobban lennék, ha lelkibb lehetnék, talán többet mernék odamenni. De mindég a régi versem jut eszembe a Cenk magányos lámpájáról: „Se föld se menny, se lenn, se fenn, a Cenk lámpája leng reménytelen.” A földi fények nem elegendők nékem, a csillagok közt pedig szégyellem magam. Áldott karácsonyt kíván igazi testvéri szeretettel: R.S.
Kolozsvár,
1939. július 26.
... Van a soraiban egy kifejezés: totális élet. Milyen gyönyörű ez, mikor nem politikai értelemben, hanem úgy használja valaki, mint Eszter testvér. Teljes, igaz emberi és mégis emberfölötti értelemben. Totális élet. Totális testvéri szeretet. Egy kicsit, amennyire nekem is lehetséges, hadd közeledjem ehhez az élethez én is. Protestáns módon, poéta módon – mégis, mégis. Amen. A viszontlátásig igaz testvéri szeretettel köszönti:
S.
... Lamartine francia írónak „A nagy francia forradalom története” ifjúkorom kedvenc olvasmánya volt. Belőle ismertem meg a „modern szent Johannát”, aki gyilkos és ugyanakkor szent. Olyan tiszta, mint a liliom, olyan művelt és öntudatos, mint a legkiválóbb férfi és olyan halálosan elszánt, mint csak a legnagyobbak. Tette: egyéni szabad kezdeményezés. Senki sem biztatta, senki sem befolyásolta, senkivel összeköttetése nem volt. Nem „politikai gyilkosság”, mint annyi, hanem egy – bár hasztalan – kísérlet, a nemzet megmentésére. A „nagy Leány”, pártok fölött, pártokon kívül, csak az ország érdekét nézte, egyedül határozott, mikor mindenki pártok vak szolgája volt. És tudta, hogy meg kell halnia. Tehát mártír is volt. Egy szörnyű, vérszomjas zsarnokot egyetlen tőrdöféssel elintézett, nehéz volt neki, a Leánynak, de missziót érzett erre. Csodálatos történet. Ebből én egy motívumot megragadtam és beleépítettem a magam mondanivalójába.
Kolozsvár,
1940. április 9.
Kedves jó Esztertestvér! Alleluja! meglett. Ez Deo gratias! (Ugye így szokták mondani). Tegnap este, azaz éjszaka megírtam a mellékelt kicsi verset, megint „kicsi szót”. Olyan véghetetlenül boldog vagyok. Legalább elmúlt ősz óta hordozom magamban ezt a „témát” megíratlanul, megírásra vágyakozón annyi tépettség és gyötrelem közepette. És íme most egyszerre magától készült el az egész kicsi írás olyan könnyen, olyan biztosan, szinte azt mondhatnám: Tánclépésben készült.
... Milyen jó, hogy ez a „boldog testvériség” ilyen költeményekre inspirált. Fölény! Fölemelő derű: égi józanság, szent tapintat, tágasság (milyen igazi-tág hanglejtéssel tudja mondani ezt a szót, amely egyenértékű a szabadsággal).
... Köszönöm Eszter testvér, köszönök mindent azóta és most és ami Isten kegyelméből még ezután jön. És ezt a verset is, hogy megírhattam, Esztertestvért, „sowie sie lebt und steht”. Mert hiszem, hogy úgy írtam meg. Alleluja!
Igaz testvéri szeretettel,
Sándor
Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz
Fölény – de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű – de égi.
Józanság – de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád –
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny–-
Egyszer mindenki
Úgyis visszajön.
Advent idején
Temetőbe jár –
Sírok közt röpköd
Mint a fénybogár.
Az új halottól
Vídám-kedvesen
Kérdi: hogy aludt
Első éjjelen?
S szól az Élethez:
Engem nem zavarsz – –
Szeresd az Istent,
S tégy, amit akarsz!
1940
1940. november 1. Budapesti Lórántffy diakonissza kórház
Kedves jó Esztertestvérem!
Szinte azt írtam hozzá: Szent Testvérem. Tudom, hogy olyan szívből hárítja el magától ezt a gondolatot és megszólítást, mint amilyen szívből én írom.
... Tavaly a gyógyulásom utáni időben különösen augusztustól decemberig, de azután is annyi kimondatlan égi béke, olyan elfogulatlan tiszta jó barátságot, annyi derűs testvéri percet, annyi gondoskodó testvér-anyai figyelmet ajándékozott nekem Isten mérhetetlen és felfoghatatlan kegyelméből! A mi régi barátságunknak talán legszebb és legmélyebb szakasza volt ez a tavalyi augusztustól december adventi koszorúig, gyertyagyújtásig terjedő ideje...
Abban a kicsi versben, amelyben ezeket az érzelmeket elmondani kívántam: Szeresd az Istent, s amely oly hosszú időre mindmáig utolsó versem maradt, talán egy tizedrészét sem írtam meg annak, amit éreztem.
... Hálás szívvel köszönöm írásait. Négyszer kaptam életjelt. Először mikor még Marosfőre készült pihenni. Azon a napon még Cluj volt a mi drága városunk. Aztán jött a diadalmas lap, s rajta csak egy kedves meleg, mindent kifejező Hazavárunk.
Mikor bekövetkezett a régen várt, de nem így várt rendülés, mikor Erdély egy része ismét magyar lett s vele a mi városunk is, én rádión át és ködön saját lelkem ködén hallgattam és vettem tudomásul mindent. Nem tudom tagadni, öröm és hálánál nagyobb volt a fájdalom bennem. Erdély egy része egyesült a csonka hazával, de ugyanakkor kettészakadt a történelmi Erdély, ami még soha nem történt meg a történelem folyamán. Erdély volt külön, de soha nem volt még így kettévágva. És szétszakadt egy különös, 22 éves magyar sorsközösség, a katakombák magyarságát kettévágják. Mi már hozzászoktunk a katakombák imádkozó és igehirdető, a nagy brutális nyomás alatt csendesebb és talán mélyebb magyarságához. Most egyszerre nagy a világosság és nagy az élet zúgása. A másik oldalon pedig sötétebb a katakomba és nagyobb az elnyomás. És valahogy mintha fejetetején állna minden, legalábbis egyelőre.
És a hegyeink, Esztertestvér, a hegyeink. A legszebbek, a legmagasabbak ott maradtak nekünk immár hozzáférhetetlenül. Jól mondta Béla [Lám Béla], a szomorú Mumás, eddig Romániában voltak a Gyalui havasok és a Vlegyásza, azazhogy eddig is, de mégis az enyéim voltak. Nagy történelmi perspektívában talán önző szempontok ezek, de az erdélyi lélek 22 esztendő alatt mégis ezekből is táplálkozott. Én egyelőre teljesen néma vagyok, s nemcsak a saját privát betegségem miatt. Mintha elveszett volna alólam az inspiráció lehetősége. Én a szenvedő magyar élet költője voltam, a katakombák poétája. Most nagy a világosság és a világosság is fáj egy kicsit – meg kell szokni.
Eszter testvér levelében is vannak vonatkozások, utalások, célzások, sorokban és sorok között, amelyek mintha ilyesmire utalnának... Ha lelkem lesz, talán megtalálom még valahogy magamat s valami szolgálatot tehetek Istennek és a magyarságnak.
Kolozsvár,
1940. dec. 24.
Kedves jó Esztertestvérem! Halleluja, nagy az Isten kegyelme, mert íme sokkal jobban vagyok Dilanden nélkül is. Ezt a kis valamit még Budapesten vettem meg Esztertestvérre gondolva s múltkori beszélgetésünkre a Szeplőtelen fogantatás ünnepe után pedig megint eszembe jutnak Juhász Gyula csodálatos sorai a Rohateczi Máriához.
Elhoztam, íme, Szűz Virág, neked
E táj virágait,
Kései, őszi mind, színük veszett,
De szívem is avítt.
Avítt. Milyen különös magyar szó ez. Avult, fáradt, kopott szegény – de Isten felemelheti és lehet még tiszta, békés, örvendező is, mint most az enyém. Régen nem volt ennyi szenvedés után mégis ilyen karácsonyom. Köszönöm az Istennek és köszönöm mindenkinek, aki ilyen tisztán és drágán szeret és segít. Köszönöm most az én szent Testvéremnek is! Dicsőség Istennek a Mélységben és a Magasságban ezen a szabad magyar karácsonyon. Az én lelkem karácsonyán. Amen.
El nem múló szeretettel a Krisztusban testvére,
Sándor
