Négyen voltak. Egy lány és három fiú. Félórája már, hogy töményen unatkoztak. Ákos látta meg először. A magas, kigyúrt kamasz a megsárgult faleveleket rugdosva, lehajtott fejjel haladt a többiek előtt.
– Baszki, majdnem ráléptem! – torpant meg váratlanul.
A kisegér ott feküdt a Pumája orrától pár centire, az avarban.
– Mi az ábra? – fékezett le mellette vigyorogva Karesz. – Félsz az egerektől?
– Miért, te igen? – köpött hegyesen a bokrok közé a fiú.
– Én semmitől sem félek, tudod – keményedett meg a tömzsi, kopaszra nyírt suhanc hangja.
Dorina és Zaki is odaért közben. Körbeállták a sárga levéltengerben fekvő parányi szürkeséget.
Zaki egy száraz, fekete faággal óvatosan megérintette. Az egérke nem mozdult. A vékony, szemüveges fiú az ággal a hátára fordította. Lélegzetvisszafojtva figyelték. Az élettelen kisegér mágnesként vonzotta a tekintetüket.
Zaki még piszkálgatta egy darabig, majd elhajította a faágat.
– Milyen édi – hajolt le hozzá Dorina. Sötétszőke haja a homlokába hullott, nagy, barna szeme megtelt részvéttel. – Mintha csak aludna szegény.
Megcirógatta, majd felvette, és a tenyerébe fektette. Alig volt nagyobb a kisujjánál.
– Finom, selymes a bundája – nézett föl. – Mintha plüssből volna.
– Még jó, hogy nem léptem rá, most tisztíthatnám a cipőmet – fintorodott el Ákos.
– Nagyapám lapáttal verte agyon az egereket – dünnyögte Karesz. – Tele volt velük a magtár. Egyszerre ötöt-hatot is kinyírt az öreg.
– Csak nemrég halhatott meg, még nincs teljesen kihűlve a teste – folytatta a lány, mintha nem is hallotta volna a fiúkat. – Nézzétek, milyen pici szemei vannak.
Dorina egy évvel nagyobb volt náluk. Augusztusban töltötte be a tizenhatot. A szülinapi buliján Ákos és Karesz is le akarta smárolni, de egy puszinál többet nem engedélyezett nekik. Magas, teltkarcsú lány volt, a koránál jóval fejlettebb. Melle feszesen domborodott a pólója alatt. A két fiú mindent megadott volna, csakhogy belemarkolhasson. Zaki lopva gyönyörködött benne, s riadtan fordította el a fejét, valahányszor a lány rajtakapta. Ők négyen még az alsó tagozatról ismerték egymást, s néha órák után együtt csavarogtak.
Ma, hogy nem volt tanítás, Dorina már reggel óta a városban kószált. Ha csak tehette, elhúzott otthonról. Elege volt már a szülei örökös civakodásából. Hiába zárkózott be a szobájába, s járatta a CD lejátszót naphosszat, nem szabadult az anyja sírós hangjától, az apja részeg dadogásától. Kellemes őszi idő volt. Lágyan sütött a nap. A három fiúval a tóparton futott össze. Egy ideig az árusok sátrai között őgyelegtek. Lángost ettek, forralt bort ittak, aztán idejöttek a kolostor fölötti sétányra, az aranyfénybe öltözött gesztenyefák alá, hogy jól láthassák, amint elindul a körmenet.
– Mi legyen vele? – nézett a lány tanácstalanul a fiúkra. – Szegénykét nem hagyhatjuk csak úgy itt...
– Nagyapám a budiba dobta a szétlapított egereket – mondta Karesz. – A szarban egy-kettőre elsüllyedtek.
Ákos vállat vont. Zaki nem mondott semmit. Félt, hogy a két fiú kigúnyolja Dorina előtt. Aztán mégis megszólalt. Hangját azonban elnyomta a megkonduló harang.
A mély, érces hang végighömpölygött a város fölött. Emerencia összerezzent, kezéből kiesett a rúzs. Az apró, fényes henger végiggurult az öltözőasztalkán és a szőnyegre huppant. Szerencsére nem ért a menyasszonyi ruhájához. Még elképzelni sem tudta, mi történt volna, ha folt esik rajta. A selyem ruhakölteményt ereklyeként őrizték a családban. Az anyjáé volt, aki az otthonuktól távol, egy szanatóriumban halt meg, amikor ő négyéves volt. Kislányként csak felnőtt jelenlétében csodálhatta meg. A nagy, sötétbarna ruhásszekrény mélyén, átlátszó műanyag védőhuzat alatt hívogatóan fehérlett a félhomályban. Még igazítani sem kellett rajta. Mintha harminc esztendővel ezelőtt egyenesen rádszabták volna, nézte könnyes szemmel a nagyi, amikor három héttel ezelőtt felpróbálta. Olyan vagy benne, mint egy földre szállt angyal.
Önkéntelenül is elmosolyodott, amint eszébe jutott nagyanyja régimódi bókja. Felvette a földről a rúzst, rácsavarta a tetejét, s a tükörbe nézett. A halványszürke szemhéjfesték a leheletnyi rózsaszínnel érzékien harmonizált kéken csillogó szemével, laza, fekete fürtökbe fésült hajával. Ajka csábítóan fénylett a világos, csókálló rúzstól. Megpróbált magabiztosan mosolyogni, de csak egy apró grimaszra futotta az igyekezetéből.
A harangzúgás abbamaradt. Karórájára pillantott. Kázmér már biztosan várja. Fél éve, hogy együtt jártak, s egy hónapja határozták el, hogy összeházasodnak. Kázmér világirodalmat tanított a főiskolán. A lányt lenyűgözte a fiatal tanár műveltsége. Az angol mellett folyékonyan beszélt olaszul és franciául. Könyvet írt az elátkozott költőkről. Verlaine volt a kedvence. Gyakran mesélt róla, idézett a műveiből. „Et d’étranges rêves,/ Comme des soleils/ Couchants sur les grèves,/ Fantômes vermeils,/ Défilent sans trêves,/ Défilent, pareils/ À des grands soleils/ Couchants sur les grèves.”1 Emerencia áhítattal hallgatta a zenélő szavakat, a mondatatok álmatag muzsikáját, és sehogy sem értette, hogyan élhetett olyan rosszul az, aki képes volt ilyen tüneményes verseket írni.
A tavaszi könyvvásáron ismerkedtek meg. Emerencia éppen a legutóbbi szerelmi csalódásán volt túl. Ezúttal egy színésszel szakított. Az a bájgúnár képes volt megcsalni őt egy hervatag, középkorú ribanccal. Még nem heverte ki teljesen a lelki sérüléseit, kerülte a társaságot, nem járt bulizni, szórakozni. Kapóra jött neki Kázmér kedvessége, figyelmessége, áhítatos rajongása. Élmény volt vele sétálni, beszélgetni. Az ágyban viszont feszült volt és ügyetlen a férfi. Jóval több tapasztalatra lett volna szüksége, mint amennyire eddig szert tett. Emerencia azonban türelmes volt vele. Gyengéden tanítgatta. Bátorította. Szentül meg volt győződve, hogy odaadó kitartásának meg lesz az eredménye, s Kázmér olyan hozzáértő lesz az ágyban is, mint amilyen szakértelemmel bánik a szavakkal, s így örökre magához láncolhatja.
Október első szombatjára, a búcsú napjára tűzték ki az esküvőt. A férfi nem akart nagy felhajtást. Úgy vélte, ez az egész csak Emerenciára és őrá tartozik, végül azonban beadta a derekát, s hagyta, hogy a lány matuzsálemkorú nagyanyja és három energikus nagynénje vegye kézbe a dolgokat. Ne izgulj, vigasztalta Emerencia apja, akit naphosszat lefoglaltak az üzleti teendői. Meglátod, a vén csajok elintéznek majd szépen mindent. Nem kell, hogy fájjon a fejed a részletkérdések miatt. Imádnak szervezni, intézkedni. Mióta várják már, hogy a lányom férjhez menjen! Kázmért megnyugtatták leendő apósa szavai, s annak még örvendett is, hogy az egyházi szertartásra az óváros gótikus kápolnájában kerül sor, távol a búcsús sokadalom idegesítő zsibongásától. A meghívottak terjedelmes listája láttán azonban megrettent, sehogy sem tudta elképzelni magát az Arany Páva vendégekkel teli éttermének díszes főasztalánál, s Emerencia minden rábeszélési tehetségére szükség volt, hogy az utolsó percben ne visszakozzék. Rendben, adta be végül a derekát. Bár nem tudom, hogyan fogom átvészelni. Csakis érted teszem… Tudom, csókolta gyengéden szájon a lány. Majd a nászéjszakán feledtetni fogom veled a szenvedéseidet.
Zaki megvárta, míg a harangzúgás elhal.
– Mit szólnátok, ha eltemetnénk? – ismételte meg az ötletét.
Ákos hallgatott.
– Tőlem – dünnyögte Karesz. – Betakarhatjuk egy marék falevéllel, oszt elhúzunk innen.
– Én igazi temetésre gondoltam – nézett Dorinára Zaki. – Szertartással, elhantolással. Ahogy az embereknél szokás.
– Tényleg? – csillant meg a lány szeme.
Lent, a kolostornál közben elindult a búcsúsok körmenete. Elöl, a díszes, aranyrojtos baldachin alatt az oltári szentséggel a kezében a hájas érsek lomhán lépkedett. A recsegő hangszórókból szaggatottan bukdácsolt feléjük az ének.
Egy ideig a távolodó tömeget nézték, aztán visszafordultak az élettelen kisegér felé.
– Oké – egyezett bele Ákos. – Zavarjuk le gyorsan!
– Leszek én a pap – ajánlkozott Zaki. – Régebb többször is ministráltam.
– Mi meg Karesszel ketten a sírásók – vágta hátba biztatóan a zömök, kopasz fiút Ákos. – Nélkülünk a duma semmit sem ér.
– Így igaz – morogta a tömzsi, kopasz suhanc.
A két fiú tenyérnyi gödröt ásott a puha földbe. Dorina közben egy lapos kődarabot keresett, és ráfektette az egértetemet.
– Álljatok ide, mellém – utasította a két fiút. – Gyászoljátok meg ti is a kisegeret, de semmi tapizás közben!
Ákos és Karesz vigyorogva fogta közre a lányt.
– Azért vagyunk most itt, hogy megadjuk ennek a kisegérnek a végtisztességet – mutatott Zaki az egérkére. – Nézzétek szegényt, többé már nem dugja ki a fejét az egérlyukból. Nem szimatolgat morzsa és szalonnabőr után. Nem cincog, nem futkos össze-vissza, nem keres veszély esetén menedéket. Pedig még előtte volt az élet! A sors azonban rútul elbánt vele. Lehet, hogy mérgezett búzát evett. Vagy egy macska rémisztette halálra. Talán betegség végzett vele. Ki tudná ezt ma már megmondani közülünk? Az igazán fontos kérdésekre soha nem kapunk végleges választ. Ezzel a védtelen kisegérrel is bármi megtörténhetett. S ez alól mi sem vagyunk kivételek. Mostantól azonban már semmi sem árthat neki. Nyugodjál békében!
– Ámen – szólalt meg Dorina.
– Ennyi? – nézett Zakira Ákos.
Zaki bólintott.
Ákos és Karesz gyorsan végzett. A parányi sírhant alig látszott ki a falevelek közül. Zaki a biztonság kedvéért egy kővel megjelölte, hogy tudják, hol van, ha megint erre járnának.
– Gyerünk a klubba – adta ki a parancsot Ákos, és válaszra sem várva nagy léptekkel elindult lefelé.
Karesz rövid lábait szaporán szedegetve, igyekezett lépést tartani vele. Dorina és Zaki lemaradt mögöttük. Amint az aranyfénybe öltözött sétányon haladtak, kezük, mintha csak véletlenül, össze-összeért.
…Emerencia összekuporodva feküdt a sötétben. Meztelen testén hűvös fuvallat simított végig. Megborzongott. Az ablak, gondolta, biztosan nyitva maradt. Karját fázósan összefogta a mellén. Lassan teljesen magához tért. Már tudta, hol van, csak azt nem, hogy mi történt. Aztán mintha éles, fülsértő hangokat hallott volna. A paták ütemesen csattognak a kockaköveken, a fiáker bárkaként ring alatta. Menyasszonyi fátyla meglebben a bágyadt őszi szellőben. Kázmér egyenes derékkal ül mellette a puha bőrülésen. Hozzábújik. A férfi csupa feszültség. Mintha apró rugók remegnének a bőre alatt. Szerelmes szavakat suttog a fülébe, hogy megnyugtassa. Már várják őket a kápolna előtt. Bent, a fehérre meszelt falak ódon csendjében fiatal pap beszél a házasság szentségéről. Szavai hosszan visszhangzanak. Sohase feledjétek, az igazán jó házastársak azok, akik egymásra merik bízni magukat az élet kiszámíthatatlan forgatagában. A kápolna fehér ragyogása kihuny, az ájtatos hangot vidám zsibongás mossa el. Az Arany Páva szmokingos szalonzenekara egy régi dalt játszik. Hófehér hajó úszott a folyón, s összesimult a fiú s a lány, színes lampion fénylett az égen, mint a brosstű a mélykék ruhán, és a fedélzet zenével megtelt, szólt a ringató lassú románc…2 A főasztaltól belátja a virágfüzérekkel földíszített termet, a táncparketten kerengő párokat. Hirtelen elhalnak a hangok, a fények kialszanak. Tágra nyílt szemmel meredt a sötétbe, majd óvatosan a másik oldalára fordult. Keze a férfi mozdulatlan testéhez ért. Vakító villanás. A csillár fénye a szemébe világít. A hátán fekszik. El akarja fordítani a fejét, de a férfi keze vaskapocsként leszorítja. Alig kap levegőt. Fuldoklik. Torkán a szorítás éppen csak annyit lazul, hogy lélegezhessen. Kázmér, nyöszörgi alig hallhatóan, Kázmér, mit csinálsz?! Eresszél! A férfi nem válaszol, csak az a rémisztő hörgés tör föl újra és újra a torkából, egy elszabadult ragadozóé. Egy pillanatra, csak egy pillanatra sikerül oldalt fordítania a fejét. Tisztán látja a felborult, kerek asztalkát, s mellette az összetört kristályváza csillámló szilánkjait. A rózsák széttaposott szirmai alvadt vérfoltokként vöröslenek a padlón. Aztán a férfi visszarántja a fejét. Egészen közel hajol hozzá. Bűzös nyála az ő védtelen arcába fröcsköl, összekeveredik a könnyeivel. Lehunyja szemét, hogy ne lássa azt a könyörtelen vigyorba torzult arcot. A férfi egyetlen rántással letépi a bugyiját, s durván beléhatol. Felsikolt. Mintha tüzes késsel hasogatnák az ágyékát. Segítség, kiáltja minden erejét összeszedve. Segítség! A férfi a szájára tenyerel. Segélykérő szavai szánalmas szűköléssé halkulnak. Teste még megfeszül egy pillanatra, majd végleg elernyed... Kázmér, mit tettél velem, suttogta a sötétben. Hangja riadt volt és idegen, mintha nem is az ő torkából szivárgott volna föl az éjszaka bénító csendjébe. A férfi nem válaszolt. Halkan, egyenletesen lélegzett mellette az ágyban. Elhúzódott tőle, s lassan, óvatosan fölkelt. A sötétben tapogatózva a fürdőszobába ment. Villanyt gyújtott, s a mosdókagylóba kapaszkodva a tükörbe nézett. Arcán a smink szétkenődött. Szemhéjáról a festék alácsorgott. Ajka körül friss sebként virított a rúzs. Sokáig állt a tükör előtt, arra az elrontott bohócarcra meredve. Aztán lemosta magáról a festéket. Már hajnalodott, amikor visszalopózott a hálószobába. Lekuporodott a franciaágy szélére, s az ezüstös derengésben a békésen szendergő férfit figyelte. Olyan védtelennek tűnt, amint ott feküdt előtte lehunyt szemmel, kisimult arccal, csendesen lélegezve. Hátha csak egy rossz álom volt ez az egész, gondolta. Mintha megbabonázták volna, képtelen volt levenni róla a tekintetét. Már egészen világos volt a szobában, amikor végre körülnézett.
Karnyújtásnyira tőle ott állt az antik, kerek asztalka, s rajta a felkelő nap fényében fürdő kristályváza, a bársonyos szirmú, vérvörös rózsákkal. Az ágy lábánál menyasszonyi ruhája lágyan, érzékien elomolva fehérlett a padlón. Odament a mesébe illő ruhakölteményhez, leguggolt, s gyengéden végigsimított rajta, mintha elhozta volna számára a régen várt boldogságot.
Jegyztek
1 S bíboran, busan,/ mint most a homok-/rónán nap zuhan,/ furcsa fantomok:/ száz álmom suhan/ s tűnik és lobog,/ mint most a homok-/ rónán nap zuhan… (Paul Verlaine: Naplemente, Tóth Árpád fordítása.)
2 Sztevanovity Dusán: Volt egy tánc
