Album
A falu közepén telepített fenyves, hideg, tápérték
nélküli föld, mesterségesen csapott ösvények.
Gyerekként elhittük, hogy tömegsírok vannak alatta.
Ezt, a szélirányban növő nyírfák rengetegét
az ősláp szegélyében, vagy a születésem előtt kiépített pincét,
amire sose épült ház, de a telek korhadó kerítésén hazafelé
mindig bemásztunk a mellette levő kútba nézni,
megszámolni a belehullott állatokat.
Nem tudom, mit vinnék magammal inkább erről a környékről,
de nem ismerek másik kutat.
Azt mondod, a temetőben van még, de ha
arra indulok, a meleget érzem, amit évekkel ezelőtt
a földszinten napokig, karácsony után.
A temető széléből lopott fenyővel fűtöttünk,
miután lebontottuk róla a díszeket.
Úgy képzelem, olyan a forróság odalent is
nyaranta ott, ahová mégsem vetül árnyék.
A kertünkben más éghajlati öv növényei terjeszkednek
agresszívan. Kint égetjük el a díszfák kupacba hordott fiait.
A családi ünnepekből másra nem emlékszem.
Páratartalom
Az előző fürdővíz maradékába,
a kád végi mélyedésben rekedt vízbe
feledékenységből minden nap beülök.
Hideg, akár az autód motorházteteje,
a felejthetetlen színe, vagy a jeeped kerekeinek sikító hangja.
A fóliasátrakon túlról közeledett kétnaponta tízkor.
A dohányzó lécei közti réseken át szabdalt táj,
irdatlan kerekek.
Nem hiszem, hogy valaha felmelegszik a kád fala,
a friss zománc, amit tilos súrolni, mint másoknak
felülni az autódra.
Hiányzik. És a környék is, ahol leparkoltunk, egy fullasztó
erdőben, ahol kész vannak már a házak, de csak
mi vagyunk ott és néhány állat, békák. A mutatóujjad, ami
denevérek pályáját követi, az egyetlen fénylő égitest,
amit a szürkület felhőin át észrevettünk.
Amikor vitorlázórepülőt vezettél, felülről egy varjúraj
mozgását figyelted a havas földek felett. A szemgolyóm
miatt mesélted el, olyan hirtelen mozdul a pupilla,
a szivárványhártya, mint a varjak egy elfelejtett északi
országban azon a délutánon. Az első hasonlat, ami
idegen nyelven szól rólam.
Penészfoltok nőnek a fürdőben, vacogva figyelem
naponta kétszer, hogyan hódítják meg a tónusok
az egybefüggő falszínt.
Életveszély
Az összes álnevedet elárultad,
teljhatalmat adtál, de amint hátat fordítok,
kémeid csaholását hallom.
Egy déli kikötővárosba szökök,
ahol ha behúzom a zsinórt,
frissen mosott ruháimon
a szemközti lakók életének illatát érzem.
A főztjeiket, leheletüket, vitáikat hordom,
csak deréktól felfelé, látásból ismert emberek
előző napja alá rejtem a saját szagomat.
És bárkit főbe lőnék azért, hogy újra szólj hozzám.
Mint éjszakánként: megint rémálmom volt – mondom –,
pedig ha irányíthatnám szervezetem működését,
még sokáig nem ébrednék fel.
Megvárnám, hogy megöregedj, megszelídülj
és elhidd, patak vesz körbe,
bármerre indulnak a helyszínelő rendőrkutyák,
elvesztik a szagot, és hogy engem kínálhatnak
bármilyen gazdag gyümölcstálakkal,
nélküled nem kóstolok bele.
De most vásárolni megyek,
a látnivalók mellett elhaladva
a macskakövet nézem,
paradicsomot veszek nevetve, olívát és sajtot.
Ha személyesen jönnél, az egész úgyis hiába.
Gergely Borbála: 1991-ben született Móron. Végzett festészetet és színházkultúra szakirányt, közben tanult újságírást is, vizuális kultúra szakember. Jelenleg Kolozsváron él.
