„A történelem nem az, ami,
hanem egészen más!”
(– !)
Bizonyos tudományok környékén vannak olyan szavak, kifejezések és frázisok, amelyeket annyiszor elhadarnak, harsognak, szajkóznak és hebegnek, hogy a tétel alatt ingoványos felszín alakul ki, ami csupa nyák, iszalag, békanyál, és az ember nem győz kezet mosni utána, ha hozzáér. Ám ki kell mondani, ha valami igaz vagy nem, mivel – hogy mi is ismételjünk –: „vétkesek közt cinkos, aki néma!”
Például hivatalos álláspontok szerint a magyar őstörténet és a nyelvtörténet csupa „kölcsönzés”, hatáselszenvedés, átvétel, sodródás, csimpaszkodás, vereség, lököttség... Olvasom, hogy egy iskolás gyerek azért nem szereti őseinket, mert „nem tudtak semmit, és mindég mászkáltak”, mármint a tankönyve szerint. Kialakul egy általános alacsonyabbrendűségi érzés, amely aztán vagy bárgyú befolyásolhatósághoz vagy csikasz ellensúlyozásként hencegő ágáláshoz vezet. Például egy okos, művelt, kitűnő művész festőismerősöm zavarba jön, amikor azt hallja, hogy Albrecht Dürer apja Magyarországról vándorolt ki Németországba, a vezetékneve pedig születési helyének, a Gyula városába ma már beleolvadt Ajtós község nevének németre fordításából származik. Szerinte ez csak úgy lehetséges, hogy Dürer egyik felmenője Magyarországra települt, s apja tulajdonképpen visszavándorolt Németországba (mint Johann Sebastian Bach családja, tehette volna hozzá). Bernáth Aurel pedig, a híres festő (különben kiváló prózaíró is) azt írja Csontváriról, hogy kezdődő elmebajának korai jele, hogy Selmecbánya látképe című festményén a város fölé magasló erdős hegyoldalon egy hatalmas E betű látszik. Nos, személyes erdészkapcsolatomból tudom, hogy amikor a szépséges Erzsébet királynő (Ferencz József felesége) egy rejtélyes gyilkosság áldozata lett, Selmecbányán az erdőigazgató az illető hegyoldalba egy hatalmas E-alakú tisztást vágatott! Egyébként Bernáth is megjárja, mikor egy berlini előadásán említi Dürer apjának magyar származását: mintha egy hatalmas darázsraj szállt volna föl a teremben, olyan zúgás támad. A „magyar” elnevezéssel mintha évezredes itt a piros, hol a piros játék folyt volna. Előbb türk néven emlegetik őket, később hungarusnak, majd szavartoi-nek. A hungarusnál már erősen kellett misztifikálni, hogy onogur meg ez az... Ugyanis az értelme nyilvánvaló: Car, ez sereg jelentésű szó, azonos a kar szóval; lásd tiszti kar, orvosi kar, mérnök kar, a magyar országgyűlés hajdani megszólítása: Tisztelt karok és rendek! (Lásd még: „jött nagy garral”, azaz nagy felhajtással). Más nyelvekben is megvan. Mongólia egyik tartománya: Dzsungária. Azt teszi, hogy bal szárny, azaz bal hadseregszárny; A hun szó értelme: királyi. Eredeti jelentése fénylő, éles tekintetű (a hunyni ellentéte!), vagyis „fényességes”. Lásd a besenyők vezértörzsét: kangar, vagyis a kán (uralkodó) serege. Talán amolyan pretoriánusok, nem etnikai alapon álltak össze?
Ami a türk népelnevezést illeti: Gosztonyi Kálmán, a párizsi egyetem munkatársa kimutatta, a türk szó jelentése szumírul: „kis nép”, azaz „töredék nép”, egy nagyobb nép levált része. Lásd a Jenő és a Kisjenő magyar törzsek viszonyát! Ami a szavárdokat, szabarokat illeti, valami hibádzik: többezer magyar helységnévből, Szabar, Szapár, még ha a Szövérdet is ideszámítanánk, összesen nincs tíz! Ezért folyamodtam én már többször is az elámi (azaz óelámi) változathoz. Az erőszakos nyelvtörténet-torzítók átkozódva-fenyegetőzve harsogják, hogy a szumír nyelvnek nincsenek rokonai; holott már a behisztuni feliratok megfejtése bizonyította, hogy az óelámi nagyon is hasonló nyelv a szumírral.
Magyar tudós e témával már a XIX. század második felében foglalkozott: Csengeri Antal, G. Rawlinson nyomán. Azonban, ha finnugrista berkekben az ő nevét idézik is, legfennebb az Ipolyi Arnold népköltési gyűjteményről írt kritikája miatt. Később Padányi Antalnak voltak olyan feltevései, amelyek ezt a vonatkozást segíthettek volna tisztázni; ő azonban egy elnézett dátum miatt olyan vádaskodó, hamis állításokba bonyolódott Reguly Antallal kapcsolatban, hogy emiatt senki sem idézi szívesen őt. Szumírkodásaim közben mindig tartottam magam egy régi persecutori módszerhez: Akkor nézzük meg már azt is, mi van a dolog mellett!?
Német szójegyzékek és földrajzi atlaszok nyomán többször is írtam erről. Ha csak az alábbi három szót ismerném, akkor is mérget mernék venni rá, hogy a rokonsági kérdés – „több kettőnél!” – I-pi-la-ti „épület” (Bauwerk), uzu–uccu–indulj (uccu fussunk utána) és kuk: „magasság”, kukra ugrott, a labdát kukba rúgta stb. Ám nincs kivel beszélni róla. (Azt is hozzá kell számítanunk, hogy az utolsó elámi csoportok a VIII–IX. századokban eltűnnek Khozisztánból, az Irak és Irán közti határ területéről, erről a régebbi „Etelközből”!
Ez a mezopotámiai őshaza egész nevetségesen nyakatekert álláspontokat alakított ki a finnugristák között: a szumír nyelv kutatásának kezdeti szakaszaitól kezdve nyugati tudósok fölvetik a magyar, török és finn kínálkozó szálait, de éppen a finnugristákból váltja ez ki a leghevesebb ellenkezést. Másrészt, akik ellenfelei a finnugor nyelvelméletnek, kimondva vagy kimondatlanul, ellenszenvet táplálnak éppen e népek iránt. Holott nyelvtörténet és -elmélet ide vagy oda, azért egy icipicit mégiscsak rokonaink!
Különböző alkalmakkor, például a hajdani Világifjúsági Találkozók meg csoportos turistautak Oroszországban: finn csoportok mozgása, szemben a svédekkel vagy dánokkal, kissé messzebbről azt a benyomást keltik, hogy magyarokat lát az ember! (Pl. kissé ittas társaságoknál.) A finn nők „allűrjei” ugyanolyanok, mint a magyaroké! (Egy felkapott orosz bulváríró azt is állítja, hogy Oroszországban a magyar és a finn nők a legunalmasabbak!) És milyen furcsa, éppen a magyar finnugristák azok, akiket legkevésbé foglalkoztatnak e finnugor népek sajátos értékei!
Egy jellemző anekdotakettős: Gellért Sándor szatmári költőnk, aki a legvadromantikusabb stílusban volt „finnugrász”-ellenes, ezért megtanult finnül. És saját költségén el is ment Finnországba, sőt a lappok közé is, hogy ott helyben szemrevételezze őket. – A kolozsvári egyetem magyar tanszékének finn nyelvtanára, V. M. pedig ösztöndíjjal töltött ott több hónapot. Mikor hazatért, kérdik tőle, hogy hát kedves M., tudtál-e könnyen kommunikálni finn testvéreinkkel? – Hát persze! Hiszen ott majdnem mindenki tud németül! Gellért meg azzal tért vissza, sokkal több közös szavunk van, mint „ezek” mondják! Például még a „vajda” is!
A vajda szóról, amit finnugrászaink a szláv szupermágia egyik kulcsszavának tartanak, régen is, többen is mondják, hogy nem a szláv vojvoda („hadvezér”) szóból ered. Czakó Gábor pl. azokra hivatkozik, akik a török Bojla szót tartják forrásának. Holott már a XIX. század elején Fábián I. megjelöli forrásaként a finn voito szót!
S ez nem valami akcidencia: finn szótáramban legalább ötven alak- és jelentésváltozata fordul elő; mind a győzelem, hódítás, birtoklás, uralás s hasonló értelemben! Voittomaa – provincia, tartomány, elfoglalt terület, vagyis „Vajdaság”. A voitto nemcsak „győzelem”, hanem nagy betűvel, férfinév is. Voitto: Győző, mint Viktor! Ha ezt egy katedrahű finnugrásznak magyarázná az ember, az képes volna a torkunkat elharapni! És így van e népek kulturális értékeivel is.
Akad itt-ott magyartanár, aki megemlíti növendékeinek a Kalevalát, de nem ez a jellemző. Ám arról még senki sem hallott, hogy a magyartanár Zempléni Árpád csodálatosan szép és eredeti, különös vogul fordításaiból olvasott volna fel. Még olyasmit sem hallottak, hogy „hét koponyányi magasságú vers vasmanyok”. Csak szajkózzák, hogy vazi-vez, voi-voi, (ez azonban csak halzsírt jelent, teszik rögtön hozzá) és kala-kala, vagyis hal. A magyar ház szónak azonban semmi köze szerintük a német Haus vagy latin Casa-hoz! Az túl rangos volna számunkra. Hanem kota-kota – a mi házunk! Az pedig a kotyec. Az a kozyec, amibe beleszorult ez a harcias boda-bődületes önpiszkoló szemlélet.
Olyan nevekkel, mint Lükő Gábor vagy Fiók Károly, akik az ugorság kultúrájának kisugárzó értékeivel foglalkoztak, nem találkozni nálunk. Pedig Herder mondására is gondolhatnának: Aki egy népet legyaláz, az az emberiséget gyalázza meg!
