Az a tegnap, amire itt és most gondolok, bizony nem tegnap volt – lehetett annak bő 40 éve is. Azokban az években filmekben, színpadon nem volt érdekes és közönségvonzó semmi és senki, csak a színész. És persze a színésznő. Rajtuk keresztül élt a színmű, az ő szívük, lelkük, testük, idegrendszerük éltette a szövegkönyvet, minden az ő játékuknak, színpadi életüknek volt alárendelve. A rendezés, díszlet, zene, világítás kiegészítő, szerves része volt a színészi játékra épült Előadásnak, mögé húzódott és még a sikert jelző tapsot is azzal a szerénységgel nyugtázta, mint aki benne él a színészi játékban, mindenben, ami színházi komponensekből összeállt Előadás. Dehogyis becsülöm le ezzel a megállapítással a rendezőt, díszlettervezőt, színpadi zenét szerzőt stb., szó sincs róla, csakhogy valamikor, réges-régen, mint említettem, a legfontosabb a színházban a színész volt. Hogy ne menjek túl messzire: Molnár György, a Pest-Budai Nemzeti Színház rendezője az 1860-as években Párizsban is megfordult. Tőle tudjuk, hogy a francia színházi apparátus legjobban fizetett és mindenek fölött megbecsült alkotó-munkása a színész volt. Utána következett egy kis szünet, majd jött az igazgató. Újabb fizetésszünet... de ez már nem tartozik témámhoz. Gondoljunk csak a mai sztárokra, a Még-Odaátabb országban: a hatalmas gázsikra, mesés összegekre, amit egy-egy filmsztár zsebrevág. Illetve a bankszámlájára utaltat át.
A későbbi években és évtizedekben a színház és film reklámszakmája is a fentiekből következően természetes módon a színészt és színésznőt népszerűsítette, velük, illetve az ő fényképükkel volt tele napilap, szaklap, hetilap, plakátok, hirdetések stb. A mindenkori nézők – beismerem: nem egyszer vitatható – esztétikai igényességére számítva a fotókon a legszebb nők, legférfiasabb férfiak ravaszul beállított teátrális pózokban bűvölték el a színház- és filmművészetet csodáló érdeklődőket. Így volt ez a nagyvilágban, így volt hazánkban is. Aztán ha egy hölgy netán kissé nekivetkőzött egy hetilapban vagy művelődésügyi folyóiratban, persze, csak úgy félig-meddig (kijátszva a szocialista erkölcs és cenzúra pillanatnyi figyelmetlenségét), Uram, bocsáss, volt ott művészi érdeklődés, csak úgy vásárolták a reklámújságokat a jámbor férjek és szerelemre mohó kamaszok.
Ők uralták, a színházba csalogató színésznő-színész reklámfotók a reklámszakmát: elözönlötték a hirdetőoszlopok kerekded felületét, a színházi jegyirodák kirakatait, villogtak, mint neonreklám – már ugye ahol volt elektromos kultúrterjesztés.. Sőt, a falusi árnyékszékek belső felületére is jutott bőven a művészetből: a reklámlapok gondos alapossággal felragasztva dacoltak-sárgultak az Idővel és elmúlással folytatott reménytelen küzdelemben.
Valamikor mint fiatal nyaraló egy kultúrától, vasúttól, szocialista építéstől és egyéb földi jótól elkerült kedves kis faluban tartózkodtam, boldog csodálkozással fedeztem fel ifjúkori álmaim asszonyait és férfieszményeimet a budi falán. Igen, a falusi budi foszni deszkáin, lyuktömítés-funkcióval – a kihullott fagöcsök helyét eltakarandó –, néztek velem szembe ama régi és mégis új, félcsóré szépasszonyok és zord tekintető és kemény arcú férfiak. Néztem őket mozdulatlanná merevedten. És bármilyen hihetetlennek tűnik, nem háborodtam fel a Sors kegyetlenségén és a színészi sors budivégezetén – ellenkezőleg, nagy-nagy nyugalom fogott el engem, az ifjú színészt. Mert lám – gondoltam – bármit is ír a rideg színháztörténet a színészet mulandóságáról, művészetünk tovább él, emlékünk nem tűnik el, nem felejtenek az emberek, bizonyára jó érzéssel, párás szemmel tekintenek ránk a budiülőke fenékpihentető likáról, ellazulva, Rodin Gondolkodójának pózában, miközben a napi gondoktól és nehéz ételektől megkönnyebbülnek. Mi pedig (lám, már magamat is a képeslap-sztárokkal azonosítom) megértően és szolidárisan figyeljük az esetleg egészségügyi gondoktól nyögdécselő valamikori hódolónkat, óvjuk-védjük az ülőke tátongó résén ellazultakat, télen az árnyékszék hasadékán besüvöltő széltől, nyáron a kánikulától, tavaszon-őszön és mindenkoron a kíváncsi tekintetek elől...
Budikultúrám során (mert összességében nem kevés időt töltöttem e kellemesen rusztikus, aránylag védett helyen) kialakult bennem valamiféle művészi megvilágosodás: állandó szubkulturált illemhelyemen (évekig ugyanabban a faluban nyaraltam) mindig a sikeres előadásokról, filmekről láthattam fotókat. Ugyan nem cserélődtek túl gyakran ezek a reklámok, színes tudósítások a művészet letéteményeseiről, a nagy színésznő-színész sztárokról, de állandóságuk és puszta létük egy klasszikussá nemesedett, időtálló művészet stabil érzetét keltette bennem. Vagyis már babonás módon viszonyultam a budihoz: évente egyszer, nyaraláskor, ott is képeztem tovább magam szakmailag (az ember mindenhol tanulhat, ha akar) és el kellett ismernem: amit ott reklámoztak, az többnyire sikeres művészi esemény volt, maradandó és vissza-visszatérő, amely megmérettetett a világot jelentő deszkákon és mozivásznakon.
A művészreklámok ezzel szemben ma sokkal rafináltabbak, másképpen közelítik meg az érdeklődőt és próbálnak hatni rá, felkeltve az esetleg szunnyadó művészi érzéketlenséget, hiszen, ahogy mondani szokás, lépést kell tartsanak a korral. A színészközpontú színház – korelvárás következtében – természetes módon Rendezőcentrikus lett. A hajdani képeslapok elsárgultak, elszíntelenedtek, a félmeztelen vagy fürdőruhás művésznők figyelve az új idők szempontjaira és művészi elvárásaira, kedves-kacéran kikapcsolták melltartóikat, ha kellett – és kellett –, letolták szemérmesen parányi alsóneműjüket, felmentek a Művész-színpadra és beépültek a modern színjátszás testet-lelket-érzékeket gyönyörködtető, nem egyszer meztelenséget követelő eszköztárába. Akárcsak a férfiszínészek, akik úgy kötötték fel művészetük gatyáját, hogy leengedték a nem művészet gatyájukat, ha a művészi elvárás úgy kívánta azt. A reklámfotók is – mindezek következményeként – minden ésszerűség ellenére furcsa módon és mindenféle-fajta következetességet teljesen mellőzve megváltoztak, témát váltottak: ma már hiába forgatjuk a művészszaklapokat, elvétve kapunk bennük egy-egy testiségében is vonzó művészleányt (vagy csupán nekem volt ez irányban pechem színházi szakfolyóiratok forgatása közben). Csábosan-ingerlően mosolygó Éva-kosztümös hölgyek helyett (ahogy ez várható lenne a meztelenséget bátran kezelő színjátszásunk reklámdömpingjében), gondterhelt rendezők, álmodozó tekintetű dramaturgok, kiélt arcú vendégrendezők, hanyag öltözetű kosztümtervezők, nagy tudású díszlettervezők és csinos koreográfusok néznek vissza közönyösen a színházi lapokat érdeklődve tanulmányozókra. Tudománnyá avanzsált a színművészet, lélekbúvárok fejtették fel a többsíkú színművek alsóbb és még alsóbb rétegeit, bámulatba ejtve bel- és külföldön élő és tevékenykedő szaktársakat. Izgalmas színházművészi viták résztvevőinek arcképe kergette háttérbe és szorította ki végleg a színművészet reklámarzenáljából a védtelenné vált szépasszonyokat, akik riadtan próbáltak belevetkőzni az új, számukra nem mindig érthető, tudományosan elvont színművészet alkotó szféráiba.
Egy alkalommal, emlékkeresőn, leutaztam egykori nyaralásom színhelyére, X falucskába. Kísértett a múlt – a csend, a remek levegő, friss tej, házikenyér – és hát igen: a budi. Ahonnan kedvesen mosolyogva néztek rám valamikori színésznőideáljaim. És színészeszményeim. Valójában egy kis félelemmel közeledtem a deszkaépítmény felé – attól tartottam, oda is beütött korunk színjátszása, a falakon rendezők és dramaturgok lógnak majd, színháztudományi értekezések közül békésen pillant ki a borzas hajú, netán tök kopasz színházi szakember, és én, aki más néznivalóhoz szoktam, kis és nagy dolgom végezetlenül mehetek vissza – szoruló testtel és lélekkel a falusi ház tisztaszobájába, ideiglenesen otthonomba.
Nem csak a jelen nehézségeivel, a múlttal is bátran szembe kell nézni, erősítettem magam és hirtelen mozdulattal, lesz ami lesz, kitártam a nyikorgó budiajtót. És Uram, láss csodát! Ott voltak az én kedves ismerőseim, színészeim, színésznőim, nem változott ott semmi, megállt az Idő, még az a bizonyos illat sem változott. Meghatottan ültem le a valamikor megszokott kényelmesre faragott falyukra – bizony, rég volt, ti kedves lányok, ma már közönyösen pillantok rátok, de mégis, ti vagytok a múlt... azaz, hogy is van ez? A jelen is ti vagytok, ide nem tolakodtak a felpörgetett századunk színházi izmusai. Itt nincs előtérben rendező, dramaturg, koreográfus, zeneszerző, segédrendező, stb. fényképe. Itt nem győzött az a bizonyos európai kultúra, ami most színpadjainkon él és virul. Egyelőre legalábbis nem.
És akkor rádöbbentem: akkor lesz ennek a kultúrának, mármint az európainak, igazi diadala, ha egyszer csak a színháztudományi lapokban mosolygó-morcos alkotók beépülnek a budiliktakarás hasznos szerepébe, mintegy jelezve a vidék érdeklődését és tiszteletben tartását a világ művészi eseményei iránt. Így ilyen formában hirdetné a budireklám is a művészet, a mai európai művészet diadalát. Ez volna az igazi, csendes, szerény, vidéken is jelentkező európai színházi diadal. Mert az igazi kultúra eljut mindenhova – még egy falusi árnyékszéken is felüti fejét, boldogít és hat, szívet-lelket, elmét gyönyörködtet.
És – hogy el ne felejtsem – nem utolsó sorban megszabadít gondjainktól, lelki és – az sem megvetendő – sokoldalúságából kifolyóan testi megkönnyebbüléshez is segíti az érdeklődőket.
