Az ember teremtő képességének netovábbját, azt a bizonyos isteni állapotot a tudósok és művészek egyaránt a mesterséges értelem létrehozásában látják, azon a ponton, amikor az ember saját képére és hasonlatosságára kifejleszti azt a lényt, de inkább (számító)gépet, amely öntudatra ébred és amelynek előre be nem táplált érzései lesznek. Míg azonban a kérdéskört tárgyias oldaláról megközelítő tudósok egyelőre még a számítógépek lehetséges mozgását kutatják és fejlesztik, addig a tudományos-fantasztikus irodalom szerzői hatalmas lépésekben haladva immár erkölcsi oldaláról is megvizsgálták – és vizsgálják mind a mai napig – a kész termék és az ember majdani viszonyát. Teszik ezt nyilván a képzelőerő szellemi keretei között, mely a mesterséges intelligenciát illetően talán éppolyan korlátolt, mint aminő fizikai korlátai az áramkörök és mikroprocesszorok továbbfejlesztésének vannak.
A fikciót nem fékezi tehát a valóság, így külalak, érzelmi szint és jellem szempontjából számtalan gépi alapú, mesterséges tudatot képzeltek el már a szerzők, ugyanakkor pedig számos élethelyzet és konfliktus bontakozott ki ember és gép között könyvben, filmben egyaránt. Egyes elképzelések szerint a mesterséges intelligenciával programozott gépek, robotok, androidok, kiborgok az emberek és az emberiség szolgálatában léteznek majd, és szigorú szabályok vagy törvények gondoskodnak arról, hogy ne forduljanak teremtőik ellen. Ilyen például Steven Spielberg A.I. (2001) című filmje, amelyben végtelenül békés emberszerű gépek kérik és kínálják a szeretetet, kissé együgyűen. Isaac Asimov Alapítvány és Birodalom sorozatában éppen az egyén és a történelem (ember és emberiség) közötti lényeges különbség teszi gyilkosságra képessé a robotot, azonban az ellentmondás tönkreteszi az igencsak érzékeny masinát. Másutt a beletáplált ellentmondást hasonlóan feloldani képtelen számítógép megőrül, és erőszakossá válik (Arthur C. Clarke – majd Stanley Kubrick – 2001:Űrodüsszeiában). Megint másutt ember és robot agresszív háborút vívnak egymással, amelyet rendszerint a gépek lázadása robbantott ki, akik vagy visszautaznak a múltba későbbi ellenfeleik megsemmisítése céljából (a Terminátor-sorozat), vagy energiaforrásként használják az embert, és egy álomvilágban tartják rabként (Mátrix-sorozat). Persze, az ember sincs fából, és viszontlázad.
A legtöbbször vizionált alaphelyzet a legismertebb történettel egyidős: a teremtő megteremti jókedvében, a teremtmény pedig fellázad, mert a szeretettel együtt a gyűlöletet is megkapta, hiszen a kettő érzelmi koordinátái nagyon közel esnek egymáshoz, így értelemszerűen az algoritmusuk is összetéveszthető. Mint minden fikciós ágazat, ez is valós társadalmi és történelmi problémákból született, metaforája a generációs konfliktusoknak, a rabszolgatartás történetének, az osztályharcnak, a kamasz-szülő konfrontációnak, mélyen gyökerező eredete pedig, nyilván, bibliai.
Az Alex Garland írta és rendezte Ex Machina gyakorlatilag négy fal között, négy szereplővel, egy zárt szituációs kamaradráma alaphelyzetében szinte minden szempontot kipipál, amelyek immár a zsáner memóriáját képezik, és ami a természetesen és a mesterségesen intelligens lény kapcsolatától elvárható egy modern tragédiában. A kiindulópont nem is lehetne egyszerűbb: az ifjú Caleb megnyer egy kiírást a munkahelyén, amelynek értelmében eltölthet egy hetet munkaadója, a kissé extrém és magányosan élő Nathan társaságában. Amint megérkezik, Nathan rögtön egy Turin-teszt emberi tényezőjének kéri fel Ava, a humanoid robot mellé. A teszt hét részes, a történet nemkülönben. Annyiban bonyolódik az ügy, amennyiben a helyszín egy extravagáns és a lakott világtól nagyon távol eső bunkerlakás, ahová – és ahonnan el – helikopter szállítja a látogatókat, és amely egyben egy alaposan felszerelt és rendkívül szigorúan védett laboratórium. Mondhatnám azt is, hogy a klausztrofóbia, a megtévesztés és a szerelem furcsán ütköző hatása alatt változik át fokozatosan a rém egyszerűen induló sci-fi tomboló pszichotrillerré. De beszélhetünk-e szerelemről, amikor az egyik fél gép és a másik ezt tudja, avagy ki téveszt meg kit?
Több aktuális és létfilozófiai kérdést is feszeget Garland. Egyrészt a mostani mindennapjaink keresőmotorjaiban rejlő kémkedés és megfigyelés problematikáját aknázza ki, de keresi a tudat meghatározóit, az emberi lét értelmét, azt a vékony határt valódi érzelmek és verbális manipuláció között. Ugyanakkor beletenyerel a nemek harcába is, egyúttal az intellektuális alapú férfibarátság határát is megkeresi, azt a pontot, ahol a lángelmét a középszerű egyéntől elválasztó markáns vonal felizzik.
Amióta a műértelemmel felruházott lények egyre nagyobb szerepet kaptak a 20. század nagy sci-fi íróinak műveiben, általánosan elfogadott nézet, hogy a robot mindig és minden körülmények között őszinte. Ha békés, akkor szerethetően szavahihető, ha gyilkos, akkor gyűlölhetően igazmondó. Az ember viszont eredendően csaló, és mindig van valami rejtett szándéka. Alex Garland csavart egyet ezen a szabályon, és mivel nem csak írta, de rendezte is a filmet, a végletekig eljátszadozhat a néző benyomásaival. A hűvösen távolságtartó kamera, a szögletesen szabályos belső terek, a szakadozott és gyakran egymással szembeugráló beállítások és Geoff Barrow (Portishead), valamint Ben Salisbury ijesztően sejtelmes zenéje összhatásával eléri, hogy csupán a két emberszereplőt találjuk egymásra nézve fenyegetőnek, és ne törődjünk a robot lehetséges gonosz szándékaival, hiszen nincsenek neki, erről minden robotika-rajongó meggyőződhetett már olvasmányai folyamán. Nos, az egyre súlyosabb kérdések felvetésével és a tét növekedésével sejthetővé válik egy lehetséges végkifejlet, amely azonban képtelenségnek tűnik, és nem is számolunk vele. Garland viszont tökéletes arányérzékről tesz tanúbizonyságot, s amilyen csendes aprólékossággal dolgozta ki az idáig vezető utat, ugyanolyan visszafogott módon, gyomorbamarkoló szűkszavúsággal zárja le.
Ha van tétje Garland filmjének, akkor ez: igencsak esendőek és befolyásolhatóak vagyunk, és ezt már a gépek is tudják.
Ex Machina, színes, amerikai-angol film, 108 perc, 2015. Rendező és forgatókönyvíró: Alex Garland. Operatőr: Rob Hardy. Vágó: Mark Day. Szereplők: Alicia Vikander, Domhnall Gleeson, Oscar Isaac, Evie Wray, Sonoya Mizuno, Corey Johnson.
