"Mit fogsz csinálni eztán fent az égben?"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 16. (678.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A belső határ átlépése
Demeter Zsuzsa
Kolozsvár könyves kultúrája többet érdemel - beszélgetés Nagy Péterrel, az Idea Könyvtér igazgatójával
Florin Iaru
Versek
Reményik Sándor
Reményik Sándor levelezéséből
Szakács István Péter
Érintések
Debreczeny György
Versek
Balázs Imre József
„Godot el akar jönni”
GERGELY BORBÁLA
Versek
Komán Attila
Szivárványlakók
Stermeczky Zsolt Gábor
Versek
Szurdi Panni
találkozások
HORVÁTH BENJI
Kétszínű
Szőcs István
Szó – tehetetlenségi nyomaték
Jancsó Miklós
Művészreklámok tegnap és ma
Simonfy József
Versek
Borsodi L. László
Látomásos metaforika, szólamok polifóniája Baka István DÖBLING című versiklusában
Ferenczi Szilárd
Az ember a gépben
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS - Levelek az Utókornak
Pap Zsolt
Kocsmába zárt történelem
Borsos J. Gyöngyi
Zakatoló történelem
Tegnappal a holnapért
Túros Eszter
Képek egy fiókból
Jakabffy Tamás
Sóvárgás a fekete korongok után
Szeptemberi évfordulók
 
Pap Zsolt
Kocsmába zárt történelem
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 16. (678.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

Kiről szól, kivel történik a történelem? Erre az igen általános kérdésre kínál egy sajátos választ Cristian Teodorescu 2014-ben Koszta Gabriella fordításában magyarul is megjelent regénye.
Regény. Az író rögtön a cím után műfajmegjelölést is eszközöl, mintegy megnyugtatandó az olvasót, hogy az első részek töredezettsége, az egész szöveg rövidprózai epizódokra tagolódása egy valamilyen módon összefüggő eseménysornak az elbeszélését fogja tartalmazni. Szükség is van erre, ugyanis kezdettől fogva vannak olyan izoláltabb szövegtestek, amelyek szervesen nem kapcsolódnak a narráció fonalában, és csak a teljes mű ismeretében helyezhetőek  el egy olyan értelemegészben, amely ezek nélkül kevésbé lenne koherens.
Az egyes részekben, leszámítva a hosszabb zárórészt, amely összefoglalja, újrameséli a korábbi mikrotörténésekből kiépülő történetláncot, jellegzetes, anekdotikus események kerülnek felidézésre. Ezekben érezhetően a szervezőelv a laza kronologikusság mellett nem a kiemelkedő, nagy jelentőségű történelmi pillanatok felidézésére törekszik, sokkal inkább a közösség belső világának meghatározó momentumait meséli el. Leggyakrabban különálló anekdotákról van szó, amelyek a zárt közösség, a kis számú résztvevő, lakó miatt szépen lassan összefonódnak, és egy közös történetet kezdenek el sejtetni. Ez az elbeszéléstechnika ugyan nem forradalmi, de mégis egészen kiválóan érzékelteti a nemzeti történelem elbeszélhetőségének alternatív módját. Az történik tehát, hogy nem a kánoni történelem prezentálódik újra, hanem az, ahogyan ez a kiszolgáltatott kisemberekben lecsapódik. Az igazán izgalmas azonban mégis az, hogy ezek a városi legendák nem a nagy történelem szempontjait, elbeszélési mintáit, közhelyeit, szabályait érvényesítik. Itt az egyén felől szemléljük a történéseket, emiatt pedig egészen más dolgok fognak történelmi jelentőségre szert tenni. A nemzeti történelem sarokpontjai csupán az idő mérésére és a nagy társadalmi változások bemutatására fognak szolgálni. Ez  persze nem jelentheti azt, hogy a szereplők kivonják magukat a politikai, hatalmi, történelmi mozgások alól.
Az elbeszélő ugyan egyes szám harmadik személyű, mégis a közösségből szól ki, általában azt érezzük, hogy a közvélekedést, a medgidiai lakók véleményének szintézisét képviseli. Ennek is köszönhető, hogy a nem teljesen hideg, objektív hang nagyon ritkán ítélkezik, sokkal inkább ábrázol. Azonban ha őt nem tekintjük a közösség tagjának, és erre minden okunk megvan, akkor azt látjuk, hogy a történet legtöbb szereplőjének alig van önálló szólama, nemcsak a történelem önkényének vannak kiszolgáltatva, de az elbeszéltségnek is, azaz nem fogalmazzák meg saját élettörténetüket.
A totális kiszolgáltatottság, alávetettség a történelemnek és az azt irányító hatalmi, ideológiai gépezeteknek egy különleges, folytonos átmeneti állapotot eredményez, egy olyan liminalitásba gyökereznek bele a szereplők, ahol folyamatos a változás, de mégsincs valódi elmozdulás. Az apró történetfoszlányokból ugyanis nagyjából a második világháború előzményeitől az ezt követő szovjet berendezkedésig követhetjük végig a medgidiai eseményeket. Egészen abszurd az, ahogyan egy alföldi román kisvárosban nagyon rövid idő alatt teljesen más világrendek, értékrendek válnak hatalmilag előírt normákká. Néhány év leforgása alatt a legionárius terrort a kommunista hatalom váltja fel, ezek az átalakulások a politikailag egyébként meglehetősen passzív egyéneket egészen új valósághoz szoktatják hozzá.
A regény egyik legbravúrosabb megoldása az, ahogyan ezt a káoszt, a politikai pólusok váltakozását, felcserélődését térben megkonstruálja. Medgidia ugyanis középtájt helyezkedik el az orosz-német tengelyen, észak-dél irányban a román történelem „vándorterületeinek”, Besszarábiának, Bukovinának és Dél-Dobrudzsának a vonzáskörzetében, szintén középtájt. A városon és a narráción belül a főszereplő, Fănică Teodorescu kocsmája, vendéglője az, ami egyfajta axis mundiként működik. A kocsma a sínek mellett, az állomáson helyezkedik el, a poliglott pincér miatt mind orosz, mind német katonák szívesen betérnek. A resti pedig nem Teodorescu tulajdona, csupán licitált rá, és megkapta az átmeneti használati jogát, a licitet pedig időnként újra megrendezik. Értelemszerűen a szovjet bevonulást követően is, ekkor ő elveszíti.
Ennek az arkhimédeszi pontnak cseppet sem tekinthető központi térből érdemes kiindulni, ugyanis itt csapódik le, itt összegződik az az abszurd eseménysor, amely a szereplők sorsát determinálja. Ez a bizonyosság nélküliség határozza meg a szereplők viselkedését is, a legtöbb szereplő esetében nem létezik valamilyen feljebb való cél, nincsen akár az adott közegben kitűzött cél, amely túlmenne a boldoguláson, biztonságos, boldog túlélésen. Ehhez pedig nyilván az társul, hogy a cselekedetekhez nem rendelhető valamilyen egyetemes erkölcsi mérce, ami alapján megítélhetőek lennének,  ezért is ítélkezik ritkán a beszélő. Ennek ellenére persze a túlélési reflexnek behódoló kisemberek még megítélhetőek, azonban el nem ítélhetőek, ugyanis olyan, számukra kiismerhetetlen szituációban vannak, ahol egyszerre érvényesek reflektálatlan, ideológiákon alapuló igazságok. Ezeknek a figuráknak a sorsában talán éppen az a tragikus, hogy egyfajta ellentmondásos, túlszabályzott senkiföldjén vannak. A történelem önkényének egy másik arcát mutatja meg az a néhány figura, aki tudatosan, egy valamilyen belső szabályrendszer tiszteletben tartásával szembemegy az aktuális hatalmi konstrukcióval. Ők többnyire katonák, orvosok, felügyelők és általában bukásra ítéltetnek. Az, hogy ők hősök lennének abban a kontextusban, nem dönthető el, ugyanis egy nagyon sajátos, belső értékrendnek a mártírjai, nem valamilyen ideológiának, hívószónak, így a kanonikus történelemszemléletben nem helyezhetőek el, az események idejében pedig nyilván nem ítélhető meg a már említett káosz miatt.
A mikronarratívák összefonódása egyúttal valamilyen deheroizáló tendenciát erősít meg, ugyanis ebből a perspektívából egy jóval személyesebb ügyről van szó, ahol a társadalom hősök és nem hősök helyett túlélőkre és holtakra, egészségesekre és rokkantakra, éhezőkre és jóllakottakra oszlik, ahol frontról csak üres információk jönnek, amik akár előmozdíthatják az üzletet.
Fordításról lévén szó nagy kérdése még a kötetnek, hogy erre a különleges, ellentmondásos, átmeneti román történelmi eseménysorra felfűzött sorsok tragikumának, kiszolgáltatottságának, determináltságának érzékelhetősége mennyire függ attól a sajátos történelmi díszlettől, amelyben történik, és amely egyébiránt a már említett perspektíva miatt érthető okokból kifejtetlen marad.
Kétségtelen, hogy a Medgidia a kiszolgáltatottságnak, a hatalmi önkénytől vezérelt történelemnek az egyénre gyakorolt hatását összetetten, általánosan, pontosan és erőteljesen mutatja fel. Látva, hogy a szöveg milyen aktív dialógusban van egy sajátos, csak utalásokból felsejlő történelmi kontextussal, kérdés, hogy ugyanez sikerülhet-e egy, a román/romániai kultúrkörbe nem beágyazott olvasóközönség esetében is

Cristian Teodorescu: Medgidia, a hajdani város. Lector Kiadó, Maros­vásárhely, 2014.  Fordította: Koszta Gabriella




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében