Erdélyi otthonokban járva akarva-akaratlan meg szokott akadni a szemem a gondosan élükre állított nagylemezeken, többnyire valahol a könyvszekrény alsó traktusában, olykor külön e célra képzett, méretes tárolótérben, külön „fachban”. Látszik, hogy évtizedekkel ezelőtt fontos helye volt ez a szobabelsőnek, nap nap után visszakanyarodott ide az érdeklődés, még ha manapság a portörlés egyik közömbös színhelyévé fakult is. Néhol még a lemezjátszó is látható, igaz, képes albumok fekszenek már rajta, az albumokon meg a család valamelyik ifjának diplomaosztó képe, gondosan berámázva. Olyan ismétlődő, már-már standard ez a látvány, mint a Petőfi Erdélyben vagy a Kalotaszegi magyar népviselet gerince két polccal feljebb. Otthon vannak a lemezek az otthonokban, csakhogy a felejtés szitálja be őket lassan leheletfinom porként... mert hát a CD-kről, DVD-kről, mp3-lejátszón, jutyubon megszólaltatható zene – ha egyáltalán – kipréselte belőlük használati értéküket, kidobni viszont semmiképp sem szeretné a gazda, mert sem kenyérdarabot, sem LP-t nem hajítunk el. Ha már egykor annyira a miénk volt...
Néhány nappal ezelőtt úgy hozta az életem, hogy magam is e régi korongok közé ástam be magam. Polcaimon nem csupán a lemezek színes tasakjait tapintottam, míg számba vettem őket, hanem a gyerek- és ifjúkorom egy részét is. Mi tagadás, olyan életkorba jutottam, amikor már napirenden lehet(ne) a visszarévedezés erre vagy arra az időre... de akár az időm előttbe is. Hiszen jól tudom, mert anyám a maga rendjén elmesélte, hogy mínusz-hónaposan is „fogyasztottam” bizonyos zenéket: nem sokat, csupán öt vagy hat lemezt hallgatott ő rendszeresen, amíg a pocakját simogatta, mert azt hallotta valahol: a magzat zenei fogékonyságának és muzikalitásának fejlesztésére van néhány fontos kritérium: legyen a zene dallamos (ilyet a romantika zenei termésében bőségesen találni, így hát Chopin 1. zongoraversenyét és Csajkovszkij 1. zongoraversenyét jól „be is magolhattam”, mire megszülettem), legyen ismétlődő, legyen nyugalmas, azaz nem agyonritmizált (akkoriban a velőtrázó dübörgés még szóba sem került) – és általában: a zene értő élvezete társuljon szelíd békével, odafigyeléssel, önátadással...
Bárcsak olyan aggályos következetességgel nyomattatták volna rá a lemezkiadók a tasakokra a hangfelvételek-kiadások évszámát, mint amilyennel a jogvédelmi figyelmeztetéseket! Mert mai érdeklődésemmel e zenetörténeti érvényű hanganyagok között turkálva bizony erre nézve sokszor hiányolom a borítókról az egyértelmű utalást. Nem mintha múlhatatlanul fontos volna ez egy felnövekvő gyerek számára, akinek egy idő után már szabadkeze van a lemezjátszó kezelésére is (a hetvenes évek elején). Szüleim – mint később apám elregélte – módszeresen tesztelték, milyen zenékre (illetve milyen lemezekre) vagyok leginkább kíváncsi, mire térek vissza többször, mi okoz örömet, izgalmat vagy kölykös révületet...
És itt most jöhetne is egy végeérhetetlen méltatlankodás a csökött zenei nevelésről a Bartók és Kodály országának mondott akolban, arról, hogy hány vidékünkön, hány- és hányféle kulturális környezetünkből hiányzik teljességgel, lamentálhatnék arról, miként lopják el a gyermekektől az esélyt arra, hogy egyáltalán megismerjenek valamit, amitől jobbak, tisztább lelkűek, érzékenyebbek, türelmesebbek lehetnének... egyáltalán: hogy értesüljenek arról, mennyire tágas a világ – nemcsak térben, de a zenekultúra kronoszában is –, mindennek viszont semmi értelme, pláne hatása nem volna e hasábokon. A már teljességgel nappaliban felejtődött nagylemezek viszont – számomra legalábbis – egy olyan időszak jelképeivé váltak, amelynek a zene, a művészi vagy akár alkalmazott muzsika is, megbecsült értéke volt, nem pusztán ömlesztett fogyasztási cikke. A fekete korongok a választást, az óhajt, a törődést testesítik meg, azt, amire igazán szükségünk volna, ha felismernénk.
