Alba hercegnő 88 éves korában hunyt el. Arca teljesen sima volt. A plasztikai sebész kése, ha érintette valaha, annak nyoma, emléke, tanúsága vagy még élő tanúja régen eltűnt, elporladt. Alba hercegnő tett róla, hogy ne maradjon senki, aki az ellenkezőjét állíthatná. Megvoltak a maga eszközei, amelyekhez kétség és a tömegtájékoztatás hozzá nem férhetett. Miként maga Alba herceg sem tudott semmi olyan eseményről tudósítani, amelyben sebészek, arcplasztikázó szobrászok szerepeltek volna. Voltak ezzel szemben bőségesen fodrászok, hajmágusok, körömépítők, szemöldökcsipesznökök és parfümmogulok, nem kevésbé kozmetikatudorok, bűvészek, szemfényezők és szemfényvesztők, szájfényezők és fogtündérek, lehelet-mérnökök.
Felsorolásukkal csupán jelezni óhajtottuk, hogy a hercegnőt életében állandóan a szépség mesterművészei és a képalkotás géniuszai ugrálták körül. Ruhatára végtelen volt, több palotában, számos emeleten voltak elraktározva mindazok a ruhaámulatok-bámulatok, rafinériák és boszorkányos művek, amelyeket hatéves korától mostanáig viselt, azaz nyolcvankét év alatt magára öltött, amiben szép és sokak által megkívánt, de soha el nem ért és ápolt testét felöltöztették, díszítették. Fel voltak címkézve udvarmesterei által: mikor, hol, kinek az estélyén, melyik délutánokon viselte, a hajnali szivárványos szafariruhája éppen úgy, mint az a trotőrcipő és vastag düftinszoknya a hozzávaló zöld lódenfelsővel – bőrgallér rátéttel természetesen, ahogyan Huszár Lívia bárőnő is viselte montalbani száműzetésében –, amelyet a nevezett hercegasszony, teljes nevén Mariosa del Rosario Cayetana Alfonsa Victoria Eugenia Francisca Fritz-Walter Stuart y Cuniga de Silva a dél-koronkai cukor- és idegmézgyár télifaünnepélyén hordott 1954-ben... Igaz, az előbbi katonás ruhához egy csúcsos csillampalával borított kerek süveget viselt, így manósan is elragadó volt. (Vagy inkább cserkészesre vegyük a figurát? Nem tudom eldönteni annyi év távlatából.)
Ma már aligha számít, ki mit gondolt, leginkább éppen Alba hercegnő megjelenéséről 1954-ben a Bernáth Andor klubban, ahol ott szigorkodott a tartományi elit élén Winkler elvtársnővel, aki úgy becsiccsentett (megmátósodott) másnap a kultúrpalota óévbúcsúzatatóján, hogy az asztal alatt mászkált röhögve és ugatva, és Grozaru elvtárs meg Csurdelány titkár fogdosta a lábát, az egész aktíva tanúsíthatja, sőt ezek után Winkler elvtársnőnek jelentést kellett írnia arról, ki hallgatott cigányzenét és ki és mit beszélt Alba hergnő váratlan megjelenéséről a Bernáth Andor klubban.
Tény, hogy nem számítottak rá. Küldtek szét ugyan nyomtatott egyszerű, keretes meghívókat, amint az akkoriban szokásos volt, vékony papíron a klub fejlécével, a meghívottak neve ki volt pontozva, ahová Berbenczel Bumbi később mártogatós tollal beírta a meghívott nevét és címét, az sem volt baj, ha szétszálazódott, szertefutott a tinta az olcsó papíron.
Alba hercegnőnek nem volt meghívója. Senki sem emlékezett arra, ha neve szerepelt egyáltalán a meghívandók listáján, szóba került-e az a név, hogy Mariosa del Rosario Cayetana Alfonsa Victoria Eugenia Francisca Fritz-Walter Stuart y Cuniga de Silva: talán ki sem fért volna. Nálunk egyáltalán nem szokás ilyen hosszú névvel járkálni a városban, pláné a Bernáth Andor (azelőtt Kalot) munkás- és gyáriklubba beállítani hívatlanul. Csörte elvtárs hetekkel később a vizsgálat során kérdőre is vonta az összehívott, még mindig megszeppenten lapító aktívát, ismerte valaki korábbról – kérdezte teketória nélkül – Alba herceg elvtársnőt? Ki juttatta el neki a meghívót? Hogyan szerzett tudomást erről a zártkörű elvtársi összejövetelről?
De nem volt nekije semmilyen meghívója, mondta Bogdán Uczi, aki azon az estén a télifazenét szolgáltatta.
És akkor hogyan juthatott be egy olyan bizalmas, szigorúan őrzött rendezvényre, mint a télifások ünnepélye?
Erre még Winkler elvtársnő sem tudott válaszolni, pedig ő azokban az években – kivéve az egy napppal későbbi csúnya lebukást, asztal alatti lábfogdosást, vihogó vakkantást, fennforgó volt teljes egészében, felelőssége teljes súlyával védelmezte a rendszert, fogadta és képviselte a népi demokrácia humánus fölényét, amikor az elnyomott kubai nádvágó asszonyok és a rabszolgaságból alig felszabadult belga-kongói mimózagyűrögető asszonyok és lányok baloldali érzelmű küldöttségét végigvezette a tartományi székhelyen. Megmutatta nekik a Lázár Ödön pihegő-parkot, a Kultúrházat, s nem maradhatott ki a programból a bútor- és szekérgyár, mindaz, amivel büszkélkedni lehetett abban a városban, ahol Winkler elvtársnő épp úgy alá volt vetve a fizikai törvényeknek és az egyetemes vonzerőnek, mint bárki más, még Alba hercegnő sem volt kivétel ebben és sok más tekintetben.
De ő kivételnek, szabály alól felmentettnek érezhette magát, hiszen egész egyszerűen belépett méltóságteljesen, kisebb fényvibrálásokkal körítetten, a klub kétszárnyú ajtaján, senki sem sejtette, hogyan sikerült neki egyetlen kilincslenyomással (ha ugyan ezt tette) mind a két ajtószárnyat egyszerre feltárni, ugyanis előtte hasztalanul erőlködött féltucat ember, még Krakowszky főmérnököt is odahívták, ő volt ugyanis a legerősebb ember a cukor- és idegmézgyárban, ezen belül is a porcelántégely-égető részlegen (korábban díjbirkózó és bérkocsis), és láss csudát, Alba hercegnő betoppant, megállt a küszöbön, két olyan alabárdos vagy minek híják kísérte, ott feszítettek jobbján és balján, és valahogy magasabban is állt, mint a termet benépesítők összessége, följebb, mint a színpad, ahol éppen azokban a percekben elhallgatott a patefon zenéje és újtípusú torkát köszörülte Winkler elvtársnő. Be szerette volna jelenteni, hogy ez a nap különlegesen fontos dolgozó népünknek, mert most kapnak majd jutalmat az élenjáró dolgozók és azok gyermekei, akikre már új nap süt le. Amúgy délután hat óra felé járhatott a közép- és kelet-európai idő és kint már egészen besötétedett, úgy látszik – gondolta Alba hercegnő oda nem illően és minden meghatottság nélkül –, az új nap is le szokott pihenni, télen hamarabb, nyáron később fújnak neki takarodót a kozmikus erők, éppen úgy, mint Albániában vagy Felbániában. Kinek melyik a preferansza.
A terem visszafordult. Mindenki egy ütemre, idegen erőnek, akaratnak engedelmeskedve. Akik a szélén álltak, felcsipeszkedtek, az elől állók a perspektíva törvényire fordítva reagáltak, kisebbek lettek s így a végső sorokban – Winkler elvtársnőnek hátat fordítva – nagyon is jól ki lehett venni, mi folyik a klubterem kapujának előterében, körülbelül a tizenegyes vonalán. Túl voltak már a nagy megrázkódtatáson, a berni csatavesztésen. Egy belső részlegen titokban lefolytatott vizsgálat kiderítette, hogy azon a végzetes délutánon senki sem figyelte a fővárosi rádió híradását és népzenei műsorát, még Grozaru elvtárs is Szepessyre tapadt, őt fülelte kis popular-rádióján a párt legénylakásán. Az erről szóló jelentés ott feküdt Csipor elvtárs asztalán, többször is nekiveselkedett, hogy végigolvassa, mielőtt felküldené az ÁB-nek B-be, ám mindig elfogta valamilyen korábban ismeretlen és fölöttébb kényelmetlen zavarodottság, szégyenérzet, piros foltos hebegés, hiszen ő is a meccset hallgatta fiai társaságában, felesége pedig pánkót sütött, a kedvencét bő disznózsírban.
(Bezzeg, Alba hercegnő ott volt, az A szektor fölött berendezett VIP páholyból – akkorban úgy nevezték, királyi páholy – közelről, kiélesített tengerészeti távcsövön át követte az eseményekben szereplőket, leginkább a nyugatnémeteket. Nem a magyarokkal tartott, holott a spanyol polgárháború alatt Párizsban élt az V. György hotelben és esténként gyakran vacsorázott baloldali magyar emigránsokkal, akik Spanyolországba tartottak, vagy onnan kullogtak vissza, egyszer Hemingway-jel is összehozta a sors, de nem bírta modorát, ezért nem is dedikáltatta az éppen magánál hordott Harangszót, való igaz, Hemingway nem volt magyar, mint professzor Gábel Jóska Kolozsvárról vagy Glück Fotyi Szilágysomlyóról vagy a drága jó Gottesmann Oszi Gyöngyöspatáról, akik rengeteg szép régi dalt tudtak, amelyek erősen emlékeztették Alba hercegnőt Bimbó nevű oroszlánszelídítő barátnője szemére, amely egyszere volt szomorú és parancsoló, tragikusan giccses és megnyugtatóan sima, mint a szélcsendes Földközi-tenger augusztus elején a Balearoknál.)
A hasonlat mindenesetre beépült tartósan a télifaünnepély, korábban az évszázad vesztes mérkőzésének kikiáltott meccs virtuális nézőközönségének hasonlatkészletébe, és abban a hirtelen beállott csöndben, amelyben hallották, hogyan csilingelnek Winkler elvtársnő fülében a moszkvai kiküldetés alatt vásárolt alpaka-fülbevalók (azt hitted, a télapó rénszarvasának csengettyűi?!!), Alba hercegnő a legcsekélyebb zavar jele nélkül azzal a márványsimaságú arcával és ajakával ennyit mondott, folytassák, fiam...
Magyarul mondta, bár őszintén bánta, hogy Párizsban a George V. hotel termeiben nem sodorta össze a fátum csak magyarokkal, Vándor Kálmánnal és Benedek-Halassy Loránd szótárszerkesztőkkel, aki folyton magyarul akarták tanítani, bele is ment egy darabig a játékba, onnan ez a pompásan ideillő, a köz- és általános zavarodottságon átsegítő biztató ige a helyes igeidőben, módban és hangsúllyal ejtve. Bánta, hogy nem találkozott románokkal, de azok éppen azzal voltak elfogalva Párizsban, hogy kozmetikust kerestek, kalapot próbáltak, szöveteket hajkurásztak, mások autóival fényképeztették magukat, a Champes-Élysées-n sértett énjükre kerestek kozmopolita freudistáknál gyógyírt, bőszen zsidóztak, főleg a magyarokra értették, s ebben a fene sem ismerte ki magát, honnan tudhatták, hogy Gottesmann Oszi nem osztrák, tiroli, stájer vagy teszem azt balti német?!! Van ezekben a kelet-európai furcsa lélekszakadárokban valami visszataszítóan nyers, amit Alba hercegnő népe már a középkor végén levetkezett, elnőtt.
Winkler elvtársnő a színpad közepére sietett és felolvasta Csipor elvtárs táviratát a résztvevőkhöz, egyetlen betűvel sem tért el az adott szövegtől, érzelmeket se vitt bele, gépies volt, mint az idegméz gyártósora. Ezt követően sorra megjutalmazta az élenjárókat, megfeddte a kullogókat, csüggedőket és visszahúzókat és azok gyermekeit, majd azt mondta, szabad a tánc, szabad a csók. A villanyt leoltották – utóbb kiderült, hogy kisebb szabotázsakció történt a Turbinatelepi áramfejlesztőben, ahol Bakaló Norbert volt nyilas és Fechete Traján volt vaslégiós, befészkelve magukat, mint a kullancs, a villanytelep dolgozóinak bizalmába, visszaélve jóhiszeműségükkel és megbocsátni tudásukkal, elvágták a fővezetéket egy speciálisan szigetelt bozotvágó késsel, amit előző este fenettek meg a Petőfiek terén Kulcsárral az iszákos és tébécés (ebben a sorrendben) köszörűssel.
Alba hercegnő alabárdosai, mintha csak erre vártak volna, fényt gyújtottak sose látott hatalmas csóvájú elemlámpákkal, rávilágítottak a csillámmal fedett hercegnői süvegre, amely megtelt másodlagos elektromossággal, és úgy fénylett sokáig az est folyamán, mint a kivilágított főtér a Bevonuláskor. (Az csak 10 évvel korábban volt, sokan emlékeztek arra a régi különleges estére a cukor- és idegmézgyárban.) Elsőnek Farkasinszki Péter kérte fel, tőle Barnabás Béla majd Remek Ottokár kérte le. Túrabakancsa észrevételnül felkaristolta a klub silány és sárfoltos fenyődeszka padozatát. Ez volt az egyetlen használható nyom, ami Alba hercegnő klubéleti részvételét, táncos kedvét bizonyíthatta valamennyire az utókor előtt. Palatkás néni, a gyár örökös alkalmazottja, a megbízható altiszt késő aggkoráig mutogatta a padlónyomokat azoknak, aki csak költött, többnyire tudatosan félreköltött hírmorzsákat szedegettek fel az utókorban. Itt táncolt egy különös idegen asszony, azt mondják, maga Alba hercegnő volt. Az, aki feltalálta, akiről elnevezték a mosóport, kérdezték az ostobák. Ilyenkor Palatkás néni haragosan lecsapta a partviskefét és az anyjába küldte el a fajankót, akinek semmi érzéke nem volt a történelemhez. Ha lett volna erő még a karjában, dárdaként hajította volna a menekülő balfékek után.
A hercegnő mellett ott táncoltak az alabárdosok is, ám a testőrök jelenlétére mi sem utalt, érdekes, senki sem emlékezett az arcukra, még a leginkább az járt az igazsághoz legközelebb, aki pirineusi marconákról beszélt, drabális hegylakókhoz hasonlította őket.
Az áramszünet pedig legalább két órája tartott, Alba hercegnő csúcsos világító süvege egyre halványabban égett, mind közelebb húzodtak hozzá az emberek. Egészen szoros falat vontak a három alak köré, azok a férfiak, akikkel táncolt, esküdtek, életükben olyan finom és könnyű táncosuk még nem volt, Barnabás Béla, a botlábáról nevezetes hegesztő egy-egy elvtársi összejövetelen sikerrel taposta össze bárki lábát, úgy, hogy az ortopédián a másnapi szolgálatos orvos csak annyit kérdett: BB-vel tetszett járni a csárdást és a rockot, és máris rakosgatta helyre az elcsempült, kivasalt, visszafacsarodott, zsugorodott ujjakat, nos, ez a Barnabás Béla maga előtt sem tisztázott indulatból kérte fel a hercegnőt, és úgy röpültek, hogy Béla megesküdött, volt pillanat, amikor mind a két talpával a plafonra nehezedett. Aki ott volt, egy sem merte hazugnak nevezni. Elhitték, mert hinni akartak a csodában. Legalább ezen a téli estén, amikor olyan varázslatos volt a csillogás, mint Munkaérdemrenden az aranyozás.
Amikor már csak alig pislákolt a sisak, Alba hercegnő odalépett a terem közepén álló három méteres délceg hargitai fenyőhöz, amit az élmunkások egy hete vontattak le, és a sisakját a fenyőfa csúcsára húzta. Abban a pillanatban a fejfedő még egyszer felragyogott és keresztet formáltak a lemezek. A dolgozók, elvesztve minden realitásérzéküket, félreseperve a tiltások és elhallgattatások rozzant akadályait, mind rázendítettek a Mennyből az angyalra. Halkan kezdték, fokozatosan vett rajtuk erőt a tiltott karácsony minden varázsa, olyan szépen göndörödött ki szájukon a csodavárás, a beteljesülés vágya, ahogy még soha. Nem, így nem énekeltek még a gyergyóalfalusi templom kórusában sem tíz évvel korábban.
Az angyal nem jött – nem jöhetett, különféle meggondolásokból, de megérkezett Mirijucza főhadnagy és segédje, Arcadie Vincze, akik Alba hercegnő azonnali letartóztatását kapták parancsba. Winkler elvtársnő a vaksötétségre panaszkodott, a rendezők dühöngtek és semmiféle hercegnőre nem emlékeztek, azt mondták, az elvtársak most gúnyolódnak, ugye, hercegnők a népi hatalom éveiben? Andersennél vagy Grimm testvéreknél. Igen. Ott lehet. (Ilyen műveltek voltak akkoriban a télifások ünneprendezői.)
A többiek hallgattak. Legalább két évig. De a külföldi nőt ugyan kereshették, míg mindenki a karácsonyi éneket fújta teljes szívből, Alba hercegnő országokkal odébb egy újabb brandyt rendelt a párizsi V. György hotel harmadik emeleti kisebbik, ún. Richelieu társalgójában. A párizsi meghívottak, rajongók, riporterek készek lettek volna egy emberként megesküdni – ha valaki kérdi –, hogy Alba hercegnő egy percre sem mozdult el körükből.
A hercegnő rejtélyesen mosolygott. A cukor- és idegmézüzemek letartóztatottjaiért, mint Nyugaton szokás, tetemes óvadékot tett le. Sajnos hiába.
