Harmadik levél. A színházi létezés és a létezés színháza
Mottó:
„Az utazás gondolatának, amelyet általában nem tekintünk értékteremtőnek avagy kifejezetten filozófiai jelentőségűnek, azonban az a fölbecsülhetetlen előnye, hogy összesíti magában azokat a meghatározásokat, amelyek az időhöz és a térhez egyaránt tartoznak; (...)
Ebben az esetben semmi olyasmit nem kell igénybe venni, ami hasonlít a kanti posztulátumokhoz. (...) E posztulátumok elgondolhatatlanok egy olyan erkölcsi formalizmuson kívül, amely, úgy tűnik, pontosan azt érti félre, ami leegyszerűsíthetetlen az emberi drámában, azt a tényt, hogy minden emberi élet úgy bontakozik ki, mint egy dráma.”1
1. A színházi művészet esetében a műfaj működéstörvényeinek megfelelően egy sajátságos, színházi tér-idő, azaz egy mesterségesen újraáramoltatott és szükségszerűen fölgyorsított, dramatikailag dinamizált s a plátóni-szókráteszi értelemben értendő daimonikus rész-Idő-Tér teremtődik meg szükségszerű módon és tervszerűen.
2. A színház szakrális teremtő-terében eképp egy jellegzetesen esztétikai véttetésű s célzatú, technikailag létrehozott, különleges Tér-Idő-termék, egyfajta plasztikusan modellálható, nyújtható-gyúrható-összepréselhető-sűríthető, ontológiai energia-nyersanyag és idő-erővektor-tér jön létre.
3. E színházi és természetszerűen is művi Tér-Idő, eme új létezési rend és szint látványtechnikai s ugyanakkor lét-tektonikai megalkotója, történelmi létre- és törvényhozója, az ontológiai Tő, a tündéri és tünékeny Tükör-Tó, az onto-optikailag visszahangzó tempus Tér-Teremtője a Rendező, a Dramaturg-Demiurgosz, a dramatikai tér-idő, a színházi, teatro-temporális és ontológiai játék-Tér és -Terem, a Temporális Templom Főpapja, a betöltendő s lét-látványilag megtermékenyítendő Űr-Úr átalakítója.
4. Ebben a sajátos, színházi létezésben Ő, a Rendező teremti meg mind a megalkotási, mind pedig a befogadási játékszabályokat s ezek ontológiai föltételeit is, hisz a színházi létezés koordinátáiban azt élhetjük meg, ami ebben a sajátosan el- és megrendezett tér-időben létezik.
5. Az emberi egyén mint színész s a színészi egyén mint ember ebben a Teo-Teatrális Templomban, ebben az Átriumban, a Teremtés ezen Termében (avagy a természetben) szolgálja és ismétli az Eget a Földdel összekötő legnagyobb hídépítő, a Pontifex Maximus, a Dramaturg-Demiurgosz által összeállított, megalkotott teo-teatrális forgatókönyv előírásait.
6. E rendkívüli, teatrális tempus és tempó, ezen kiváltképpeni hatáskiváltó teleologikummal (célirányossággal) föltöltött, teatro-rituális ritmus megteremtése a színházi létezés alapföltétele.
7. Ontológiai szerep-sajátosságában, vagyis tempus- és tér-teremtő minőségében a Terra legtermészetesebb tervezőművészete, a Teátrum tehát távolról sem lélektani megokolású álom-gyárként, hanem elsősorban olyan létezésalkotó, tér-tempus-teremtő lét-üzemként működik, amely fölöttébb változatos s egymástól jócskán különböző rezgésszámú s eképp egymástól igencsak eltérő sebességű, létezésmérnöki tér-idő-márkákat kínál az esztétikumfogyasztó befogadó számára.
8. Tudniillik a termodinamikai természetű tér-tempus(idő)-teremtés úgy az elfelejtett Létezés-Léthé mint onto-technikai Theátrum, mind pedig az esztétikai értelemben vett Theátrum mint a mnemotechnikailag fölidézett, az újratekercselődő s következésképpen a mintegy föltámasztott Léthé-Létezés közös velejárója.
9. Avagy mitológiailag fogalmazva: a Létezés-színház ugyanolymódon, miként a színházi Létezés egyaránt a Léthén, az archeo-pszichológiai és a kontra-narratológiai Felejtés-Fal Folyójának a medrében evez, amelyet a Jelen- és Öröklét partjainak a párosa szegélyez.
10. A színházi jelenség ontológiai jelentőségét illetően azt a vitathatatlan tényt állíthatjuk vizsgálódásaink előterébe, hogy a színházi tér-idő-teremtés technológiai mutatói a létezés egészét ritmizáló és átlényegítő Idő-Tér különben csupán fölöttébb körülményesen áttekinthető, gyakorlati tárgyiasulásaira derítenek fényt.
11. Az általános rezgésszámú Idő-Tér ugyazzal a szükségszerűen kiiktathatatlan jelleggel rendelkezik a létezés egészére vonatkozóan, miként történik ez a dramatikai létezés-teremtés létrejöttekor, hisz a mozgásban tárgyiasuló és mérhető, azaz a merkuriális és egymással csere-viszonyban lévő Tér-Idő nélkül a Létezés önön, önmagába belekövesedő ősformájában maradna, s a létezés kezdeteit jelző, külsőült ab ovo megrekedne a megnyilatkozatlan in ovo szintjén.
12. Tér-Idő-teremtő mivoltukban Létezés és Színház tehát egyazon jelenség egymást visszatükröző arculatai; annál is inkább, hogy a Jelen mint onto-optikai, teo-teatrális jellegű Létezés ugyanúgy, mint a Jelen jeleként megfogalmazódó, ontologikus jellegű Színház a Tér-Idő csavarmenetvonalú hullámhosszain terjed, ha az Űrrel, az Űr-Úrral talán már csupán Múlt időben dialogizáló Multiverzum egyáltalán tágul.
13. Minthogy a Létezés alapvetően kronologikus fölosztású, három felvonásos színdarabjában (Múlt-Jelen-Jövő) a közbelső elem, a Jelen az, amely a Jövő prológusaként természetszerűen jelzi, s csíráiban föl is vázolja a Jövő főmotívumait, ugyanezt az előrejelző szerepet fölfedezhetjük a Jelen-Múlt viszonyban is, ahol a Múlt mint Multitudo, mint sokaság, mint a halott létezők Halmaza képezi a Jelen prológusát.
14. Más szóval: egymásból nyíló, a Jelenek jeleiben egymást előrejelző s ugyanakkor az egymással egyidejű, vagyis szinkronikus színdarabok, az egymást váltig újraismétlő, az egymással mindvégig megfeleltetési párhuzamban álló tér-idő-drámák láncolata tehát a létezés mint Sor, azaz mint Sors, avagy mint önmagát a Térben kiterítő és kiterjesztő, szétszóró és önszorzódó Sorozatosság.
15. Ugyanakkor a Tér-Idő többnyire rejtett dialektikájára vonatkozóan képiesen úgy is fogalmazhatnánk: a Tér az a Terítő, az a Fátyol, az a Fatum, az a Factum, az a Sors, az a megcselekedett, cselekményteremtő Csel és Tett, ami alatt a Tempus, az Idő léptékesen kiterjed.
16. Egy 2015-ben létrehozott színpadi, művészeti, irodalmi, szellemi vagy építészeti műben az az Idő-adag, az a Tempus, az a létezési rezgés-Tempó válik megkötődő, megszilárdult, ténylegesült Térré, az az idő tériesül, ami alatt az illető művet technikailag létrehozták: a 2015-ös esztendő és jelen néhány hónapja egyfelől a Múlttá öregedő, akkori Jelen anyagilag megszilárdított jele, sűrítménye és nemkülönben mentális monumentuma, emlékműve, másfelől pedig a még folyékony állapotban lévő egyetemleges Lé, a Létezés, vagyis a felénk igyekvő Jövő, mondjuk, a 2115-ös év előjátéka, kiindulópontja és megelőlegezett alakja.
17. Az Idő-fluxus minduntalan terjedő Térként rejtjelezi önmagát, de ezáltal egyben a Tér kelepcéjébe is szorul mint Sors.
18. Ugyanakkor elkerített, paradigmatikus Paradicsomként, paradoxális Kertként és Idő-Ketrecként a Tér egy olyan természetes, színházi-teatrális Terem, egy olyan Doboz, pontosabban egy olyan, létezés-ritmust adó Dob és Feladó, amely egyrészt megőrzi, másrészt pedig kérő-kérdésként és mintegy hívójelként visszaveri az őt megteremtő Múltból-jövő-Jelen kozmo-komikus maszkját fölöltő Idő rezgéseit és frekvenciáit a destinatio, a destinum, a Címzett, vagyis a Jövő számára – annak érdekében, hogy emez jelen-valóságként, realitásként, újratáplálódó, vagyis mentálisan megmentett és föltöltődő, újratáplálódó, realimentálódó Lét-Színként és temporális teatralitásként újrateremtődjön.
19. A Jelen tehát a Jövőnek egy olyan előjátéka, amely a ontokronológiai Színdarab és Út csupán utóbb kibonatkozó jelenségeit tartalmazza.
20. A Jövő eme, a Jelenbe történő előrevetítődése színházesztétikai s onto-optikai jelenségként a teatrológiai kutatások középpontjában lévő lukácsi visszatükrözést, az Utánzást, az arisztotelészi, memorizált mimézist, az Utat, a visszaidéződő Időt, vagyis a Létezés színházi Útját szemlélteti.
1 „L’idée de voyage, qui n’est pas habituellement considérée comme offrant une valeur ou une portée spécifiquement philosophique, présente cependant l’inestimable avantage de rassembler en soi des déterminations qui appartiennent à la fois au temps et à l’espace ; (…)
Il ne s’agit pas ici de faire appel à rien qui ressemble aux postulats kantiens (…) Ces postulats ne se laissent pas concevoir en dehors d’un formalisme moral qui semble précisément méconnaître ce qu’il y a d’irréductible dans le drame humain, dans le fait que toute la vie humaine se développe à la façon d’un drame.” In: Gabriel Marcel, Homo viator. Prolégomènes à une métaphysique de l’espérance. Aubier-Éditions Montaigne, Philosophie de l’esprit. Collection dirigée par L. Lavelle et R. Le Senne, Paris (première édition : 1944), 1952, pp. 8-9.
