A szonettel, a formával, a tizennégy sor közé zsúfolással, a szoros keretek kitöltésének vágyával, a személyiség szemlélte kép és a képből a személyiségre visszatekintő hagyomány, szín, perspektíva lehetőségeivel betelni nem tudó, e lehetőségeket minduntalan megkísértő Markó Béla száz szonettje rendkívüli vállalkozásnak tetszik.
Elöljáróban hadd tudassam: a száz szonett valójában száz mondat, írásjelektől sűrűen szaggatott, bár írhatnám azt is: írásjelekkel gondosan egybefűzött mondataival egy-egy helyzet vagy/és egy-egy festmény segítségével, ürügyén, töprengés/szemlélés közben előbukkanó gondolat megfogalmazódásának alkalmával fokozatosan, egymásra építve szerkeszti meg kereken egy esztendő „belső”, a tudatban megvívott küzdelmekről, a testiség és a róla való versbeszéd egyeztetésének, összefüggéseinek kísérleteiről beszélt krónikáját: amely nem epikai keretek közé kívánkozott. Hanem amelynek adekvát alakzata az ötvösművészeti alapossággal kidolgozott vers. Akárha képeket nézünk a versben, a vers által, akárha a költői képek révén ér el az üzenet a kertnyi világról (Candide-éról?), egy külső tájról, például Velencéről, a meghatározó magatartás a körülnézésé, a számbavételé; mintha műteremmé lenne mindaz, ami a versbe kívánkozik, vagy ami onnan kikívánkozik; műterem, amelyben készülhet a szavak alkímiája, ahol akad idő és hely kérdezni a létezésre, s amely éppen úgy „teremtett világ”, amint sok-sok változata, amelyet festménybe örökítettek a művészettörténetben (is) számon tartott piktor-elődök.
Talán nincs még egy olyan kötete Markó Bélának, amelyben ennyiszer kísérelné meg a maga dogmától mentes – egzisztenciális – „költészettan”-ának (ars poetica) megszerkesztését. Ebből a szempontból kiváltképpen beszédes a bevezető vers, amely „beszédesen” az Élő szonett címet kapta. Az első nekibuzdulásban hajlandó az olvasó beiktatni a metaszonettek közé, szonettben tudjuk meg, miként készül egy szonett, s mire a tizennegyedik sorhoz érünk, megnyugodhatunk: semmi sem hibázik, két kvartett néz szembe két tercettel, s akár a petrarcai, akár a shakespeare-i változattal él a szerző, a gondolatmenet kikerekedik, beavatódunk egy műhelybe; Markó Béla Élő szonettjének már első sora kizökkent poétikai magabiztosságunkból: „Két képzelt test csupán, mi egybeillik…”, végül is mi készül elő? Metaszonett? Szerelmes vers? A továbbiakban párhuzamosan fut a két, verssé alakítási lehetőség, hol az egyik, hol a másik kap újabb bizonyító anyagot, az ide-odautalások verstani és érzéki vonatkozásai hol egymást váltják, hol szétválaszthatatlanul fonódnak össze. S amit a vers (szerencsés módon) veszít manierizmusából, bőségesen megnyeri a kettős futam személyesre hangoltan is objektivált versbeszédével, egyszerre távolodik, hogy lássa, pontosan épül-e az évszázadok költőitől hagyományozott szonett, s marad alanya (az önmegszólítás révén: tárgya) a versnek. Sokszoros tükröződés segíti ahhoz, hogy az örökölt szonett-teremtő figura és a szonettben rejtőző, nem a készítés titkait, hanem az önalkotódás rejtelmeit megtapasztalni vágyó versbeszélő találkozhassék, és lényegében ennek a találkozásnak megtörténhetősége lesz a szonett tétjévé.
Egy egészen más aspektusból, Caravaggio XVI. század végi Narcissusából, vetődik fény a sokféleképpen értelmezett mitológiai alaknak (nem történetére, az ismertnek van feltételezve, hanem) értelmezhetőségére, mely természetesen összetett viszonylatok egyszerre széttartó (s ezért megfoghatatlan) és megszerkesztett mozzanataiból (re)konstruálható. Az én és a másik, a megnevezhetőség és az önmagára ismerhetőség kérdései vetődnek föl, miközben annyi tetszik ki, hogy csupán hasonlattal érzékeltethető a viszony, amely az „emberi”-ből nem, viszont a kimondáshoz–íráshoz szükséges, noha a hozzáférésben gátolt mozdulatból következtethető vissza. A verskötetet záró Téli ars poetica nem egyszerűsíthető arra, hogy a szonett a mulandóság, ha úgy tetszik, a memento mori jelzéseire figyel, s az innenit meg a túlit szembesíti egymással. S ha a kötetben (mint említettem) oly gyakran versbe foglalt testiség mintegy a tapasztalati valóság tényezőivel számol, erre a „valóság”-ra csap, ami valóban összefogható volna az elmúlás címszavával, de amely a szüntelen újra-létezés, pontosabban talán újra-létesülés korántsem könnyed vigaszmetafizikával jellemzett aktusával tanúsítja, csupán a létezőn múlik, hogy újabb létezők következzenek.
Sem a beletörődés melankóliája, sem a létezés halhatatlanságán örvendő derűsebb költőiség nem kaphat helyet ebben a kötet igen hangsúlyos helyén álló szonettben. Ellenben a tudomásul vett, bejelentett emlékezet-szűnést nem vitató, hanem egy más nézőpont lehetőségét firtató elgondolás szerint az első szonett összetett poétikájára rájátszó, nem kevésbé összetett, de eltérő irányból érkező poétika jelzi: miként a szonett megalkotódása együtt történhet élettényezők formába öntődésével, aképpen a beteljesülés nem a változatlanul maradás, a reflektálatlan ismétlődés számára nyit teret, s ha „minden összegyűjtött képet” szétszór is (s ez akár önironikus célzás is lehetne a verskötetben összegyűjtött képleíró versekre), „de más szavak/ vagy mondatok teremnek régi vázán”: a vázaképen tűnnek és megjelennek, múlnak és lesznek, letörlődnek és kirajzolódnak – és tegyük hozzá: ilyen módon mégis, valahogyan történetté igyekeznek képek, képleírások, mondatok, a „múlandó arcok”, a változásnak kitett, változandóságukban elgondolható „téli ars poeticá”-k.
Fernand Léger 1909–1910-ből származó Aktok az erdőben című képe késztette arra a szonett beszélőjét, hogy részint számot vessen a rész meg az egész (metonímiába nem fogható) viszonyával, részint kép, szóbeliség (vagy képről való beszéd) meg a halálhoz-való-lét összegondolhatóságával. Léger is azok közé a művészek közé tartozott, akik egy új festői „grammatika” kialakításán fáradoztak, mivel a technikai civilizáció modernségének kihívását csak a régi formák újra-konstruálásának (jelesül felbontásának, átrendezésének) munkájával volt képes „lereagálni”. Minek következménye a képeken feltűnő új rend, nem a megszokott elrendezés, megértetésére törekvés lett, amely egy másfajta látási-értelmezési stratégiát igényelt. A vers címe: Felhívás, talán célzás arra, hogy a festmény szemlélőjétől nem a megszokott tárlatlátogatási magatartást követeli meg, felhívási struktúrája eltér a megszokottól. A vers mintha ennek nyomába eredne, átveszi a régi formákat látszólag szétzúzó művész-cselekedet módszerét: „Mert mindenütt van fény, van hang, van illat/ széttörve…”. A látási, hallási, szaglási érzékek nem működhetnek a régi módon, s a vers későbbi menete során megtudható, hogy a tapintási érzék sem közvetít hibátlan információt: „s ha kitapintom nyers darabjainkat,/ éppen úgy billeg, majd továbbgörög/ egyik-másik, akár a vaskos ágak”… Csakhogy a szétesés, mely a képet szemlélve konstatálható, nem bizonyosan megszűnés, mintegy a képtől kissé távolabbra lépve, a vers önmagára vonatkoztatja az avantgárd, a századfordulós modernség újító lelkesültségét, még ha nem osztja is már hitét egy új „grammatika”, egy „működő” művészi szótár létrehozhatóságában. „… mondat a szavakban,/ amely már ott van, de még mondhatatlan”. A szétszedett szerkezet nem építhető meg újra változatlan alakban, de ott a lehetőség az újrastrukturálásra, a részek nem a régi egésszé állíthatók össze, de nem vethető el teljesen annak esélye, hogy valamivé mégis csak megszerkeszthető. A könnyen rendszerbe foglalt életrajz (élet, halál): ilyenformán nem megnevezhető (jelenség), tényszerűen: „csak kapcsok vannak, csuklók, csípők, térdek,/ vértelen csontok s véres illesztékek”. Nincs leegyszerűsített megoldás, a képen található, elképzelhető részek olyan „realitást” alkotnak, amelytől már nem lehet eltekinteni. A vers felhívó záró mondata: „jegyezd meg jól az alkatrészeket!” a rilkei felszólítást idézheti meg, különös tekintettel arra, ha a versnek megfelelően alkatra és részekre bontjuk föl magunk is, ami itt – mégis – összetett szó.
Markó Béla: Elölnézet. Jelenkor, Pécs, 2014.
