Ki se tudná megszámlálni, hány standarddá magasztosult, összeszokott, csúcsteljesítményekre predestinált szimfonikus zenekar működik világszerte; azt viszont fölösleges kétségbe vonni, hogy olyan orkesztrum egy sincs, amely fél szemmel olykor a német főváros felé ne sandítana. A Berlini Filharmonikusok (BF) minden zenekari muzsikus többé vagy kevésbé elismert bálványa. Olyan társulat, amelynek belső szerkezete és működési normatívája, önrendelkező intézményessége, kíméletlen minőség-orientáltsága és nem utolsósorban bérezési morálja nem is parancsolhat egyebet, mint áhítatos tiszteletet a szakmabeliek előtt. A BF élén történő karmesterváltások pedig, érthető módon, a médiavilág csemegéi. Nem is csoda: a zenekar korábbi dirigensei között olyan nagyságok nevét is megtaláljuk, mint Claudio Abbado és Herbert von Karajan. Jelenleg Sir Simon Rattle a BF vezető karmestere, akinek szerződése 2018-ban jár le. A zenekart 2002 óta vezető Rattle márciusban jelentette be távozását. Mivel a német főváros 1882 óta működő zenekara azok közé az együttesek közé tartozik, amelyeknek tagjai maguk választják állandó dirigensüket, a BF állandó tagjai május 11-én összegyűltek, hogy új vezető karmestert válasszanak, de a csaknem 12 órán keresztül tartó egyeztetések első fordulója nem vezetett eredményre.
A második viszont igen. A nemrég megválasztott Kirill Petrenko a fiatalabb karmesternemzedék egyik sztárjának számít, akit kezdettől fogva az esélyesek között emlegettek olyan dirigensekkel együtt, mint Christian Thielemann, a drezdai Staatskapelle, Andris Nelsons, a Bostoni Szimfonikusok vagy Gustavo Dudamel, a Los Angeles-i Filharmonikusok karmestere. De a Berlini Állami Operaház legendás főzeneigazgatójára, Daniel Barenboimra is Rattle lehetséges utódjaként tekintettek. Petrenko, bár elsősorban a német és spanyol nyelvterületen jól ismert karmester, egyáltalán nem számít médiakedvencnek, láthatólag hiányzik belőle a sztárkarmesterek csillogása. Az agyonmediatizált zenei életben nem túl kedvező útipoggyász a Berlini Filharmónia élén!
Elsősorban az angol nyelvű sajtó idegenkedik Kirill Petrenkótól, minthogy az angolszász világ kevéssé ismeri, „élőben” alig tapasztalhatta meg különleges képességeit, a Pfitzner, Rahmanyinov és a későromantikus Josef Suk zenéjét megszólaltató, viszonylag kis példányszámú Petrenko-CD-k alapján aligha formálhatott markáns véleményt a karmester zenei felfogásáról. Ez azonban a BF hihetetlenül nagy esélye is egyben: a 2018-től vagy 2020-tól kezdődő „Petrenko-érában” előítéletektől és beskatulyázástól mentesen felépíthető egy korábban be nem állt arculat, megalkotható a BF önálló Petrenko-profilja, mégpedig olyan standard-művek által, amelyeket a dirigens korábban nem vezényelt széles nyilvánosság és a mondiális televízió közönsége előtt. (Egészen meglepő, hogy ez az esély a karmesterválasztás első fordulója során nem merült fel erőteljesen a választók csoportjaiban!)
Petrenko 1972-ben született Omszkban, családjával 1990-ben költöztek az ausztriai Vorarlbergbe. A bécsi zeneakadémián végzett karmesteri tanulmányai után 2002 és 2007 között a berlini Komische Oper főzeneigazgatója volt, majd szabadúszóként vezényelt a New York-i Metropolitan Operában, a londoni Királyi Operaházban és a Theater an der Wienben. A müncheni Bayerische Staatsoperben a 2008/09-es évadban dirigálta Janáček Jenufáját Barbara Frey rendezésében. 2013-ban szerződött el a Bajor Állami Operaházhoz. A BF-et is többször dirigálta már vendégkarmesterként.
Egy, a BF honlapján 2012-ben közzétett interjúban Petrenko a zenekart „Mount Everestként” parafrazálta. Ebben a beszélgetésben visszatérőleg említette: milyen fontos számára az emberekkel – nem csupán zenészekkel! – való folyamatos kapcsolat. Másfelől minél jobban ismeri magát az ember – vélte Petrenko –, annál mélyebben és pontosabban merülhet bele a munkájába. „Lépésről lépésre kerülök közelebb a zenekarhoz” – folytatta. Ez az emberközeliség és empátia leginkább Sir Simon Rattle elődjére (vagyis Petrenko elő-elődjére), Claudio Abbadóra emlékeztet, aki vélhetőleg bárki másnál elkötelezettebb hitvallója volt a baráti tiszteletnek és a zenében megvalósuló meghitt kollegialitásnak.
