Nálunk 1957. március 20-án éjszaka 12 óra után tartották a házkutatást.
Egy szűk, nyomorúságos szobában hárman laktunk. Feleségem a fürdőszobában főzött.
Anyósomat 1956 végén pontosan azon a napon költöztettük Dicsőszentmártonból Kolozsvárra, amikor az orosz tankok vérbe fojtották Budapesten a magyarok reménytelen reménységét. Örökre bevésődött agyamba a pesti rádió kétségbeesett felhívása a világ közvéleményéhez.
A házkutatást, amely egész reggelig tartott, hárman végezték. Mind a hárman civil ruhában a politikai rendőrség, a rettegett szekuritáté emberei voltak. Jóval később, úgy hajnali négy óra felé megjelent egy negyedik is, egyenruhában, századosi rangjelzéssel. Fölényesen, sőt durván beszélt, tudtunkra adva főnöki mivoltát. Manea Gruiának hívták és abban az időben ő volt „a mindenható ankét” főnöke. Később ő is letűnt és pont olyan senki lett, mint azelőtt volt. Sőt egyesek állítása szerint, sikkasztásért a börtönbe került. A tolvajok, rablógyilkosok gondoskodtak arról, hogy jól érezze magát a rácsok mögött.
A három civil ruhás összes könyveimet átlapozta, benézett minden sarokba. Amit olyan kitartóan kerestek nem találták nálam, elvittek viszont három füzetet, amelyben bizonyos eseményekről a véleményemet, egyes könyvekről az észrevételeimet jegyeztem fel naplószerűen.
A sztálini korszak szovjet irodalmának néhány, hivatalosan igen nagyra értékelt regényéről írott kritikai megjegyzéseimet fel is használták ellenem a vádiratban. A füzetekben leírtak a hivatalos propagandával szemben a rideg valóságot próbálták rögzíteni, úgy, ahogy az egyik barátom, aki négy évig tanult ösztöndíjasként Moszkvában, ezekről négyszemközt őszintén elmondott egyet s mást nekem. Természetesen megkért, hogy mindezekről senkivel se beszéljek és az ő nevét senkinek se említsem. Ígéretemet a későbbiek során is betartottam, így őszintesége miatt nem lett semmi bántódása.
A szovjet irodalom Sztálin-díjjal is kitüntetett „remekeit” lebecsülve, fölfedtem az 1956-os magyarországi „ellenforradalommal” szimpatizáló igazi arcomat – ez a megállapítás, aztán a vádpontok között is szerepelt.
A forradalomról szóló verseket, amelyek azokban a napokban kézről kézre jártak, a feleségemnek sikerült elrejtenie, szerencsére nem kerültek azok is a kezükbe.
Aznap reggel még nem tartóztattak le. Rögtön, ahogy elmentek, minden könyvet, feljegyzést, gyanúsnak tűnő iratot sietve átvizsgáltam és egy részüket elégettem, gondolva, ha másodszor is házkutatásra kerülne sor, ne találjanak még több terhelő anyagot. Néhány értékes könyvet megsemmisítettem, máig bánkódom emiatt.
A házkutatás után egy nappal, 1957. március 21-én éjfél után egy órakor vittek el hazulról. Azok közül jött értem el egyik tiszt, akik azelőtt éjszaka a házkutatást rendezték. A gépkocsi az utcában, a harmadik ház előtt várt ránk.
A szekuritátén lent az alagsorban volt a fogda. Mielőtt beraktak volna a cellába, az egyik szűk helyiségben alaposan végigkutattak, elvettek tőlem mindent, amit a zsebemben találtak: pénzt, személyazonosságit, iratokat, nadrágszíjat, sőt még a cipőfűzőmet is. A cipőmről lefeszítettek mindenféle vaspántot, nehogy valamilyen úton-módon öngyilkosságot követhessek el.
Mielőtt az őrszobából kiléptem volna, sötét szemüveget tettek a szememre, és mint a vakot vezettek végig a folyosón.
Később is, a vizsgálati fogság egész ideje alatt, akár a mosdóba, akár a lépcsőn fel az „ankétátor” szobájába vittek, mielőtt kiléptem a cellából, fel kellett tűznöm a fekete szemüveget, nehogy végig a folyosón valamit láthassak, amikor pedig beléptem a szobába, csak külön engedéllyel vehettem le. A vallatótiszt szobája hosszabb, folyosószerű helyiség volt. Az ablakra itt is, mint a börtönökben, vasrácsot szereltek, nehogy valamelyik kétségbeesett letartóztatott kísértésbe essék és megpróbáljon kiugrani az ablakon.
A szekuritáté pincéjében öt hónapot tartottak.
Társam, akivel a meglehetősen szűk és levegőtlen cellában együtt voltam, régi börtönös volt, még 1948-ban vagy 1949-ben tartóztatták le és ítélték ma már nem tudom, hány évre.
A tárgyalás után, amikor Szamosújváron a börtönben régi foglyokkal kerültem össze, első kérdésük volt, hogy a szekuritátén a cellában kivel voltam együtt? Mikor megmondtam a nevét, ma is jól emlékszem, Aurel Urcánnak hívták, rögtön felvilágosítottak, hogy az illető közismert besúgó.
A szekuritáté pincéjében tartott besúgóknak az volt a feladatuk, hogy az újonnan letartóztatott, gyanútlan embertől megtudjanak egyet-mást. A könnyelmű, naiv fecsegő aztán fent a vallatásnál elcsodálkozhatott, hogy íme, a vallató mindent tud, nincs miért tagadnia, saját érdekében jobb, ha mindent bevall, mert ezt a bíróság figyelembe veszi majd és könnyebb ítéletet hoz. Mindez természetesen nem volt egyéb, mint ócska maszlag, a legközönségesebb hazugság.
Én kezdettől fogva gyanúsnak tartottam jelenlétét és a mindentudó kihallgató is elkövette a hibát, hogy rendszerint előttem vitték „ankétra”. Csakhamar rájöttem, hogy miután őt kivitték, nemsokára én következtem.
A cellában napközben csak suttogva volt szabad egymással beszélgetnünk. Cellatársam unalmában többek között elmesélte a börtönrendet. Akkor tudtam meg, hogy a politikai foglyoknak nincs joguk könyvek olvasásához, a külvilágtól teljesen elszigetelve, semmittevésre ítélten kell tengődniük. Holott én a letartóztatásom előtt még abban a naiv hitben éltem, hogy a „szocialista” börtönökben, akárcsak hajdan a kapitalistákéban, a politikai elítéltek kedvük szerint olvashatnak, mi több, netán még írhatnak is.
Egyik professzorom, akit még a negyvenes évek elején ítéltek el illegális kommunista tevékenysége miatt, többször elmesélte, hogy Vácon a híres-hírhedt börtönben a fogház könyvtárából mindenki kölcsönözhetett könyvet, ő például Dante Isteni színjátékát Babits Mihály fordításában háromszor olvasta el.
Azt is megtudtam, hogy az ország melyik börtönében milyen „színezetű” politikai foglyokat őriznek. Szamosújváron tartják az izgatásért, határátlépési kísérletért és szervezkedésért elítélteket. Az ország legnagyobb börtöne Enyeden van. Azelőtt ezt sem tudtam. Cellatársam különben jól ismerte mind a kettőt. Ott a zöldeknek, az egykori szélsőjobboldali mozgalomnak, a Vasgárdának őrzik egykori tagjait. Galacon a történelmi pártok, a volt Nemzeti Parasztpárt és a Liberális Párt tagjait tartják. Piteşti a kémek és a hazaárulók börtöne volt azokban az években.
Zsilava átmeneti és elosztó börtön. Különben rendszerint ott végezték ki a halálraítélteket. A főhóhér egy Jamardi nevű őrmester, akit később nekem is volt szerencsém szemtől szemben látni.
Ma sem tudom, hogy vajon mindezt csupán önszorgalomból mesélte-e el cellatársam, vagy ez is beletartozott a vallatás programjába.
Az egyik éjszaka, jól emlékszem, nagy mozgás támadt kint a szűk folyosón. Én még ébren voltam. A napi izgalmak után rendszerint későn aludtam el. Közben társam is felébredt. Tapasztalt börtönös lévén, óvatosan az ajtóhoz lopózott és kifele hallgatózott.
Újakat hoztak, mondta suttogva. Sokan vannak. Többet közülük láncra vertek. Ezután mindennap hallottuk a lánccsörgést, amikor kihallgatásra vezették őket a cellánk előtt, végig a folyosón. Nehezen tudtam megszokni a láncok csörgését.
Később a törvényszéki fogházban megtudtam, hogy akkor éjszaka a Şuşman-csoport tagjait hozták be. Sokan voltak. A szekuritáté minden cellájába jutott közülük egy, mi több, ugyanabból a csoportból kénytelenek voltak kettőt is egyazon cellába zárni, amit máskor gondosan kerültek.
A csoport tagjai közül a legtöbben egyszerű móc parasztok voltak a Nyugati Érchegységből.
A két Şuşman már korábbról körözött szökevény volt (románul fugar), akiket fent a hegyekben évekig rejtegettek. Végül állítólag a fiatalabb Şuşman, Gavril szeretője árulta el őket. Egy másik változat szerint a falu szövetkezetének vezetője és a kocsmáros – a szekuritáté beépített ágensei Felsőposágán – voltak a lebuktatók.
Ezek „jóvoltából” az egyik éjszaka a szekuritáté csapatai körülfogták a házat, amelyben Şuşmanék rejtőztek. Az idősebb Şuşman nem adta meg magát. Tűzharcra került sor. Állítólag a katonák közül többen meghaltak. Şuşman látva, hogy reménytelen a helyzete, öngyilkos lett. Öccsét, Gavrilt láncra verve hozták be Kolozsvárra. Akkoriban a börtönökben az a hír járta, hogy a csoportból többeket halálra ítéltek és kivégezték őket.
Mi lett valójában a sorsuk? Mi történt velük? Sose tudtam meg.
Az öreg rabok közül többen határozottan állították, hogy egyes börtönökben különleges részlegek vannak, ahol a halálraítélteket őrzik teljesen elszigetelve. Ezek egyedül tengetik életüket egy-egy cellában, miután az ítélet végrehajtását bizonytalan időre elhalasztották, vagy az eredeti ítéletet életfogytiglanira változtatták, de ezt „elfelejtették” közölni a rabbal, aki szorongva várhatta tovább az ítélet végrehajtását.
Egyszer talán arra is fény derül, hogy mikor, miért és kit ítéltek halálra, kinek kegyelmeztek meg, és kit végeztek ki.
Két nap múlva egy másik cellába költöztettek, ahol már négyen voltunk és két-két egymásra rakott ágyban aludtunk.
Az egyiket közülünk Timarunak hívták. Fiatal bukaresti munkás volt, akit még az ötvenes évek elején tartóztattak le. Szamosújváron később róla is kiderült, hogy a szekuritáté embere, ismert turnător (vagyis besúgó).
A következőt Mihunak hívták. Meglehetősen barna, zömök termetű, 30 év körüli, katonaruhás egyén volt. Mindjárt az első nap sietett megjegyezni, hogy ő nem politikai, hanem közbűntényes és egyik tiszttel együtt került ide, akit Partignak hívnak. Mindkettőjüket, állítása szerint, hamis vádak alapján, holmi „hazug kurvák” vádaskodása nyomán tartóztatták le, akik egymás közt összebeszéltek, hogy berakják őket a börtönbe.
Timaru közben megsúgta, hogy mindketten a törvényszéki fegyházban mint börtönőrök teljesítettek szolgálatot. (A börtönlakók nyelvén „caraliunak” hívták az őröket, e megnevezést, ha jól tudom, a cigány nyelvből kölcsönözték.) Mihu őrmester volt, Partig pedig hadnagy. Hatalmukkal visszaélve, megerőszakolták a börtönben a nőket, ezért kerültek a szekuritáté pincéjébe. Timaru „jóakaratúan” arra is figyelmeztetett, hogy ne mondjunk előttük semmit, mert mindent besúgnak fent a vallatótisztnek.
A negyedik közülünk valamelyik Bánffyhunyad melletti román faluból került a pincébe, nevére már nem emlékszem. A szomszédja jelentette fel, mert állítólag szidta a kommunistákat és az oroszokat, sőt olyanokat is mondott, hogy nemsokára a magyar kommunisták sorsára jutnak. Államellenes agitáció címén emeltek vádat ellene. Csendes ember volt. Naphosszat ült az ágya szélén és siránkozott, hogy mi lesz a családjával, ha őt elítélik.
A tárgyalás előtt egy hónappal, miután a vizsgálat befejeződött és a dossziét lezárták, átvittek a törvényszéki fogházba.
A cellában Ilie Remus bukaresti történelemtanárral kerültem össze. Művelt, széles látókörű ember volt, többször hangsúlyozta katolikus voltát. Hadilábon állt a marxista-leninista ideológiával és elítélte Moszkva „bölcs” intézkedéseit. Főbűne csupán annyi volt, hogy többször meglátogatta kényszerlakhelyén a három görög katolikus püspököt.
1948-ban, a görög katolikus egyház betiltása után, az egész püspöki kart börtönbe zárták. Közülük hárman maradtak életben (ha jól emlékszem, Suciu, Hossu és Bălan), 1955-ben kiengedtek őket és kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra. Suciu püspököt 1956-ban újra letartóztatták, velünk egy időben volt a szekuritáté pincéjében; többedmagával másodszor is súlyos börtönbüntetésre, ha jól emlékszem, életfogytiglanra ítélték. Később meghalt a szamosújvári börtönben.
Ilie Remus néha órákon át fejtegette nézeteit a történelemről, a kereszténység és a többi nagy vallás közötti rokon vonásokról és különbségekről. Érdekfeszítőek voltak ezek a vallástörténeti előadásai. Szerinte jóval a zsidók előtt, már az egyiptomiak vallási felfogásában jelentkezett az egyistenhit kezdeti formája.
Optimista ember lévén, azt remélte, hogy elkövetett „bűneiért” egy-két évet kaphat, és ha Isten is úgy akarja, hamar kiszabadul majd a börtönből, de az is lehet, hogy a katonai törvényszék felmenti, hisz lényegében nincs semmi olyan vétke, amiért el kellene ítélniük.
Mikor a tárgyalásról visszajött, arca hamuszínű volt, szótlanul ült az ágyán. Izgatásért kerek tíz évre ítélték. Alig hiszem, hogy később a fellebbezésnél módosították volna az első fokon hozott ítéletet. Fő bűne egyrészt katolikus hite volt, másrészt meg merte látogatni a száműzött görög katolikus püspököket.
Ebben az időben tőlem jobbra a szomszéd cellában volt Jordáky Lajos, aki annak idején tanárom volt a Bolyai Tudományegyetemen. Még egyetemista voltam, amikor letartóztatták, és csak évek múltán szabadult. Most másodjára került a szekuritáté pincéjébe, és amint az ankéton kitűnt, ugyanabban az ügyben, mint jómagam.
A bal kézre eső cellában volt Molnár Dezső református lelkész. Őt még a zilahi Wesselényi Kollégiumból ismertem, hetedikes gimnazista volt, amikor én elsős. Róla csak sejtettem, hogy nagyjából ellene is az enyémmel azonos lehetett a vád.
Az egyik nap mindketten eltűntek a szomszédos cellákból. Valami azt súgta, hogy szabadon engedték őket. Titokban reménykedni kezdtem: talán engem sem fognak elítélni?
Nem így történt.
A tárgyalás előtt néhány nappal visszavittek a szekuritáté pincéjébe és az egész csoportot – összesen 9 vádlottat – zárt rabszállító kocsiban a törvényszékre szállítottak. Közöttünk egy-egy szekuritátés ült, nehogy útközben egymással szót válthassunk.
A tárgyalást a hadbíróság 1957. szeptember 24. és 25-én tartotta.
A tárgyalás után az egész csoportot rögtön berakták a dubába, és megfelelő géppisztolyos „díszkísérettel” Szamosújvárra szállították. Jócskán besötétedett, mire odaértünk. Bárány úr, törzsfőhadnagyi rangban – különben ő volt a szekuritátén a fogda parancsnoka –, személyesen adott át bennünket a börtön vezetőségének. Egy bolthajtásos kapu alatt kopaszra nyírtak mindnyájunkat, majd beöltöztettek az akkor már eléggé használt, sőt rongyos és nem túlságosan tiszta fehércsíkos, piszkosszürke rabruhába és beosztottak bennünket a temetőre néző szobákba.
Szamosújváron a híres-hírhedt börtön három egymással párhuzamosan épült pavilonból áll. Közöttük szűk udvarok. A temető melletti hatalmas, kétemeletes, sárga épület állítólag a Bach-korszakból származik s már az 1848-as szabadságharc leverése után is bőven akadtak lakói. A nagy szobák ablakai a temetőre néztek. A temető mellett haladt az országút Dés felé. A másik oldalon valamivel kisebb, de a szokványos celláknál még így is nagyobb helyiségek voltak. Ezek ablakai a belső udvarra nyíltak. A második pavilon egyemeletes volt. Késő gótikus stílusban építették és egykor vizesárok vette körül. Valamikor régen ez Martinuzzi Fráter György kastélya volt. Később börtön lett belőle. E mögött rejtőzött a harmadik épülettömb, amelyben viszont már szokványos szűk cellák voltak.
Ezekben szintén politikai elítélteket helyeztek el.
Titokzatos épület volt. Bizonytalan hírek szerint itt is, mint Enyeden, a zöldek egy csoportját őrizték, akiknek a többi politikai fogolytól eltérően nem adtak lepedőt, s így a csupasz szalmazsákon kellett aludniuk.
A börtönadminisztráció valahol távolabb, egy különálló épületben volt.
A két első pavilon közötti udvaron deszkakerítéssel elválasztott, karámszerű 20–30 m2-es területen zajlott a rabok napi sétája. A négy részre osztott sétálóhely fölött jó magasan trónolt az őr, akinek egyetlen feladata: hogy a sétáló rabokra felügyelve arra vigyázzon, nehogy a különböző szobák lakói egymással érintkezhessenek.
A nagy sárga pavilont valamikor modernizálták. A tölgyfagerendákat, amelyek réseiben sok millió poloska fészkelt, kicserélték, helyükbe betonlapokat öntöttek. A szobákba bevezették a vizet és primitív gyékényfal mögött török WC volt. A rabok fiziológiai szükségleteiket, valamint a mosdást, itt bent végezhették.
A szobában az elején, amikor odakerültem, mindkét oldalon még csak egyemeletes ágyak sorakoztak, és mindenik rabnak megvolt külön a magáé. Pár hónap múlva azonban, mivel a különböző megyékből újabb és újabb szállítmányok érkeztek, hozzánk is be kellett rakniuk még egy sor ágyat. Az egyemeletes ágysort kétemeletesre növelték, majd nemsokára minden ágyra már két elítélt jutott.
A tárgyalás után hat héttel közölték az ítéletet. A szekuritátén a vallató, Oprea főhadnagy úr, nyájas leereszkedéssel 20 évet jósolt. Valószínű, hogy ennyit is javasolt az intézmény nevében. A tárgyaláson viszont a katonai ügyész – fiatal százados – az első öt vádlottra halálbüntetést kért. Én voltam az ötödik. Hat héten keresztül éltem kétségbeejtő bizonytalanságban. Órák hosszat sétáltam a két ágysor között fel és alá, jövendő sorsomon töprengve. Ha távoznom kell az élők sorából, hajtsák végre minél hamarabb az ítéletet, ne tartsanak hónapokon, éveken át az őrjítő bizonytalanságban, hisz mindenképpen jobb a borzalmas vég, mint a vég nélküli borzalom...
Az egyik napon a civil ruhás jegyző (grefier) jött a szobába a napos tiszt kíséretében. Már ismertük. Ő szokta felolvasni a frissen bekerültek ítéletét.
Most hát mi kerültünk sorra.
Mindjárt ideérkezésünk után, amikor a különböző szobákba szétosztottak bennünket, a csoportból egy szobába kerültem Dobri Jánossal, aki a kolozsvári református teológia tanára volt, és Nagy József egykori földbirtokossal, akit annak idején a Szilágyságból családjával együtt kényszerlakhelyre pont Szamosújvárra száműztek, és itt mint favágó kereste kenyerét.
A grefier először Dobri Jánosnak olvasta fel az ítéletet. Tiltott agitációért hat évet kapott. Utána Nagy József következett. A feljelentés elmulasztásáért öt évre ítélték, neki ugyanis a sógorát kellett volna feljelentenie.
Belső izgalmam igyekeztem leplezni, vártam, hogy rám kerüljön a sor. Vajon mi vár reám? Halálbüntetés-e vagy életfogytiglani kényszermunka?
A bírósági jegyző monoton hangon olvasta az ítélet hosszú bevezető szövegét. Ezt már ismertem, hisz a tárgyaláson a vádiratban szóról szóra azt olvasták fel. Végre kimondta: 15 év kényszermunka.
Hirtelen megkönnyebbültem. Az ember csak ilyenkor érzi igazán, hogy milyen nagy különbség van a 15 év börtön és a halálbüntetés vagy az életfogytiglani között. Sorra aláírtuk a jegyzőkönyvet, miszerint tudomásul vettük az ítéletet. Egy másik előre elkészített lapon aláírtuk a fellebbezési kérést is, amelyről különben nagyon jól tudtuk, hogy puszta formaság, az eredeti ítélet úgyis végleges. Ezt ugyanis csak nagyon ritkán, egészen kivételes esetekben szokták módosítani, olyankor, ha valaki az országos nagyságok közül az elítélt érdekében közben mert járni.
A legtöbben közülünk frissen letartóztatott fiatalok voltak, akiket izgatásért vagy tiltott iratok terjesztéséért ítéltek 3–7 évre. Még nem törtek be, sehogy sem tudtak sorsukkal kibékülni.
Mások a rabtársaim közül még az ötvenes évek elején kerültek börtönbe illegális szervezkedésért. Ők jóval higgadtabban viselkedtek, nem vettek részt a napi csetepatékban. Közülük mindenki talált magának valamilyen elfoglaltságot, amivel ellensúlyozza a semmittevés idegölő unalmát.
Itt láttam először szemtől szemben láncra vert rabot.
Az egyik fiatal fiú kezére vert láncot egy másik hosszabb lánc kötötte össze a lábán lévővel. A letöltött hétnapi fogda, vagyis az elkülönítő után fent, a többi fogoly szeme láttára vágta le róla hidegvágóval az egyik őr a láncot. Én megborzadtam. A fiatal legényre a büntetés nem tett semmi különösebb hatást. Vidám volt, távolról sem mutatott semmi elkeseredést vagy megbánást. Az is igaz, hogy kétéves büntetése, melyet határátlépési kísérlet miatt róttak ki rá még 1955-ben, már a végéhez közeledett. Ilyenszerű láncokat szökött raboknak, engedetlen jobbágyoknak vertek kezére, lábára a régi jó rabszolga- vagy feudális időkben.
A börtönszoba egyetlen ablaka a temetőre nézett. Az ablakra szerelt zsalu szűk nyílásain át kiláttunk a sírokra. Ott lent aludta örök álmát valamelyik ismeretlen hant alatt Rózsa Sándor.
Vomir főhadnagy úr volt azokban az években a börtön politikai tisztje. Mindjárt Szamosújvárra érkeztünkkor azzal vigasztalt bennünket, hogy remélhetőleg mi is az ő, vagyis a Rózsa Sándor sorsára jutunk. Egy Goiciu nevű őrnagy, a börtön parancsnoka, tőle telhetően mindent megtett, hogy a rabok közül a lehető legtöbben jussanak a legendás betyár sorsára.
Néhányan közülünk órák hosszat bámultak ki az ablakon és fájó szívvel gondoltak az elvesztett szabadságra.
Még ebben a szobában voltam, amikor kitört a börtönben a „lázadás”. Fiatal fiúk egymást biztatva leverték az ablakról a zsalut és a vasrács mögül, hogy felhívják magukra a lakosság figyelmét, mindenféle jelszavakat kiabáltak.
A börtön vezetősége rögtön elrendelte a riadót. Ilyenkor mindenkinek hasra kellett feküdni, ki hol talált helyet, az alsó ágyakon, vagy akár a puszta cementen. Akit az ablaknál megláttak, később, amikor minden elcsendesedett, kivitték és kegyetlenül elverték.
Ez után, a több napon át folytatott ankét során, játszi könnyedséggel kiderítették, hogy kik voltak a felbujtók. A főbűnösöket bíróság elé állították és az addigi ítéletet, lázadásra uszítás címén, jó pár évvel megtoldották. A lázadás nyomán vagy ürügyén a börtönben újból bevezették a régebbi időkben általánosan alkalmazott testi fenyítést és a legkisebb kihágásért is, akit elkaptak, véresre verték.
A korábbi elítéltek közül ma is előttem áll Diaca Dan. Beesett arcú, sovány, de szívós, 28–30 év körüli férfi volt. Szeme a fanatikus emberekre jellemzően valami különös fényben csillogott. Aki nem ismerte közelebbről, azt is feltételezhette volna róla, hogy félőrült. A rendszer elleni szervezkedés vádjával ítélték, ha jól emlékszem, még az ötvenes évek elején 10 vagy 12 évre. Az ágya szélén ülve egy darab szappanra írt, rendszerint matematikai példák megoldásán fáradozott. Máskor a szobában fel-alá sétálva, Fülöp Sanyival – akit tanárember lévén még kintről ismertem – magyarul tanult. Diaca intelligens, jófejű ember volt, gyorsan haladt a tanulással és magyarul már elég jól beszélt.
Látva búskomor hangulatom, többször figyelmeztetett, hogy a hosszú börtönéveket csak úgy lehet átvészelni, ha az ember sose gondol a kinti életre, végképp leszámol a múlttal és alkalmazkodik az adott körülményekhez. Ami volt, elmúlt, semmi értelme rágódni rajta. Találnom kell hát nekem is valamilyen elfoglaltságot, amely megnyugtat és leköt, különben mint sokan mások, én is csendes bolond leszek.
Tanácsát megfogadtam. Megtanultam egyebek között a szappanra írás nagyon egyszerű technikáját, és már abban a szobában is számos verset megtanultam, magyar, román, francia verseket, amelyeket rabtársaim közül egyik vagy másik lediktált. A régen tanultakat magamban én is felidéztem, és sokszor, nagyon sokszor elismételtem.
Később hallottam, hogy Diacát szabadlábra helyezték a büntetése letöltése után. Mihelyt megpróbált nyugatra szökni, a szerb határon elfogták és újból 10 évre ítélték. Vagyis a tiltott határátlépésért előirányzott büntetés maximumát rótták ki rá. Olyanoktól származott a hír, akik később valamelyik börtönben vagy a munkatáborban találkoztak vele.
Ebben a szobában volt 1958-ban Chertes görög katolikus püspök is, akit ugyancsak 1956-ban tartóztattak le, és ha jól emlékszem, 10 évre ítéltek. Teljesen visszavonultan, legtöbbször első emeleti ágyára támaszkodva órák hosszat imádkozott. Néha-néha pár lépést sétált. Rabtársaival alig érintkezett. Láthatóan idegesítette a szobában időnként kirobbanó heves veszekedés, az állandóan feszült légkör.
Itt találkoztam a kolozsváriak közül György Endrével is, akit látásból még kintről ismertem. Valamikor a Szövetség Gazdasági és Hitelszövetkezet Központjának volt az igazgatója. Később, amikor a Hangya Szövetkezeti Központtal együtt a Szövetséget is felszámolták, minisztériumi tanácsos lett. Magas, még a börtönben is jó megjelenésű férfi volt.
György Bandi, amint saját maga mesélte, Németországban született és az 1930-as években költözött szüleivel Budapestre. Már gyermekkorában megtanult németül, románul viszont rossz kiejtéssel, de folyékonyan beszélt. Bámulatos könnyedséggel tanult meg hosszú Eminescu-verseket, így például a Luceafărult, vagy rövidebb francia verseket.
Nekünk úgy mondta, hogy Szegeden végezte egyetemi tanulmányait, vagyis kezdte el a magyar szakot. Horger Antalról azonban, József Attila egykori tanáráról semmit sem tudott. Erre viszont mi menten kétségbe vontuk állítólagos tanulmányait. A negyvenes évek elején házitanítóként jött Erdélybe az egyik arisztokrata családhoz. Innen került megfelelő támogatással a Szövetséghez, vagyis „karriert csinált”. Közben belekeveredett, ma már nem emlékszem, milyen úton-módon az Unghvári-perbe. Feleségétől eközben elvált, az asszony gyermekével visszatért Budapestre. György Bandi újranősült és 1956-ban az egyik kolozsvári iskolában volt titkár. Ez viszont már nem jelentett számára karriert.
Egykori bukaresti kapcsolataira hivatkozva, közvetlenül az 1956-os magyarországi orosz beavatkozás után arra vállalkozott, hogy valakinek a külügyminisztériumban elintézi valamilyen útlevélügyét. Bukarestben azonban az útlevelet a saját nevére hamisította, és amint mesélte, „visszatért” egykori családjához. Második feleségét egyszerűen faképnél hagyta.
Mindezeket nagyjából már kint is hallottam róla. Pesten azonban a magyar hatóságok letartóztatták és visszatoloncolták Romániába. A kolozsvári hadbíróság tiltott határátlépésért csupán 5 évi börtönre ítélte.
A szobában a többi rabok között elég furcsán viselkedett. Többször döngette az ajtót és „kihallgatást” kért, perének újratárgyalását követelte, mert állítása szerint, lévén magyar állampolgár, jogtalanul ítélték el Romániában. Magunk között Dobri Jánossal Thomas Mann híres regényfigurájára emlékezve Felix Kruhlnak neveztük. (Erre később még inkább rászolgált.) Az egyik kihallgatás után, egy vagy két hét múlva kivitték a szobából.
Pár hónapra rá újabb elítéltek érkeztek. Ők mesélték, hogy Kolozsváron a szekuritáté pincéjében együtt voltak egy György nevű matematikatanárral, akit nem sokkal azelőtt tartóztattak le. Megítélésük szerint kissé hibbant lehetett, mert mindenféle mértani ábrákat rajzolt a padlóra. Valószínűleg nem jöttek rá, hogy György Bandi időközben a szekuritáté besúgója lett.
Másoknak viszont más néven mutatkozott be, azt állítva magáról, hogy kint filozófiatanár volt. Leírásuk alapján könnyen azonosítani tudtuk György Bandi barátunkat, aki nemsokára ismét „karriert csinált”.
1964-ben, miután én is kiszabadultam, ismerőseim azt mesélték, hogy egykori cellatársunk Magyarországon közben jelentős szerepet játszott a békemozgalomban. Később aztán magyarhonból is továbblépett és Németországban a Deutsche Welle rádióadónál tűnt fel, mint valamilyen bennfentes. Ott is halt meg. Lehet, a németek valamilyen módon értesülhettek a kolozsvári szekuritáté pincéjében játszott szerepéről. Ki tudja, nem lett-e kettős ügynök?
Volt még közöttünk három teljesen beszámíthatatlan, idegbeteg ember is, akikkel nap mint nap együtt kellett élnünk. Az egyik közülük – Frîncunak hívták – valamiért állandóan veszekedett. Az volt a rögeszméje, hogy ellopják a kenyerét, és azért kell egész nap éheznie. A másik félőrült azelőtt a francia idegenlégióban szolgált Vietnamban, ott fogságba esett, majd hazaküldték. Itthon 10 évet sóztak a nyakába. A harmadik egy bukaresti bizonytalan egzisztenciájú ember volt, aki inkább megjátszotta a bolondot. Állandóan öngyilkossággal fenyegetőzött. Az őrök már csak nevettek rajta, senki sem vette komolyan.
