Bobó, a delfin-gyerek
Ma a tengeren hajókázva
delfint láttunk. Kényesen
emelkedett ki a vízből, és
kényelmes ívvel merült
a hullámokba. Izgalmat
éreztem és kíváncsiságot.
De ő már visszalebbent
víz alatti birodalmába,
és nem dobta fel magát
többé. Később egy kis
delfint láttam előtáncolni
a hullámokból. Ami elsőre
feltűnt, hogy sehogy sem volt
delfin formája. A második,
hogy rám nevetett négy
foggal és teli szájjal. Bizony
Bobó, ki nem találod, épp
téged vizionált oda a képzelet
és a vágyakozás a képre;
fekete fürdőnadrágban,
amilyenben úszás közben
látni szoktalak, kedd
délutánonként, a szálloda
tanmedencéjében. Te
fickándoztál, mókáztál,
mutatványoztál a delfines
vízen! Na jó, ez most csak
egy villanás. Amúgy meg,
vigyázz magadra, kis
delfinünk, és fürgén vedd
a tempókat, hogy előttünk
érj haza zöldfalú szobádba!
S ha jól figyelsz, álmodban
fürge, vidám kis halak,
talán épp delfinek, fognak
fickándozni plafonod magasában…
Bobó úgy döntött
Bobó úgy döntött,
unokailag megszakítja
a kapcsolatot – velem.
Jelek:
megjelenek – sírva fakad a
látásomra. Mit sír, zokog!
Ordít, visong, hernyóként
tekereg, menekül. Mit tegyek?
Fölveszem, sír. Leteszem, sír.
Rám néz: sír. Nem rám néz,
de tudja, hogy ott vagyok: sír.
Kezemben sör,
lelkemben rémület.
Mit lát bennem
ez a gyerek, amit én
nem láttam, nem tudtam, nem
vettem észre, s nem tudhatok?
Na jó, őszülök.
De hát, őszül más is.
Na jó, férfi vagyok.
De hát, van férfi itt más is.
Na jó, a tévelygések, s egy élet…
De honnan, kitől venne
csecsemőként efféléket?
Na jó – de nincs több na jó,
ha elment ez a hajó!
Lássuk a tényeket:
Bobó sír, ha meglát,
és én kétségbe vagyok esve.
Vonaton ért ma
is megint az este, kint sötét,
bent rideg villanyfény
és fülke-magány.
Mondanám,
bújj hozzám, kis unokám,
magam vagyok itt, így,
és üres a világ az ablak
mögött, s bevallom neked –
nagyon fázom.
S te ülnél az ölemben,
kis sós-zsák, forró,
izeg-mozog csoda,
ha csak úgy, elképzelten is,
s máris könnyebb
lenne minden,
melegebb és élhetőbb
ez az egyik örökös vándor éjszaka
Bobó uszodába készül
Ma az uszodába fogunk menni!
Nem tudom, mi az az uszoda,
de mehetünk. Legalább ezt
is megtudom, mi az az uszoda.
Meg fogsz tanulni úszni, kisfiam!
Nem tudom, milyen lehet úszni,
hiszen még állni/járni sem tudok, sőt,
fordulni is csak kétszer fordultam meg
a kiságyban eddig, akkor is csak
véletlenül. Előbb fogok úszni, mint járni?
Még az is meglehet.
Ugye, nem fogsz félni a víztől!
Nem tudom, miért kellene félnem a
víztől, nem is tudom még, mi az a
víz, inni is csak anyatejet kapok,
de talán ez a bizonyos víz lehet a
fürdető kádban estelente, s ha igen, hát
a hancsi-pancsit azt nagyon szeretem, tehát
csöppet sem félek a víztől.
Anya majd vigyáz rád, tart a karjain!
Nem tudom, milyen veszélyeket rejteget
számomra az az uszoda, ha anya ennyire
óvatos, és azzal biztat, hogy meg fog óvni
minden bajtól; végső soron nem vinne anya
uszodába, ha az annyira veszélyes lenne
rám nézve. És legalább megtanulok úszni,
ha már járni még nem tudok…
Hát akkor, anya, mi mást tehetnénk,
vágjunk bele!
Bobó Vordernbergben
Egész éjjel hó esett,
fehérek mind a hegyek,
kinéz Bobó az ablakon,
felhő csúszkál hegyoldalon –
ez a fehér biztos a hó! –
töpreng el egy percig Bobó:
ki kéne próbálni!
A magasba felviszik,
kis szánkóra ültetik,
huzigálják jobbra-balra,
hidegtől piros az arca;
ne oly gyorsan, ne oly vadul,
mindez kiüthet még balul,
visít, s kacag rajta.
Első havam megőrzöm,
a zsebemet megtöltöm
a legtisztább, puha hóval,
fehérnél is ragyogóbbal,
otthon aztán egy marékkal
adok rokonnak, szomszédnak,
a rá szorulóknak.
Egész éjjel hó esik,
itt az égből kitelik,
ébred Bobó, esik a hó?
Lesz-e egy-két zsebre való?
Attól, aki külföldön jár,
mindenki ajándékot vár,
én viszek, ahogy illik!
