Azon a télen történt, mikor olyan hideg volt, hogy a víztorony előtt megfagytak a galambok. Hirtelen lephette meg őket a fagy, mert mindegyik más testhelyzetben dermedt meg. Egyik tollászkodott, másokat ültükben ért a halál, de olyan is akadt, amelyik épp elröppenni készült, s kitárt szárnyakkal merevedett meg. Pár napig ez nem tűnt fel szinte senkinek, csak mikor ismét elkezdett havazni, s vékony hólepel borította be a pózoló madártetemeket, akkor vették észre, és kezdtek csodájára járni az emberek.
Lakott felénk egy neves szobrászművész, akit meg is ihletett a látvány, s az odaözönlő tömeg is, vélhetően, s máris egy szoborpark létrehozását kezdte fontolgatni, azonban műkedvelőnek kevéssé mondható honatyáink leszavazták az ötletét, mondván, hogy túl morbid. Egyesek azért halkan azt is hozzátették, hogy ez igazán a mi szobrászunknak való feladat lett volna, tekintve, hogy eddig sem kerültek ki monumentális méretű alkotások a műterméből.
Szóval azon a télen történt, egy zord decemberi estén, hogy elindultam a szokásos kocsmakörutamra. Sietve lépdeltem a csípős hidegben, éreztem, ahogy az éles levegő minden lélegzetvételnél az orrsövényemhez tapasztja az orrcimpáimat. A buszmegálló felé haladva már távolról megpillantottam, hogy valaki a két éve bezárt kórház lelakatolt, rozsdaette kapuját rángatja. Egy nőalak rajzolódott ki, csapzott, őszes hajjal és a dermesztő hideghez képest hiányos, elnyűtt öltözettel. Ahogy meghallotta a havon ropogó lépteimet, felém fordította rémülettől eltorzult arcát. Szívesen kikerültem volna, de már késő volt, összeakadt a tekintetünk.
– Nem engednek be – szólított meg elcsukló hangon. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, de mielőtt a kórház bezárásáról szóló magyarázatomba belefoghattam volna, már zúdult rám a szóáradat.
– A kislányomnak tüdőgyulladása van, itt van a kórházban, de nem engednek be hozzá. Ha felébred az angyalkám, és nem találja a mamikáját, sírni fog. Itt van a kórházban, be kell mennem hozzá, hoztam neki csokoládét is, a kedvencét, miért nem enged már be valaki?
Lopva pillantottam fel a málló vakolatú épület sötét ablakaira, s gombóc kezdett mocorogni a torkomban. Ezt ő nem vette észre, levegőt se véve darált tovább.
– Haza akarom vinni, most azonnal, jobb neki a mamikájával, én is be tudom adni neki a gyógyszereket, én is tudok rá vigyázni, haza akarom vinni – fejezte be sírásra görbülő szájjal.
– Jobb neki most itt, a kórházban legalább jó meleg van, ők nem kell spóroljanak a fűtéssel – választottam a könnyebb utat.
– Ez igaz – enyhült meg hangja, és simultak el kissé vonásai némi tűnődés után. Tanácstalanul nézett rám még egy darabig, aztán a kerítés szélére ült. Gondterhelt arcára havas ágak szövevényén át hullott az utcai lámpa narancsos fénye. Bambán néztem még egy darabig, majd hirtelen futásnak eredtem a megálló felé közeledő busz láttán.
– Hallottál már a láthatatlan sorompóról? – kiáltotta utánam, de már nem fordultam vissza.
Jólesőn ölelt át a kocsma zajos fülledtsége, mikor beléptem. A füstös homályt pásztáztam ismerős arcok után kutatva, s hamar rá is akadtam az egyik sarokasztalnál látszólag hanyagul szellemeskedő barátaimra. A hangulat már emelkedőben volt, legalább két-három kör erős lehetett a hátrányom. Intettem a pincérnőnek, aki hatalmas csípőjét unottan ringatva közeledett felénk, a rendelést felvéve pedig ugyanolyan lomhán sétált el.
– Vajon visszaér holnap reggelig? – kezdődött az élcelődés, amint sarkon fordult.
– Olyan lassan szolgál ki, hogy két kör között kijózanodok.
Sorra röpködtek a csípős megjegyzések, minden poént szeszgőzös hahotázás fogadott. Sehogy sem tudtam felvenni a ritmust, a gondolataim folyton visszacsordogáltak az öregasszonyhoz.
– Hallottatok már a láthatatlan sorompóról? – bukott ki végül belőlem a kérdés.
Az általános megrökönyödés egy pillanatnyi csendet hozott magával.
– Mióta hiszel te az ilyen mende-mondákban? – kérdezte aztán fölényesen Szeder.
Szégyelltem beismerni tudatlanságomat, de a többieknek is felvilágosításra volt szükségük, ezért aztán belekezdett a történetbe.
– Szóval – gyújtott rá egy cigire, és ráérősen fújta ki a füstöt, élvezettel szítva tovább a társaság türelmetlen kíváncsiságát. – Van a hegyekben egy erdő, Tölgyes a neve. Ebben az erdőben, meg a körülötte levő mezőkön már vagy ötven éve nem volt se ősz, se tél, se tavasz. Folyton nyár van. Úgy szól a legenda, hogy ötven évvel ezelőtt megbetegedett az akkori vadász fia – fogta halkabbra, ezért mindannyian közelebb hajoltunk. – Semmi remény nem volt már a gyógyulásra, mikor elvitte őt egy híres, vénséges vén javasasszonyhoz, aki épp akkor a falujukban járt. Azt a tanácsot kapta tőle, hogy állítson egy sorompót az erdei útra, az majd megállítja az időt, és a fia megmenekül. Meg is tette ezt a vadász, de balul sült el a dolog, csak az évszakok váltakozását sikerült megállítania, az időt nem. Meghalt a fia, s nemsokára ő is.
– Ez elég gyenge sztori – nyugtázták a többiek.
– Manapság már a legendákban sincs semmi fantázia. És miféle baromság az, hogy ott folyton nyár van?
– Az a része színigaz – bizonygatta Szeder. – A globális felmelegedés, meg a sajátos domborzati tényezők követkeménye – tette hozzá tudálékosan.
– Hiszem, ha látom – bátrodtam meg most már én is.
– Menjünk el holnap délután – vettete fel ő. – Ismerem az utat, tavaly jártam már ott.
Kicsit bizonytalankodtunk, hittük is meg nem is, hogy ott most is nyár van, de a hőbörgő lelkesedés, amivel győzködött minket, végül megtette a hatását. Megegyeztünk, másnap délután ugyanitt kávézunk, aztán irány a Tölgyes.
Másnapra köd lepte be a várost, tejfehéren kúszott végig az utcákon, selymessé váltak a körvonalak, és tompa volt a fény. Akárcsak a fejem a másnaposságtól, de délutánra sikerült összeszednem magam. Szeder rozzant kocsijával indultunk útnak, foltos ablakokon át figyeltük, hogyan suhan tova a város, és foszladozik a köd, hogyan harapdálják hófehér dombok a kék eget. Másfél órás út után érkeztünk meg Mogyorósra, a Tölgyes előtti utolsó faluba. Itt a hideg már nem volt fogcsikorgató, mocskosszürke amőbákká húzódott össze a hótakaró, de nyárnak nyoma sem volt.
Válaszút elé értünk, s jelzés híján nem tudtuk, merre tovább. Egy talicskás férfi közeledett felénk.
– Melyik út vezet a Tölgyesbe? – kérdeztem tőle, mikor mellénk ért.
– Balra kell térni. De hiába mennek, ilyenkor le van zárva a sorompó.
– Miféle sorompó? – adtam az ártatlant.
Válasz helyett rosszallóan rázta meg a fejét, majd köszönés nélkül ment tovább. Bizakodón néztünk össze, ha el akar tántorítani, mégiscsak van ott valami érdekes.
A későbbiekben jócskán alábbhagyott a lelkesedésünk a hosszú zötykölődéstől a kavicsos-lucskos, kopár fákkal szegélyezett úton, már sokadszorra próbáltuk meggyőzni Szedert, hogy forduljunk vissza, úgyis csak mese ez az ötven éve tartó nyár. Ekkor sejlett fel a távolban egy zöldellő domboldal. Ő diadalittas vigyorral taposott a gázra, nagyokat döccenve száguldottunk. A hatalmas fékezésre egyikünk sem számított.
– Normális vagy, ember? – háborodott fel Kopac, aki csúnyán beütötte a fejét az anyósülés háttámlájába.
– Nem vettem észre ezt a rohadt sorompót, pedig az utat figyeltem – védekezett Szeder.
Ott volt előttünk egy leengedett sorompó, aminek fekete színe már csak itt-ott bukkant ki, az évek során mohón falta fel a rozsda. Egy kis tanakodás után végül én szálltam ki, s a nem várt hőség féktelen jókedvre derített.
– Nyár van! – ordítottam teli torokból, és azonnal ledobtam a télikabátot. A többiek lehúzták az ablakokat, és ők is őrjöngve köszöntötték a meleget.
Azt hittem, nehéz dolgom lesz a rozsdaette szerkezettel, de semmiség volt feltekerni. A kocsi áthajtott alatta, én pedig gondoltam, leengedem ismét, de a kar meg se mozdult. Egyedül kínlódtam egy darabig, már ömlött a homlokomról az izzadság, aztán kiszálltak Kopacék is, négyen gyűrkőztünk neki, de hasztalan.
– Elrontottad, te balfasz! – szidtak viccelődve.
– De hát alig értem hozzá – szeppentem meg már-már gyerekesen.
– Persze, persze – hagyták rám röhögve.
Nem bajlódtunk tovább, szétszéledtünk körülnézni. Derekunkat súroló fű, tücsökcirpelés fogadott, kicsit távolabb pedig bujalombú erdőszél látványa tárult elénk. Ekkor már lemenőben volt a nap, a fű között lángoló pipacsok marasztalták az utolsó napsugarakat. Szedtünk néhány szálat bizonyíték gyanánt, és rövid bóklászás után ismét útra keltünk. Lombok sötétjében kanyargóztunk az erdő mélyére, a vadászháznál viszont nem volt szerencsénk, zárva találtuk. Mikor elindultunk visszafelé, már teljesen sötét volt, szótlanul haladtunk, én a combomon ernyedten heverő pipacsszállal babráltam.
– Mintha sárgábbak lennének a falevelek – szólalt meg egyszer Kopac.
– Az eszed tokja, az csak a holdfény miatt tűnik úgy – hurrogta le Szeder.
Már az első mogyorósi házakat is elhagytuk, mikor feleszméltem:
– Én nem láttam a sorompót.
– Mert azt a virágot gyámbásztad, ahelyett, hogy figyeltél volna. Biztosan ott volt valahol – torkolt le engem is Szeder.
– Szóval te se láttad? – kapott a szón Kopac.
– Én a gödröket kellett, hogy nézzem.
Némi találgatás után megnyugtattuk magunkat, a sötétben nem vehettük észre, de ott volt a helyén, természetesen. Az út további részén említést sem tettünk a dologról, a városba érve azonban egyikünknek sem volt már kedve kocsmázni, inkább hazasiettünk.
A hír pár nap múlva ért utol, mindenki arról beszélt, hogy a Tölgyesben ötven év óta először volt ősz, néhány nap alatt sárgultak-barnultak meg és hulltak le a levelek, azóta pedig már leesett az első hó.
Borcsa Imola: 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti szakán végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.