"az emlékezést kell megrohamozni"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 18. (680.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Horváth Előd Benjámin
Ezerkarátos nyár
Xantus Boróka
„Ingázok, magamban is” - beszélgetés András Sándor íróval, irodalomtörténésszel
Blason-szombat
Hajdú-Farkas Zoltán
Reggeli látvány
Zalán Tibor
Versei
Horváth Veronika
Versei
Sütő István
A nyolcvanas nyár
Borcsa Imola
A láthatatlan sorompó
Csete Soma
Versei
Ugron Nóra
Mindent vagy Semmit
Szőcs István
Ez is és az se
Mózes Attila
Bálint Lajosnak, odaátra
Dávid Gyula
Bálint Lajos is elment közülünk
Michael Krüger
Versei
Ferenczi Szilárd
Az ellenségek pajkos cimborasága
CSUSZNER FERENCZ
#színház
KÉSZ ORSOLYA
Bolyongás a ledrengetegben
MOLNÁR ZSÓFIA
Önfeledten reflektált történetek
Tornáztató publicisztika
Portik Blénessy Ágota
New York-i halló-halló-hallucináció
Jakabffy Tamás
Bartók román táncainak mondialitása
Októberi évfordulók
 
Borcsa Imola
A láthatatlan sorompó
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 18. (680.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.

Azon a télen történt, mikor olyan hideg volt, hogy a víztorony előtt megfagytak a galambok. Hirtelen lephette meg őket a fagy, mert mindegyik más testhelyzetben dermedt meg. Egyik tollászkodott, másokat ültükben ért a halál, de olyan is akadt, amelyik épp elröppenni készült, s kitárt szárnyakkal merevedett meg. Pár napig ez nem tűnt fel szinte senkinek, csak mikor ismét elkezdett havazni, s vékony hólepel borította be a pózoló madártetemeket, akkor vették észre, és kezdtek csodájára járni az emberek.
Lakott felénk egy neves szobrászművész, akit meg is ihletett a látvány, s az odaözönlő tömeg is, vélhetően, s máris egy szoborpark létrehozását kezdte fontolgatni, azonban műkedvelőnek kevéssé mondható honatyáink leszavazták az ötletét, mondván, hogy túl morbid. Egyesek azért halkan azt is hozzátették, hogy ez igazán a mi szobrászunknak való feladat lett volna, tekintve, hogy eddig sem kerültek ki monumentális méretű alkotások a műterméből.
Szóval azon a télen történt, egy zord decemberi estén, hogy elindultam a szokásos kocsmakörutamra. Sietve lépdeltem a csípős hidegben, éreztem, ahogy az éles levegő minden lélegzetvételnél az orrsövényemhez tapasztja az orrcimpáimat. A buszmegálló felé haladva már távolról megpillantottam, hogy valaki a két éve bezárt kórház lelakatolt, rozsdaette kapuját rángatja. Egy nőalak rajzolódott ki, csapzott, őszes hajjal és a dermesztő hideghez képest hiányos, elnyűtt öltözettel. Ahogy meghallotta a havon ropogó lépteimet, felém fordította rémülettől eltorzult arcát. Szívesen kikerültem volna, de már késő volt, összeakadt a tekintetünk.
– Nem engednek be – szólított meg elcsukló hangon. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, de mielőtt a kórház bezárásáról szóló magyarázatomba belefoghattam volna, már zúdult rám a szóáradat.
– A kislányomnak tüdőgyulladása van, itt van a kórházban, de nem engednek be hozzá. Ha felébred az angyalkám, és nem találja a mamikáját, sírni fog. Itt van a kórházban, be kell mennem hozzá, hoztam neki csokoládét is, a kedvencét, miért nem enged már be valaki?
Lopva pillantottam fel a málló vakolatú épület sötét ablakaira, s gombóc kezdett mocorogni a torkomban. Ezt ő nem vette észre, levegőt se véve darált tovább.
– Haza akarom vinni, most azonnal, jobb neki a mamikájával, én is be tudom adni neki a gyógyszereket, én is tudok rá vigyázni, haza akarom vinni  – fejezte be sírásra görbülő szájjal.
– Jobb neki most itt, a kórházban legalább jó meleg van, ők nem kell spóroljanak a fűtéssel – választottam a könnyebb utat.
– Ez igaz – enyhült meg hangja, és simultak el kissé vonásai némi tűnődés után. Tanácstalanul nézett rám még egy darabig, aztán a kerítés szélére ült. Gondterhelt arcára havas ágak szövevényén át hullott az utcai lámpa narancsos fénye. Bambán néztem még egy darabig, majd hirtelen futásnak eredtem a megálló felé közeledő busz láttán.
– Hallottál már a láthatatlan sorompóról? – kiáltotta utánam, de már nem fordultam vissza.
Jólesőn ölelt át a kocsma zajos fülledtsége, mikor beléptem. A füstös homályt pásztáztam ismerős arcok után kutatva, s hamar rá is akadtam az egyik sarokasztalnál látszólag hanyagul szellemeskedő barátaimra. A hangulat már emelkedőben volt, legalább két-három kör erős lehetett a hátrányom. Intettem a pincérnőnek, aki hatalmas csípőjét unottan ringatva közeledett felénk, a rendelést felvéve pedig ugyanolyan lomhán sétált el.
– Vajon visszaér holnap reggelig? – kezdődött az élcelődés, amint sarkon fordult.
– Olyan lassan szolgál ki, hogy két kör között kijózanodok.
Sorra röpködtek a csípős megjegyzések, minden poént szeszgőzös hahotázás fogadott. Sehogy sem tudtam felvenni a ritmust, a gondolataim folyton visszacsordogáltak az öregasszonyhoz.
– Hallottatok már a láthatatlan sorompóról? – bukott ki végül belőlem a kérdés.
Az általános megrökönyödés egy pillanatnyi csendet hozott magával.
– Mióta hiszel te az ilyen mende-mondákban? – kérdezte aztán fölényesen Szeder.
Szégyelltem beismerni tudatlanságomat, de a többieknek is felvilágosításra volt szükségük, ezért aztán belekezdett a történetbe.
– Szóval – gyújtott rá egy cigire, és ráérősen fújta ki a füstöt, élvezettel szítva tovább a társaság türelmetlen kíváncsiságát. – Van a hegyekben egy erdő, Tölgyes a neve. Ebben az erdőben, meg a körülötte levő mezőkön már vagy ötven éve nem volt se ősz, se tél, se tavasz. Folyton nyár van. Úgy szól a legenda, hogy ötven évvel ezelőtt megbetegedett az akkori vadász fia – fogta halkabbra, ezért mindannyian közelebb hajoltunk. – Semmi remény nem volt már a gyó­gyulásra, mikor elvitte őt egy híres, vénséges vén javasasszonyhoz, aki épp akkor a falujukban járt. Azt a tanácsot kapta tőle, hogy állítson egy sorompót az erdei útra, az majd megállítja az időt, és a fia megmenekül. Meg is tette ezt a vadász, de balul sült el a dolog, csak az évszakok váltakozását sikerült megállítania, az időt nem. Meghalt a fia, s nemsokára ő is.
– Ez elég gyenge sztori – nyugtázták a többiek.
– Manapság már a legendákban sincs semmi fantázia. És miféle baromság az, hogy ott folyton nyár van?
– Az a része színigaz – bizonygatta Szeder. – A globális felmelegedés, meg a sajátos domborzati tényezők követkeménye – tette hozzá tudálékosan.
– Hiszem, ha látom – bátrodtam meg most már én is.
– Menjünk el holnap délután – vettete fel ő. – Ismerem az utat, tavaly jártam már ott.
Kicsit bizonytalankodtunk, hittük is meg nem is, hogy ott most is nyár van, de a hőbörgő lelkesedés, amivel győzködött minket, végül megtette a hatását. Megegyeztünk, másnap délután ugyanitt kávézunk, aztán irány a Tölgyes.
Másnapra köd lepte be a várost, tejfehéren kúszott végig az utcákon, selymessé váltak a körvonalak, és tompa volt a fény. Akárcsak a fejem a másnaposságtól, de délutánra sikerült összeszednem magam. Szeder rozzant kocsijával indultunk útnak, foltos ablakokon át figyeltük, hogyan suhan tova a város, és foszladozik a köd, hogyan harapdálják hófehér dombok a kék eget. Másfél órás út után érkeztünk meg Mogyorósra, a Tölgyes előtti utolsó faluba. Itt a hideg már nem volt fogcsikorgató, mocskosszürke amőbákká húzódott össze a hótakaró, de nyárnak nyoma sem volt.
Válaszút elé értünk, s jelzés híján nem tudtuk, merre tovább. Egy talicskás férfi közeledett felénk.
– Melyik út vezet a Tölgyesbe? – kérdeztem tőle, mikor mellénk ért.
– Balra kell térni. De hiába mennek, ilyenkor le van zárva a sorompó.
– Miféle sorompó? – adtam az ártatlant.
Válasz helyett rosszallóan rázta meg a fejét, majd köszönés nélkül ment tovább. Bizakodón néztünk össze, ha el akar tántorítani, mégiscsak van ott valami érdekes.
A későbbiekben jócskán alábbhagyott a lelkesedésünk a hosszú zötykölődéstől a kavicsos-lucskos, kopár fákkal szegélyezett úton, már sokadszorra próbáltuk meggyőzni Szedert, hogy forduljunk vissza, úgyis csak mese ez az ötven éve tartó nyár. Ekkor sejlett fel a távolban egy zöldellő domboldal. Ő diadalittas vigyorral taposott a gázra, nagyokat döccenve száguldottunk. A hatalmas fékezésre egyikünk sem számított.
– Normális vagy, ember? – háborodott fel Kopac, aki csúnyán beütötte a fejét az anyósülés háttámlájába.
– Nem vettem észre ezt a rohadt sorompót, pedig az utat figyeltem – védekezett Szeder.
Ott volt előttünk egy leengedett sorompó, aminek fekete színe már csak itt-ott bukkant ki, az évek során mohón falta fel a rozsda. Egy kis tanakodás után végül én szálltam ki, s a nem várt hőség féktelen jókedvre derített.
– Nyár van! – ordítottam teli torokból, és azonnal ledobtam a télikabátot. A többiek lehúzták az ablakokat, és ők is őrjöngve köszöntötték a meleget.
Azt hittem, nehéz dolgom lesz a rozsdaette szerkezettel, de semmiség volt feltekerni. A kocsi áthajtott alatta, én pedig gondoltam, leengedem ismét, de a kar meg se mozdult. Egyedül kínlódtam egy darabig, már ömlött a homlokomról az izzadság, aztán kiszálltak Kopacék is, négyen gyűrkőztünk neki, de hasztalan.
– Elrontottad, te balfasz! – szidtak viccelődve.
– De hát alig értem hozzá – szeppentem meg már-már gyerekesen.
– Persze, persze – hagyták rám röhögve.
Nem bajlódtunk tovább, szétszéledtünk körülnézni. Derekunkat súroló fű, tücsökcirpelés fogadott, kicsit távolabb pedig bujalombú erdőszél látványa tárult elénk. Ekkor már lemenőben volt a nap, a fű között lángoló pipacsok marasztalták az utolsó napsugarakat. Szedtünk néhány szálat bizonyíték gyanánt, és rövid bóklászás után ismét útra keltünk. Lombok sötétjében kanyargóztunk az erdő mélyére, a vadászháznál viszont nem volt szerencsénk, zárva találtuk. Mikor elindultunk visszafelé, már teljesen sötét volt, szótlanul haladtunk, én a combomon ernyedten heverő pipacsszállal babráltam.
– Mintha sárgábbak lennének a falevelek – szólalt meg egyszer Kopac.
– Az eszed tokja, az csak a holdfény miatt tűnik úgy – hurrogta le Szeder.
Már az első mogyorósi házakat is elhagytuk, mikor feleszméltem:
– Én nem láttam a sorompót.
– Mert azt a virágot gyámbásztad, ahelyett, hogy figyeltél volna. Biztosan ott volt valahol –  torkolt le engem is Szeder.
– Szóval te se láttad? – kapott a szón Kopac.
– Én a gödröket kellett, hogy nézzem.
Némi találgatás után megnyugtattuk magunkat, a sötétben nem vehettük észre, de ott volt a helyén, természetesen. Az út további részén említést sem tettünk a dologról, a városba érve azonban egyikünknek sem volt már kedve kocsmázni, inkább hazasiettünk.
A hír pár nap múlva ért utol, mindenki arról beszélt, hogy a Tölgyesben ötven év óta először volt ősz, néhány nap alatt sárgultak-barnultak meg és hulltak le a levelek, azóta pedig már leesett az első hó.

 

 

Borcsa Imola: 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti szakán végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében