(Előadás és cikk egy kormányzóról)
A jégszekrényem nyikorgásából
hallom,
de komolyan mondom,
nagyon érdekel engem,
ami mást esetleg nem érdekel,
például az, hogy téged vagy engem
egykor miért vittek el.
(Bözödi György: Fagyos arc)
A Kolozsvári Magyar Napok elnevezésű rendezvénysorozat keretében Romsics Ignác történész népszerűsítő tónusban előadást tartott Horthy Miklós egykori kormányzó történelmi szerepéről, az előadást ismertette a helyi Szabadság nevű napilap. Az előadás alapgondolata, hogy Horthy emléke megosztja a magyar tásadalmat, hogy Horthyt a győztes hatalmak tették volt oda kormányzónak, azért, mert leverte a vörösöket, vagyis a proletárdiktatúrát; majd, később, Tito jugoszláv elnök háborús bűnösként nemzetközi bíróság elé akarta állítani, és mégsem az történt; a deportálások június hatodikai erélyes félbeszakíttatásával a budapesti zsidóság kb. 70%-nak, a vidékiek kb. 30%-nak végül is megmentette az életét, s talán ezért megkegyelmeztek neki.
A kormányzó cím és rang magyarul kétféle minőséget jelent. Az első: az a főtisztségviselő, aki valamely tartományban, fontosabb központban az állam legfelső vezetőjét – császárt, királyt, köztársasági elnököt – képviseli, latinul gubernátor. A másik fajta, az magasabb rang: az uralkodót helyettesíti. A magyar történelemben ilyen volt Szilágyi Mihály, Hunyadi János, sőt Kossuth Lajos is: az ország kormányzója. Különböző néven ismerik e „munkakört” némely országokban, pl. koronaherceg, régensherceg, németül a Horthy címe Reichsverweser volt... Csak annyiban különbözik a „rendes” uralkodótól, hogy a „főkegyúri jogokkal” nem bír: nem adhat nemesi címeket és nem osztogathat birtokokat. Megválasztani csak a nemzetgyűlésnek van joga, aminthogy ez is történt. Az utóbbi félévszázadban az a meggyőződés terjedt el nemcsak a magyar társadalomban, hanem úgyszólván az egész világon, hogy 1919 őszén Horthy leverte a proletárdiktatúra fegyveres erőit, és ő volt az, aki helyreállította „a régi rendszert”. Szó sincs erről! És ezt a jelenlegi előadás sem tisztázza!
A Tanácsköztársaság, vagyis a proletárdiktatúra a kisantant csapatainak a nyomása alatt szertefoszlott! A vörös hadsereg legendás ellenállása, Csucsától a Tiszáig, valóban csak – legenda! Még a Székely hadosztály ellenállása is az; a rossz vezetés miatt napok alatt megsemmisült (alakulatait igen széles arcvonalra húzták szét, ahol már komoly erőt kifejteni nem is tudott). A „forradalmi” csapatok, már a Károlyi-kormány alatt is, a régi hadsereg tisztjeinek levadászásával foglalkoznak, 1918 karácsonyán, Kolozsvár átadásakor egyetlen puska dördül el, az is egy „saját” tisztet öl meg, aki ablakából nézte a visszavonulókat, s közben a régi rangjelzést zubbonyán felejtette. Mindenekelőtt az volt jellemző a forradalmi erőkre, hogy csak a „nemzeti” elemekkel szemben tudtak erőt kifejteni, a külső támadókkal szemben nem; vagy nem is akartak!
Egyetlen kivétel Stromfeld Aurél volt vezérkari százados egysége, amely a Felvidéken nagy sikereket ért el a csehszlovák csapatokkal szemben, de 1919 júliusában a vörös kormány elrendeli visszavonulását Sáros megyéből a Balaton környékére, s emiatt ez az egység is szétzüllik. A Monarchia haditengerészetének volt matrózai terrorista bandákat alakítva fosztogatták a városokat: 1918 végén kirabolják Pozsonyt, de a közeledő újdonsült csehszlovák hadsereg elől pánikszerűen elmenekülnek! És ez az a mozzanat, amitől kezdve Horthy pályafutásának benső motívumait értelmezni lehet... lehetne.
A Károlyi-kormány 1918 őszén a hadsereg alezredesnél magasabb rangú főtisztjeit leszerelte, magyarán: elcsapta! Horthy Miklós altengernagy is „szolgálaton kívüli állományba” került; és különösen fájt neki, hogy éppen a volt tengerészek, akik az ő parancsnoksága alá tartoztak előzőleg, lettek a „legvörösebbek”!... Horthyt nyomasztja a szégyen, de nincs lehetőség, nincs keret cselekvés számára. Ezért nem lehet azon csodálkozni, amit ugyancsak ritkán emlegetnek, hogy amikor 1919 tavaszán maegalakulóban van a Vörös Hadsereg, Horthy – írásban! – felvételét kéri! Természetesen, jelentkezését nem fogadják el. Ettől kezdve Horthy az ellenforadalom felé tájékozódik.
A Tanácsköztársaság mintegy 100 napos pályafutása végén szétesik. A román csapatok elfoglalják az egész Alföldet, majd Budapestet is. Közben új kormányok is alakulnak, már nem kommunisták, sőt, egy ideig, mint homo regius, József főherceg is kormányzóvá lesz! Horthy, az előbb Aradon, majd Szegeden szervezkedő ellenforradalmi csoporthoz megy – Kendereshez, otthonához azok is voltak legközelebb; az ott összegyűlt tisztek, mint rangidőst, megválasztják főparancsnoknak, megalakul a Nemzeti Hadsereg, Horthy megszervezi a „Fővezérség” nevű vezérkart; egy ügyes, gyors meneteléssel kisurran a román-francia-szerb gyűrűből, egy dandárnyi egységgel, „kisétál a Balaton partjára”, ahogy a nóta mondja, s „egészen úton gondolkodik, lesz-e katonája”. Lett – ám addigra a proletárdiktatúra már rég megbukott; érdemes fellapozni az Édes Anna című regény elejét: milyen félelmetes gúnnyal és maisággal (!) írja meg a rendszerváltozás „hangulat-játékait”!
Mikor a kisantant csapatai megkezdik a visszavonulást a párizsi Békeszerződés Bizottság utasítására, nem „megteszik” Horthyt ideiglenes államfőnek, hanem elfogadják, mert más, tekintélyesebb személyiség nincs! November végén bevonul Budapestre, és „tetemre hívja a bűnös várost”! A továbbiak során, mint legfőbb hadúrnak, úgy alakul a pályafutása, hogy nem a vörösök, hanem a fehér gárdisták ellen kell, majd, ha mindég késlekedve és lassúdan is, fellépnie. Akár a történelem humorának is felfogható, hogy egyetlen komoly katonai akciót vezényel le, de azt is a visszatérni akaró volt király, IV. Károly ellen!
Mikor a dolgok már kezdenek leülepedni, újraindul az élet, akkor megjelenik a három éve lemondott magyar királyként IV. Károly, és nem is Ausztriában, hanem Magyarországon akarja újból „átvenni a hatalmat”. Sopronban kormányt alakít, majd egy bizonyos Lehár Antal ezredes vezényletével csapatokat indít Budapest ellen. Nem tudom, rokona vagy nem a híres zeneszerzőnek, de e hadművelet eléggé operett-színezetű. Újra-felesküvések, demonstrációk... Horthy tábornoka Budaörsön szervezi meg a védelmet, melynek főerejét, az egyetemi zászlóaljat Lehárék kezdik szétrugdosni, amikor – máig sem eléggé világosan, ami a részleteket illeti – hirtelen leáll az egész előnyomulás, Horthy tisztjei Tatabányán őrizetbe veszik a királyt és nejét, Tihanyba kísérik – lámcsak, megint a Balaton (ím „kit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenében ül”), majd átveszik őket a nagyhatalmak képviselői, és száműzetése helyére, Madeira szigetére kísérik; ahol nemsokára meghal; s a történelemre hagyja Habsburg Ottót!
Tulajdonképpen ez volt az egyetlen önálló hadművelete Horthynak, mert pl. Salgótarján, majd Sopron visszafoglalása, mai kifejezéssel élve népfelkelésszerű partizánakció volt; a Baranyai Köztársaság lecsengése a dolgok rendjével magától alakult. (Kárpátalja 1939-es lerohanása más lapra tartozik. A világháború is.) Majd volt még egyetlen, saját akciója, amikor Eichmannt és kommandóját kiszorítja Budapestről!
A háború után, az előadás szerint Tito elnök a nemzetközi bírósággal el akarja ítéltetni. Valójában a magyar kommunisták, Rákosiék tüzeltek ellene a legjobban. Az előadásról szóló újságcikk nem említi, hogy tulajdonképpen Sztálinon múlt a dolog. Azt üzente: elég baja volt már, hagyjanak békét neki!... Érdemes ezen elgondolkozni: mi kelthette fel Sztálin rokonszenvét? Van néhány párhuzamos mozzanat: mindkettőjük első fia a háborúban pusztult el, második fiuk súlytalan egyéniség, lányukkal sem voltak különösebben szerencsések, és mindkettőjüket gyakran átverte a közvetlen környezetük. Ilyesmi még egy Sztálinban is együttérzést kelthet!
Az 1944-es év végén, testőrségének több tagjával is volt alkalmam találkozni. Amikor elcsapták őket, különböző katonai alakulatokba osztották be. Erősen németellenesek voltak, s amint tehették, mentek át az oroszokhoz. 1944 karácsonyán a Dunakanyar fölötti csatában (Nagy Maros, Helembe Leléd) szerepük volt az arcvonal megnyitásában és összeomlásában. Tőlük hallottam, hogy a kormányzó letartóztatása nem ment olyan simán. Skorzeny Otto SS-különítménye tornacipőben, csak géppisztollyal és páncélöklökkel felszerelve, váratlanul támadott; miután három testőr elesett, parancsnokuk, egy ezredes, letiltotta az ellenállást. (Aki az egészet rendezte, sőt szcenírozta, Weesenmeyer, Hitler személyes megbízottja s Németország nagykövete, emiatt nem lett háborús bűnös, és később is hallgattak róla, vagy nyájasan emlegették.) Felsőfrankföldön egy, főleg idős tiszteket és családjaikat ellátó menekülttelepen találkoztam egy asszonnyal, aki az ügyben szereplő testőrparancsnok-ezredes felesége volt: ingerülten tagadta, hogy bárki is ellenállt volna. Pedig akkor még a nevüket is tudtam; de később már csak arra emlékeztem, hogy egy bizonyos Öcsit páncélököllel lőttek homlokon. Dehát akkor, és Németországban, így illett tudni, ahogy az ezredesné tudta.
Azonban visszagondolva, mégiscsak különös, hogy 1944-ben két hónapon belül kétszer is félreállították erőszakkal, és a társadalom mindkét alkalommal ezt csuklás nélkül lenyelte! Semmi tüntetés, tiltakozás, még egy ejnye-bejnye se! Pedig volt egy történelmet jelző nagy mondása. Amikor Károly király először tért vissza, még akkor erőszakmentesen, inkognitóban, a budai várban felkereste a kormányzót. Horthy családjával asztalnál ült. Mikor a szárnysegéd jelentette, hogy itt van a király és beszélni akar vele, a kormányzó mérgesen felmordult: „Pont most, amikor ebédelek?”... Ez a mondás jelezte, hogy végetért a négyszáz éves Habsburg-uralom! A nagy mondások ilyen egyszerűek!
Annál jobban meglepett valami; húsz évvel ezelőtt, Budán, a Móricz Zsigmond téren szálltam át villamosra, akkor is éppen ástak-turkáltak a téren, kellett vagy száz métert gyalogolni, az utasok közül egy olyan harmincöt éves forma, szürke, fáradt munkásasszony felzárkozott mellém és így szólt: „Tetszik tudni, hogy ezt a teret régen Horthy Miklós körtérnek hívták? – Igen, feleltem. – De maga akkor még a világon sem volt, honnan tudja? – Óh, mondta –, mi megmondjuk egymásnak!”
Ezen el lehet gondolkodni...
