Barátom!
Ez alkalomból nem a legendás barátról szeretnék beszélni, mert abból neked annyi volt, s nem is sok. Nem a legendás könyvszerkesztőről, akit annyi ezren búcsúztathatnánk most, ha sokan közülü(n)k
nem szenderült volna a Te – akarom remélni! – boldog állapotodba; nem arról a családapáról, akihez nem-vérrokonként is elzarándokolhattunk, időszakos magányunkat enyhíteni, nem a fitogtatástól mentes, nagy műveltségű, szerény szavú társról. Nem.
Hanem minderről egyszerre szeretnék itt és mindörökké.
Te már tudod, nálam sokkal, mérhetetlenül jobban tudod: lehetetlen ezt egyetlen tollal, egyetlen ésszel fölfogni, akárcsak megérinteni is. Mesterséged jellege szerint nem is a hallgatás, hanem a meghallgatás volt a létformád, létezési módod, s úgy tudtál hallgatni és meghallgatni, hogy kettősünk párbeszéd lett végül: mi közöltünk valamit (mindegy, mit), s Te megértetted. Hogy elfogadtad-e, azt nem tudom, a mai napig sem, s talán nem is akarom megtudni. Jól van ez így, nekem itt, neked ott, túlnan.
Nem igaz, hogy nem voltunk fölkészülve: egyszer, sőt fájdalmas-rövidesen itt hagysz minket. Tudjuk: a fájdalom nem mindig jár együtt a megdöbbenéssel. Tehát erről kétszínűség lenne bármit is mondani. Én most nem a barátról, a családapáról, a szerkesztőről, a kultúrlényről akartam beszélni; arról beszéljen más, nálam fiatalabb, nálam életközelibb, nálam... bölcsebb. Én egy profánabb szféráról szerettem volna itt szellemi csecsemőként gőgicsélni. Az alvó emberről. Mert – bármilyen „lazán” hangozzék is – Te egész általam ismert életedben egyetlen dolgot vettél igazán komolyan: azt a mindennapi, ebéd utáni könnyű álmot, amit – barátok, vendégek, munka ide vagy oda – mindig vallásosan betartottál; „katonásan” mondva: végrehajtottál. És meg vagyok győződve: ettől lettél Te példás családapa, szerkesztő, barát, hogy akármilyen szójátékkal éljek: Igevonó. Enélkül – s ezt Te tudod, immár örökre – teljesítményed nem lehetett volna oly példás.
És hiszem: minden délutáni álmod most folytatódik. Hogy egyik általad szerkesztett költőnőnk szép versének utolsó sorát idézzem ide, az Adonyi Nagy Máriáét: Álmod kertje átért a halálba.
Nyugodjunk békében, Barátom.
