Küszködök a feladattal, hogy elbúcsúzzak tőle.
Nagyon nehéz.
Pedig írtam már neki születésnapi köszöntőt kerek évfordulóra, laudációt, amikor néhány éve átvette az EMKE életműdíját.
Talán épp ezért.
És azért is, mert vele az én életemből is elment egy darab. És nem is kevés.
Tizenhét éves korunk óta összekötötte sorsunkat az Élet. Ő egy versenyvizsgával ugrott a VI-ból a VIII-ba, s így lettünk osztálytársak. Együtt érettségiztünk Brassóban, csupa dél-erdélyi iskolákkal, akik között az osztályunk legjobbja is csak 6,53-as médiát ért el, együtt jöttünk fel Kolozsvárra, a Bolyaira (a korhoz illően, a ritkán járó, de akkor zsúfolásig telt vonat tetején utazva), beiratkozni, és igazgatónk, dr. Lévay Lajos ajánlása alapján felvételizni a Móricz Kollégiumba. Engem, a papfiút felvettek, őt – számomra ma is érthetetlen módon – nem. Pedig ő, a székelydályai parasztfiú volt a „népi tehetség”. De azért nem szakadtunk el egymástól, én is gyakran tanyáztam abban a Dézsma utcai albérleti szobában, ahol ő és három diáktársa lakott.
Másodéven azonban jó időre elváltak útjaink. Őt az élesedő osztályharc nevében (apját közben kulákká nyilvánították), megnyomták egy 40 000 lejes tandíjjal, s amikor kihallgatást kért a rektortól, hogy fizethesse ki részletekben, mert beállt korrektornak az MNSZ lapjához, a Világossághoz, azt válaszolták: „Ha kifizeti, a duplájára emeljük. Maga nem azért kapta ezt a tandíjat, hogy kifizesse, hanem hogy vegye tudomásul, nincs mit keresnie az egyetemen.”
Tudomásul vette. Korrektorként azonban egy életre eljegyezte magát a nyomtatott betűvel – az egyetemi diplomát pedig azért csak megszerezte huszonöt év múlva, már mint a Kriterion Könyvkiadó műszaki szerkesztője.
A katonaéveket leszolgálva kantinosi állást kapott a Vöröskeresztnél. Ezekben az években életünk útja szétvált: én már negyedévesen az akkori Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz kerültem, aztán rövid egyetemi epizód után hét évre egy hosszú és a nyilvánosság kizárásával a nyakamba akasztott tanfolyamra, ő viszont nyomdai-kiadói kapcsolatait a kantinos évek alatt sem veszítette el: a Világosság megszűntével Tóth Samu, az Állami Kiadó akkori, legendás műszaki szerkesztője külső munkatársként vonta be a maga körébe, majd a legelső alkalommal be is vitte maga mellé. Igazából tőle tanulta meg a könyvcsinálás sokfelé ágazó mesterségét. Amikor én a hét év után 1964-ben hazakerültem, vízvezetékszerelő segédmunkásként, majd szabadúszóként, őneki is szerepe volt abban, hogy nevem kiírását nem igénylő munkákat kaptam az akkori kiadók kolozsvári szerkesztőségeitől.
Életünk ettől kezdve újra összekapcsolódott, majd 1970-től, a Kriterion Könyvkiadó megalakulásától fogva elválaszthatatlanná vált.
Tóth Samu váratlan halála után, 1968-ban ő lett az Irodalmi Kiadó műszaki szerkesztője, s kialakítója annak a csapatnak, amely Deák Ferenccel, mint könyvtervezővel együtt a Kriterion magyar könyveinek a művészi kivitelezését meghatározta. A kolozsvári szerkesztőségbe ekkor kerültünk be, Mikó Imrével, s a kiadó magyar osztályán készült több mint kétezer könyvnek ők adták meg azt az arculatot, amely aztán megkülönböztette minden más kiadóétól. (Bálint Lajos egyik mondása szerint a Kriterion azért ment olyan jól, mert csupa „ütődött ember” dolgozott benne: Mikó Imre ugyanis – hosszabb szilencium után – egy könyvesbolt eladói pultja mellől, Hatházy Ferenc kollegánk, egykori Tankönyvkiadói szerkesztő egy Tehnofrig-esztergapad mellől került a kiadóba.)
Ezt a két évtizedet a maga szemszögéből Bálint Lajos részletekbe menően idézte fel egy hosszabb, a régi Kriteriont bemutató életinterjúban, amely előbb-utóbb szintén megjelenik, s egész pályáját egy másik, Jakabffy Tamás által készitett portréfilmben, amelyet a kolozsvári TV magyar adása sugárzott. Én csak a személyes vonatkozásokat idézem most fel: azt a kitűnő munkalégkört, amely – őneki is köszönhetően – a kolozsvári Kriterion-szerkesztőségben uralkodott, azt a baráti kapcsolatot, amely közöttünk kialakult, amibe családi örömeink-gondjaink megosztása is beletartozott, s amelynek fontos tényezője volt a Dónát út-végi szőlőhegy, ahol Bálintéknak (Szabó Gyuláék szomszédságában) parcellája, nekünk pedig alattuk kis hétvégi kertünk volt. Hétvégeken, sőt sokszor hét közben is, szabadidőnkben együtt voltunk, s az odalátogató kollegákkal mi másról beszélgethettünk volna, mint a kiadóról, könyveinkről – kötetlenül, baráti fesztelenséggel. (Nem tudom, miképp történt, de ezekről az én, jóval később kézhez vett szekus-dossziémban egyetlen sornyi jelentés sincs.)
Hogy az általunk feldajkált könyvek mit érnek az idő mérlegén, azt már megírták azok, akik a romániai magyar könyvkiadás akkori évtizedeinek történetével foglalkoztak. De azt, hogy ez a szerkesztőség, amelynek Bálint Lajos munkaerkölcsében meghatározó alakja volt, szellemiségében épp olyan érték, mint a könyvek, amelyek ebből a műhelyből kikerültek, azt én is tanúsíthatom. A munkában Lajos nem ismert tréfát, a lazaságot nem tűrte, a munka címén tébláboló embert még kevésbé. És ez a 80-as évek egyre növekvő szorongattatottságában különösen fontos volt.
Aztán jött 1989 decembere – ő pedig, a korhatárt betöltötte, megvált a Kriteriontól.
De nem a könyvcsinálástól.
A református egyház saját nyomdát készült létesíteni, s ennek az ügynek nyerte meg őt Tonk István. Kettőjük kitartásának, szakértelmének köszönhetően létre is jött az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontja, Bálint Lajos nyomdász-pályája további huszonöt évének színtere. Egy új tevékenységi terület, ahonnan alkalma nyílt közreműködni egy új erdélyi magyar nyomdász-szakember-nemzedék kiformálásában. Ugyanazzal a szakértelemmel, ugyanazzal a munkamorállal, ugyanazzal a közösségteremtő indulattal, és Tonk István tragikus halála után felfokozott felelősséggel folytatta tovább itt a maga munkáját, mint amelyet a Kriterionnál megszokott. Nyugdíjas státusa ellenére reggel már ott ült az íróasztalánál. Az új nyomdából kikerült könyvek az ő keze nyomát viselték, a nyomdához kerülő fiataloknak átadta nem csak szaktudását, hanem munkamorálját is, s amikor a nyomda új helyre költözésének és bővitésének bonyolult feladata napirendre került, abban is teljes erőbedobással vett részt – egészen addig, amig a gyilkos kór el nem hatalmasodott rajta.
Én ezt az újabb tevékenységét is elég közelről láttam: könyveink egy része a Sajtóközpont nyomdájában készült, s egy idő után kapcsolatunknak családi összefüggései is voltak. Betegségének kezdete óta gyakran találkoztunk, utóbb telefonon tartottuk számon betegségének újabb mozzanatait. Legutoljára alig egy héttel halála előtt. Arról beszélt, hogy milyen öröm lehet nekünk a hat dédunokával együtt lenni, hogy vigyázzunk egymásra, s őreájuk, használjuk ki az alkalmat arra, hogy minél többet együtt legyünk velük. Utólag jöttem rá, hogy ez egyfajta testamentum volt.
A Sajtóközpontot már nem láthatta működésbe indulni az új helyen. Elment – a betöltött 87. életéve ellenére mondom – időnap előtt. Mert aki olyan fáradhatatlan munkás volt életében, mint ő, annak bármikor időnap előtti a távozása.
Könyvkiadástörténetünk utolsó háromnegyed századának történetébe nagybetűkkel lesz beírva a neve.
