Megérkezve
(Angekommen)
A város szinte üres.
A központban a benzinkutaknál
már csak gyűlöletet adnak
egy ismeretlen pénznem ellenében.
Fű és csalán
ostromolja a benzinkútállványokat;
számlálóművük olyan nyelvet gyakorol,
amit itt senki sem ért.
A benzinkutas meg akar
leckéztetni bennünket némán.
Erőlködve bámul
az égre, mintha azon fáradozna,
hogy leolvasson róla valamit.
Rövid az árnyékunk
a magasan álló nap alatt.
Pályázat
(Bewerbung)
Nincs rejtegetnivalóm:
a fáradtság velem született,
a szemeim mindig is nyílt sebek,
az önéletrajzom kárba veszett
a korábbi munkahelyeken.
Énem hajlamos feloldódni,
és úgy tekinti, a szomorúság
győzelme ez a fájdalom felett.
Egyetlen titkom
jámbor, mint egy öreg kutya,
senkit sem bánt, és elkerüli
az idegen tekintetet.
Húsz évig még használható vagyok,
azután már csak feltételesen.
Rejtély marad az,
hogy emberek együtt élnek
anélkül, hogy elnézést kérnének
e tarthatatlan állapot miatt.
Éjjeli séta
(Nächtlicher Spaziergang)
Valahányszor lemegyünk
a vízhez, a hold utunkat állja.
Még lázasan lármáznak a tücskök, és
a cserjésből, amely alatt csendesen fészkelnek
a récék, emlékek cibálnak.
Ilyen napokon a tóban gubbaszt a csend,
készen arra, hogy ránk vesse magát.
Futó pillantás
(Beim flüchtigen Hinsehen)
A magas fűben fegyverek lopóznak,
a célgömb és az irányzék a fény
lefegyverezését
gyakorolja. Estefelé az emlékezést kell
megrohamozni, az utolsó bástyát.
Nem vagyunk benne bizonyosak,
hogy a háborúhoz tartozunk.
Egyvalaki, fehér ingben, az ajtó elé megy,
egyvalaki, aki mindenki lehetne,
akinek semmi mondanivalója nincs
többé.
Látogatás
(Besuch)
Tegnap este, a zivatar után,
amely lefejezte a virágokat büszke sarlókkal,
ott állt az ajtó előtt egy ember,
aki azt állította,
a történelem olvashatatlan fejezeteit
meg tudja fejteni. („Csak tudni kell,
mennyire alakít bennünket az,
amit cselekszünk, ilyen egyszerű.”)
Bőrig volt ázva, és kalapját
úgy tartotta a kezében, akár egy tálat.
Nem akart áldozatot, a fémpénz
visszavándorolt a zsebembe, sőt,
egy régi kabátot is elutasított, megköszönve.
Kezemben volt egy ceruza,
amelynek segítenie kellett pár szót
a bizonytalanból megmentenem,
ám sikertelenül,
amint később kiderült.
Majdnem sötét volt, a madarak utolsó
liturgiájukat tartották.
Mi célból? – kérdeztem, hogy mondjak
valamit. Az esőemberke, mintha csak
kérdésemre várt volna, megfordult
vizes cipője sarkán, és eltűnt.
A kereszt
(Das Kreuz)
A régi templomokban, délen,
keresztet vetek néha,
hogy megkönnyítsem a Szenttel való
beszélgetést. Aztán hosszasan
beszélek a salétromos angyalokkal,
akik nyirkos szegletekben élnek,
alázat és ortodoxia
keverékében. Barcelonában,
a székesegyházban, Szent Miléna,
egy fiatal nő,
elhagyta a poros freskót,
és mellém telepedett
az oltár hideg márványlépcsőire.
Suttognunk kellett. Körülöttünk
idős hölgyek, akik a rózsafüzér helyett
bevásárlótáskát tartottak kezükben.
Menta, tömjén, narancs illata.
Miléna egy vándorra mutatott
egy sötét képen, aki mereven nézte
a villámot, a cikázó kígyót, az égen.
Ez leszel te is, mondta, ezen az úton
kell majd járnod, de ne félj,
itt fogok várni rád.
Végső kérdések
(Letzte Fragen)
A házamnak hat ajtaja van,
mindegyiket jó fából faragták.
Az első ajtó túl sokáig tanácskozott
az építésszel a helyről,
amely neki kijár, és bezárták.
A második allergiás a fényre,
és nappal nem nyitható ki.
A harmadik csak álmában áll nyitva,
és egy öreg szakállas angyalt ábrázol,
aki a kötelességét végzi.
A negyedik a tökéletes világba vezet,
és többé nem használják.
Az ötödik a formáját keresi
a lehetséges régi mérték szerint.
A hatodik láthatatlan.
Évek óta tapogatom kezemmel
a falakat, hogy végre megtaláljam.
Biztosan tudom, hogy létezik.
Természetesen lehetséges volna
egy új ajtót készíteni a háznak,
ahogyan barátaim tanácsolják.
De inkább lebontom a házat,
hogy a romok között bejáratot találjak.
Nem sokkal a zivatar előtt
(Ganz kurz vor dem Gewitter)
Lágy eső hull, és a cédrusfa,
ezeregy öltéssel az estébe hímezve,
nyugalmát veszti. A kövek is
felkerekednek, és partot keresnek.
Csak a csupasz, fehéres arcú vetési varjak
döntenek a maradás mellett.
A leplet rángatják,
amely elfedi a dolgokat, mintha csak
meg kellene
mutatni valamit. Minden, ami még látható,
a láthatatlanra emlékezik, amely
örökre láthatatlan marad, hogyha
kitör a zivatar.
BENŐ ESZTER fordításai
Michael Krüger német költő, író, műfordító. Wittgendorfban született 1943-ban. Írt verset, novellát és regényt. 1968-tól szerkesztője, majd 1986-tól 2013-ig vezetője a müncheni Carl Hanser Verlag könyvkiadónak. 1976–2014 között az Akzente szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Többek között a Peter-Huchel-díjjal és a Bajor Szépművészeti Akadémia nagy irodalmi díjával, 2014-ben pedig az Első Osztályú Német Szövetségi Érdemkereszttel tüntették ki.
