A kétpólusú világ hidegháborús versenyfutása az 50-es évekkel kezdődően számtalan melléktermékkel gazdagította a nehéz- és szórakoztatóipart, a Szojuz rakétától a Barbie-babáig terjedő skálán. A fogyasztói társadalom ellenmintájára épülő szocializmus, illetve a kommunista egyenértékűség és az önerejű kapitalista boldogulás párbaja a populáris és magas művészetekben is nyomot hagyott, mindkét oldalon hősök és antihősök nagyszerű panoptikumát hozta létre. Temérdek legenda született a jóléti nyugaton és nyomorgó keleten, amelyek ponyva- és képregények, filmek, tévésorozatok, új zeneműfajok sokféle médiumain keresztül hirdették valamely nagyhatalom nemes vagy gonosz szándékát, végső soron világvezetői rátermettségét a másikkal szemben. Ekkortájt jelentek meg és váltak rögtön népszerűvé Amerikában a szuperhős történetek, valamint a kard és köpeny műfaj történelmi-disztópikus darabjai, amelyek egyfajta metaforaként képezték le a hidegháborút képregényben és filmen. Ugyanezt a szovjet zónában a sci-fi irodalom páratlan fellendülése jelzi. Az írott és mozgóképi kultúrát mindkét oldalon elárasztó titkosügynöki ténykedések viszont a nagyon is valós eseményekből táplálkoztak, s az ekkor létrejött műfajreflexek azóta is remek táptalajjal szolgálnak az újabb válsághelyzetekben fellépő régi-új hősök küldetéseihez.
A hidegháború azonban véget ért (és talán egy új kezdődik hamarosan), így az utóbbi huszonöt évben a cél már nem a szovjet vagy keletnémet ügynökök semlegesítése. Értelemszerűen a kortárs nyugati alkotók is új terepeken kénytelenek érvényesíteni az ügynök–kém–katona örökséget. Még az oly megrögzötten szovjetközpontú nagy klasszikusok, aminő John le Carré vagy Tom Clancy is nézőpontot váltottak. A megszokott kiindulópontról, a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó falról a fókusz egyre inkább közel-keleti, szovjet utódállami, közép-amerikai vagy afrikai helyszínekre vándorolt, ennek megfelelően ügynökök tarka sokfélesége gazdagítja a történeteket, s az államellenes felderítés immár hatalmas cégek, politikai játszmák vagy terrorszervezetek „javára” módosult (az ezeket mind csokorba gyűjtő magasztos példa a 2005-ös Syriana, Robert Boer könyvéből rendezte Stephen Gaghan). Az új trend viszont még korántsem söpörte el a nosztalgikusan múlt század közepi, úriemberekhez illő titkolózást, amikor még a hírszerzés vérszigorú becsületbeli játszma is volt (a John le Carré 1974-es regényéből 2011-ben készült pompás Suszter, szabó, baka, kém, Thomas Alfredson rendezésében, egy ilyen példa). Ugyanebben a szellemben jön most Guy Ritchie és visszavezet a 60-as évek európai retróhelyszíneire, ahol feléleszt két rég elfeledett titkos ügynököt, s náci összeesküvéssel, trabantos autósüldözéssel, a berlini falon keresztül suhanással óvilági eleganciával felpörgetett kalandfilmet rendez, a műfaj tévésorozataira jellemző édesdeden könnyed hangvételben.
Az U.N.C.L.E. embere ötévados, 105 epizódot kitevő sorozat volt az MGM gyártásában és az NBC csatornán futott 1964 és 1968 között. Napoleon Solo amerikai és Ilja Kurjakin szovjet titkos ügynökök a United Network Command of Law and Enforcement ügynökég megbízásából, brit főnökük felügyeletével globálissá terebélyesedhető veszélyeket hárítottak el. Eredetileg két amerikaival (férfi és nő) tervezték a problémamegoldást, de a hölgynézők annyira tűzbe jöttek az eleinte apró jelenetekben szereplő szovjet ügynök modorától (a kiszőkített David McCallum alakította), hogy az első évad közepétől kezdődően csapattá gyúrták a valódi élet ellenfeleit. Merész húzás volt, de nem bánták meg, ugyanis a műsor ettől indult be igazán, egyes részeket összevontak és egész estés darabokként vetítették a mozikban, s a játék-, zene- és ponyvairodalom piaca is hemzsegett az U.N.C.L.E. feliratú tárgyaktól.
Guy Ritchie és három írótársa mindössze az alapszituációt és a karaktereket vették át az eredeti sorozatot szerző Sam Rolfe-tól, na meg természetesen a retró-bájat. Ez utóbbit manapság már nem olyan könnyű újraéleszteni, hiszen az eredeti(hez hasonlító) számtalan hangulati összetevőt jól kikeverni igencsak nagy tehetség szükséges. Hangulatról, és nem tárgyakról vagy utcasarkakról beszélek, hiszen ezeket a film iparosai vagy a CGI mesterei pillanatokon belül előállítják. Bár eredetileg nem ez volt a terv, Ritchie végül markáns arcélű, de alig ismert férfiakat szerződtetett Napoleon Solo (a barna Henry Cavill) és Ilja Kurjakin (a szőke Armie Hammer) szerepére. Ezzel mintegy elkerüli azt a csapdát, hogy valamelyiküket is egy korábbi alakításával azonosítsuk, hiszen egy nem túl népszerű Supermant és A közösségi háló ikreit leszámítva egyikükhöz sem köthető erős karakter. A főbb női szerepek is hasonlóan keltek el, bár itt fellép egy kissé zavaró látványelem is: a német nemzetiségű Gaby Tellert a melegbarna – egyébként svéd – nőideál, Alicia Vikander alakítja, a hűvös, északi szépségű olasz Victoria Vinciguerrát pedig Elizabeth Debicki. A hordott ruhák többsége eredeti darab, a kamera gyakran térdszinten forog vagy mozgásban levő nagyobb tárgyakra szerelték, a Daniel Pemberton szerezte, igazi titkosügynök-ultra-lounge zenesávot itt-ott korabeli olasz és amerikai slágerek tarkítják, s a műfajra oly jellemző osztott képmezős narratíva is elmaradhatatlan.
Solo, Kurjakin és Gaby kényszerűségből csapatba rendeződnek, hogy megállítsák a náciszimpatizáns Vinciguerra házaspár világuralmi törekvéseit, amely a nukleáris szakértő Teller professzor (nem Ede) elrablásával indult és atomfegyver gyártására irányul.
A karakterek egytől-egyig szimpatikusak, bár egyedül talán az orosz fejlődik némelyest, és képes meglepni a nézőt. A kezdetben Kelet-Berlin nyirkos, macskaköves utcáin amerikai ellenlábasa nyomában száguldozó, indulatos Kurjakin megszelídül, Rómában szerelembe esik, megbízható partner és szolid barát válik belőle. Napoleon Solo csuklóból teszi azt, amit már a CIA-rekrutáció előtt is tökélyre fejlesztett: mindent ellop, ami mozdítható, bár több ízben felsül. Felsülnek mindketten, ebben egyformák, és ettől szerethetők. A humor egyik fő forrása az egymásra aggatott és végig használt gúnynevek: az amerikai Kurjakint Veszélynek, az orosz Solót Kovbojnak szólítja. A járművek mozgásával nyert dinamikát háromszor, precízen kiporciózva kínálja Ritchie: az elején, a közepén és a végén.
A többi játék, furfang, ármány, csípős párbeszédek, pici erotika, színpompás öltözetek, az olasz ég azúrkékje, és az U.N.C.L.E.-szellem lépten-nyomon. Az, amely a legádázabb globális vicsorgás közepén is jelszót faragott az ellenségek pajkos cimboraságából.
Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E.), színes brit-amerikai film, 116 perc, 2015. Rendező: Guy Ritchie. Forgatókönyvíró: Guy Ritchie, Sam Rolfe, Lionel Wigram. Operatőr: John Mathiesen. Vágó: James Herbert. Zene: Daniel Pemberton. Szereplők: Henry Cavill, Armie Hammer, Alicia Vikander, Hugh Grant, Elizabeth Debicki, Luca Calvani, Sylvester Groth, Jared Harris.
