"az emlékezést kell megrohamozni"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 18. (680.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Horváth Előd Benjámin
Ezerkarátos nyár
Xantus Boróka
„Ingázok, magamban is” - beszélgetés András Sándor íróval, irodalomtörténésszel
Blason-szombat
Hajdú-Farkas Zoltán
Reggeli látvány
Zalán Tibor
Versei
Horváth Veronika
Versei
Sütő István
A nyolcvanas nyár
Borcsa Imola
A láthatatlan sorompó
Csete Soma
Versei
Ugron Nóra
Mindent vagy Semmit
Szőcs István
Ez is és az se
Mózes Attila
Bálint Lajosnak, odaátra
Dávid Gyula
Bálint Lajos is elment közülünk
Michael Krüger
Versei
Ferenczi Szilárd
Az ellenségek pajkos cimborasága
CSUSZNER FERENCZ
#színház
KÉSZ ORSOLYA
Bolyongás a ledrengetegben
MOLNÁR ZSÓFIA
Önfeledten reflektált történetek
Tornáztató publicisztika
Portik Blénessy Ágota
New York-i halló-halló-hallucináció
Jakabffy Tamás
Bartók román táncainak mondialitása
Októberi évfordulók
 
CSUSZNER FERENCZ
#színház
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 18. (680.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház #hattyúdal című előadása ott kezdődik, ahol a színházi előadások általában véget érnek. Miközben a nézők bevonulnak a terembe, egy előadás tapsrendje zajlik éppen. Illetve csak olyan, mintha zajlana, mert valójában – akárcsak a színpadon levő egyetlen, idősödő színész (Keresztes Sándor) – minden áll. Pontosabban: a színpadon lehajtott fejjel álló egyetlen színészen kívül minden élettelen. A gondosan megépített, talán kicsit szűkös, ám annál takarosabb díszletről hamar nyilvánvalóvá válik, hogy egyetlen funkciója a díszletnek látszás, s hogy egy valódi előadás befogadására alkalmatlan lenne. A kék csikósruha sem igazi jelmez, inkább csak figyelmeztetés: ami ezeken a deszkákon történt, amit ez a színész játszott, színház volt, szerepekkel, konfliktusokkal, történettel – igazi, színes, szagos, poros... patinás. Hasonló a helyzet a felvételről bejátszott, lenyűgözött közönséget sejtető tapssal is. Mintha egy mára már letűnt, dicső színházi korszak emlékmű-installációját látnánk, amit a közhelyességgel szemben tanúsítható legnagyobb igényességgel állítottak össze.
Mire mindez tudatosulhatna a nézőkben, díszletmunkások – a Kolozsvári Állami Magyar Színház díszletmunkásai – érkeznek a színre, munkafényt kérnek, és a nézőkkel mit sem törődve elbontják a díszletet. A természetességükön nincs miért csodálkozni. Ha mi nézők csak kivételes esetekben lehetünk is tanúi, a színház láthatatlan, szorgos manói minden előadás előtt építenek és minden előadás után bontanak. Az már aligha számít nekik, hogy az a bizonyos elbontani való egy hotelszobát, városi dzsungelt, Karnyóék kicsiny boltját vagy színházi előadás díszletét jelöli éppen. Amikor a valós időben zajló munka végére érnek, a munkások lekapcsolják a világítást, és magukra hagyják a nézőket a sötétben.
Sinkó Ferenc, a #hattyúdal rendezője már az első percekben behatárolja az előadás témáját és a téma megközelítésének két kiindulási pontját is. Ez a téma pedig nem más, mint maga a színház – legalábbis az előadás egyik lehetséges olvasta szerint –, a kiindulási pontok pedig a valósághű díszlettel, jelmezzel operáló, illúzióteremtő színházi megközelítésmód, illetve a valósat, a valóságot – ezúttal a díszletezők képében – az előadásba invitáló megközelítés. A megépített valósághűség és a meghívott valóság között terjedő skálán csúszkálva bontakozik ki a #hattyúdal, és a Csehov Hattyúdal című egyfelvonásosából inspirálódó szövegrészletek és szituációk hol elszenvedői, hol előidézői ennek a csúszkálásnak.
Csehov szövegében az idős komikus színész, Vaszilij Vaszilics Szvetlovidov egy előadás után felönt a garatra, és a színházban ragad éjszakára. A folyosókon kószálva belebotlik az életvitelszerűen a színházban tartózkodó súgóba, Nyikita Ivanicsba, neki adja elő megöregedésének panaszos történetét. Az előadás a maga módján megtartja a darab alaphelyzetét. A díszletezők és takarítók elvonulása utáni sötétségben valaki mozogni kezd a játéktéren. Belebotlik egy üvegbe, az felborul és gurulni kezd. Az előadás első perceiben látott színész még mindig a színházban van, de nem találkozik a súgóval. Legalábbis nem úgy, ahogy Csehovnál találkoztak. Helyette mintha valami kusza látomás venné kezdetét. Nyitányként Ötvös Kinga (e.h.) áriája hangzik fel, és a későbbiekben is az ő éneke jelzi a fontosabb váltásokat.
Az előadás a legkülönbözőbb elemekből áll össze. A színen feltűnő négy színész más-más szerepet lát el. Nem játszanak, cselekszenek. Albert Csilla egy, az öregedésről szóló orvosi szöveget olvas fel, és teszi ezt olyan jelenléttel, hogy egyetlen percre sem válik unalmassá az egyébként száraz, orvosi szakkifejezésekkel terhelt szöveg. Ezzel párhuzamosan Györgyjakab Enikő testében, mozgásában jelenik meg az öregedés folyamata, és mire a csikósruhájából csak a csizmáit és alsónadrágot magán tartó Keresztes Sándorral egymás mellé állnak, a két test közül a női tűnik elgyötörtebbnek, korosabbnak. Keresztes Sándor hastáncáról, vagyis hastáncoltatásáról nehéz írni. Nem azért, mert érdektelen, hanem azért, mert gyakorlatilag szavakba önthetetlen az, ahogyan ezt a hangos nézői reakciókat kiváltó, az előadást erősen a szürrealitás irányába toló tevékenységét végzi. És ha már szürrealitás: egy következő jelenetben Albert Csilla és Györgyjakab Enikő egy-egy hatalmas fehér párnát cipelve, fekete csipkés fehérneműben jelennek meg a színen. Hogy a korábban hallott orvosi szövegben valóban központi szerepet töltött be a pihenés szükségességének hangsúlyozása és a szexualitás témája, vagy csak a két színésznő és Keresztes Sándor által bemutatott koreográfia nyomán tűnik úgy, utólag eldönthetetlen.
Csehov szövegének a látomás második részében jut nagyobb szerep. Albert Csilla és Györgyjakab Enikő műsorvezetőkként a színészetről, a színházról és az öregségről kérdezgetik Keresztes Sándort (vagy ezúttal inkább Szvetlovidovot?). A kérdésekre adott válaszok – amiket a Keresztes lábánál kuporgó Ötvös Kinga súg a szövegkönyvből – a Hattyúdalból származnak. Az öregedés lehetséges megközelítésének szempontjából ez az előadás legfontosabb jelenete. Szvetlovidov beletörődően beszél saját helyzetéről, holott a médiában megjelenő sztárinterjúkban csak a legritkább esetekben olvashatunk, hallhatunk a magányról, az egyedüllétről, a kilátástalanságról. A show-nak folytatódnia kell, legalább addig sincs idő az elmúlásra készülni.
Az előadást lezáró monológ furcsa helyzetet teremt. Keresztes Szvetlovidov szövegéből inspirálódó, hangos önsajnálata visszahozza a nyitójelenetben magányosan álló színész képét, és a színész körüli emlékmű-installáció kimerevített teatralitását is felidézi. Kár érte, mert ezt a lezárást nehéz valamiféle feloldozásként megélni – igaz, ez már csak ízlés dolga.
A #hattyúdal a Kolozsvári Állami Magyar Színház 2014–2015-ös évadának egyik legizgalmasabb előadása. A címben szereplő # karakter, a hashtag szerepeltetése nem véletlen. A közösségi médiákban létrehozott tartalmak címkézésére, kulcsszavakkal történő ellátására szolgáló megoldás, lehetővé teszi, hogy egyetlen kattintással minden azonos kategóriába tartozó bejegyzést megtalálhassunk. Sinkó Ferenc rendezése már a címében is vállalja, hogy az előadás a Hattyúdal, az öregség és a színház egyik, de korántsem az egyetlen megközelítése. A #hattyúdal az öregségről beszél, de a színházról és annak megújítási lehetőségeiről szól.
Néhány nappal az előadás után találkoztam egy ismerősömmel, aki ugyanakkor látta az előadást, mint én, és megkérdeztem a véleményét. Ért ő mindent, válaszolta, meg voltak is érdekes dolgok az előadásban, de azért komolyan: ez a színház? Tényleg ide jutott a színház a huszonegyedik században? – kérdezte. Akkor nem válaszoltam. Mindenkinek a maga ügye, hogy mit gondol, akar vagy próbál gondolni a színházról. Én azt gondolom: ez a színház. Pontosabban azt, hogy ez is a színház, sőt, még tovább pontosítok. A #hattyúdalban felsorakoztatott érvényes színházi megoldások, és az ezek között kialakuló kapcsolatok miatt leginkább azt gondolom, hogy Sinkó Ferenc és a vele dolgozó teljes csapat munkájára leginkább ez illene: #színház.

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház. #hattyúdal. Rendező: Sinkó Ferenc. Szereplők: Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Keresztes Sándor, Ötvös Kinga; valamint: Csíszér József Gábor, ifj. Csíszér József, Deák Attila, Erdős Endre, Fábián Mihály, Györffy Zsolt, Hunyadi Melinda, Kerekes Zsolt, Molnár Tibor, Oprea Éva, Platz János; dramaturg: Vajna Noémi; díszlettervező: Carmencita Brojboiu; jelmeztervező: Bocskai Gyopár; zene: bodoki-halmen kata; videó: Török Tihamér; speciális effektek: Borsos Levente.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében