Balázs Imre József legfrissebb kötete, a Jung a gépteremben meglepő bátorsággal fordít szembe minket önmagunkkal és a másikkal, a másik másságával, önmagunk idegenségével, az idővel és térrel, a semmivel. A külső (városversek: Canterbury, Zugló, Vöcklabruck, Helsinki, Marseille) és belső utazások a sajátmagaság felé nagyon hasonló funkciókat töltenek be: a nehezen hozzáférhető, primér tapasztalatok különböző formáinak megmutatására tett kísérletek. A másikkal és önmagammal való kapcsolat újragondolásának módjai.
Az előző kötetekhez képest a Jung a gépteremben nem szerveződik ciklusba, nem is akar egységes egészként mutatkozni, bár a szövegeket átszövi egy olyan motivikus háló, amely valamiféle kapcsolatot teremt a különböző versek között. Az álom, a labirintus, a lépcső, az aluljáró, az utazás, az anyag, a vendég, a ház, a gép, a kék, a folyó motívumainak ismétlődéseire ugyan figyelmesek lehetünk, ezek állandóan előjönnek, de mégis mindig másként. Ami talán valóban szorosra fűzi ezeket a szövegeket, az a(z) (ön)megértés, a tapasztalás, a látás, nézés, önkeresés, önfeladás és odafordulás mozzanatai.
A gépteremben című nyitóvers és Az eltűnt vidra című zárószöveg mégis létrehoznak egyfajta kompozíciót (anélkül, hogy lezárnák és egységesítenék azt), amely a köteten magán is némiképp túlmutat, amennyiben valamifajta kezdetet és összegzést sejthetünk meg együttesen ebből az elrendezésből. A kötet nyitóverse, amely eredetileg egyben a címadó vers is volt (A gépteremben), kvázi programvers-szerűen működik, a kötet többi részének problémáit, súlypontjait, olvasási stratégiáit mintegy előre vetíti. A záróvers pedig mintha egyfajta összegzést és eltávolodást mutatna a vidraversek beszélőjének poétikájától, anélkül, hogy véglegesen lemondana róla („napszemcsék nyomai a vízen / illatok súlya a tüdőben / bizsergés a fogak tövénél / ez marad belőled”). Ezt erősítik az elszórtan, véletlenszerűen megjelenő vidraversek vidrájához kapcsolódó képzetek is, mint például a téli álom (hibernáció), vidraszobor („lélegző, csapkodó, fölhevített kődarab”). Ugyanakkor ezek egyike sem mozdul el a véglegesség felé, mind implikálják, magukban hordozzák az újrakezdés lehetőségét is („honnan tudod hogy eltűnt / hiszen máskor is elbújik előled” vagy „a vidra alámerül a higanyban / a higany megfagy hibernál a vidra / négy évszázad múltán felélesztik / elpárolog az élő fém / útra kel a vidra merkúr bolygójára”).
Az egyes szövegek több szálon is tudatosan kötődnek a szürrealista poétikához. A versek egy részét konkrét szürrealista képzőművészeti alkotások (Jean Arp), irodalmi szövegek (Weöres, Palasovszky Ödön, Gellu Naum, Julien Gracq), filmek (Federico Fellini) vagy zeneművek (Emerson, Lake & Palmer, Tarkus) hívták elő, s ez főként a versek merész képalkotásában, nyelvi sűrítettségében, szabad képzettársításaiban és belső zeneiségében, lüktetésében hagy nyomot. A kötetet körüllengő szürrealizmus azonban nem akar eltávolodni a valóságtól, sokkal inkább egy alternatív lehetőséget kínál, egy új, potenciális valóságot, a másik érvényességének tudomásul vételével együtt. Ugyanez a helyzet a címben megjelenő Junggal is. A jungiánus ember- és világkép, archetípusok, motívumok, álomértelmezések átszövik a kötet egészét, azonban nem telepszenek rá és uralják a költészetet, sokkal inkább mankóként működnek, segítenek érzékelni és megélni a sajátot, egyszerre fölhozni és eltávolítani az emlékképeket, megsejteni valamit a nyelv tudatalattijából. A tudatalatti rétegekhez való hozzáférés, ezek felszabadítása, a szövegekben az álom vagy egyfajta liminális állapot megélése során történik, ahol felfüggesztődnek a szokványos érzékelési és nyelvi kategóriák („Vártam, hogy ne zavarjon az érzékelés, / vártam, hogy nőjjek már akkorára, / amíg már nem férek bele a sötétbe, / itt-ott kilógnak a végtagjaim vagy a fejem, / úgy gondoltam, az már valami, / úgy gondoltam, az már valami lesz.”).
A kötet az identitás elvesztésének és (újra)konstruálásának gyakorlata is egyben. Befeleigyekvés. Alámerülés. Annak a felismerésnek az artikulálódása, hogy az idegen- és öntapasztalat nem választható el egymástól. A természet és ember, ember és gép, fény és sötétség, rész-egész, élő-élettelen, szubjektum-objektum, nő-férfi, szerves-szervetlen ellentétek feloldása történik meg ebben a költészetben („Az ellentétek unalmát régóta ismered, / szabad elhatározásból semmisítetted meg őket, / valahányszor tehetted.”). Lemondani az érzékelésről, a biztonságról, kimozdítani a jelentést, részekre hullni szét, instabil halmazállapotúvá válni – erre hív a kötet. Aztán ott van annak a bátorsága, hogy megpróbálom újra összerakni az egészet (önmagam), miközben tudom, hogy nem lehet, és sejtem, hogy talán nem is kell.
Ezekben az alkotásokban ugyanilyen fontos a másik tapasztalatának a kitágítása is. Az időnek, a térnek és az érzékelésnek az átértelmezése („ahol eltűnik a fölfelé és a lefelé, / csak egyetlen irány marad, az egyre beljebb”), amely a másikkal való kapcsolatban, találkozásban adódik. A kötetben olvasható szövegekben a másik nem csak egy másik személy, individuum lehet, a másik lehetsz adott esetben te magad is önmagad számára, egy tárgy is, egy állat is, vagy bármely más élőlény: széthordott ház, ismeretlen tárgy magadban, testetlen tájon kőről kőre lépő látogató, téli álmot alvó vidra, önmagad tükrei és képei a falon, szélkarcolta vízfelszín, vendég (magadban is), vízmosta part, a tested üregéből előmászó lassú állat, két kutya („amely egy autót hajszol kétfelőlről, s a látvány mindenik eleme te magad lehetsz”). Lehetsz és egészen mégsem vagy – erre is figyelmeztetnek ezek a szövegek.
Aztán „megnyílik a gép teste” s az olvasó a műszerfal előtt áll a „szerverkék” gépteremben, a „kék anyagban”, ahol együtt találja az emberit és a gépit. Szürrealisztikus cyberpunk egysnittesek: „valószerűtlen-spirál”, „álomgépbegyűjtő szerver”, „alvási laboratórium” és „idősíkhangoló”. Játszma a poszthumánnal, rákérdezés a „valódi” testre, amely „a legfőbb akadály és legfőbb lehetőség” egyben, annak gépies összetevőire, a „magad” bizonytalanságára, kiismerhetetlenségére, egybe-nem-esésére, a saját érzékelésére és megélésére, a kapcsolatteremtés nyelv előtti vagy nyelven kívüli, észleleti formáira (arra, hogy hogyan tudjuk észlelni a másikat, önmagunkat, a környező világ nonhumán elemeit). Hogy hogyan lehet megtapasztalni a másik másságát, anélkül, hogy szembe állítanám magam vele, megsemmisíteném vagy uralnám, erről (is) szólnak a Számozottak, egyes szám és többes személyben: „Megérkezem a másikba, / váratlanul toppan elém az utcán. / Ajkát nézem, ott kell elindulnom, / fogát nézem, ott az első akadály. / Az első akadálynál lemondok a látásról, / a többi érzékszervre bízom magam, / közvetlenül húsomba hallom a hangokat. / Felbukkan a második akadály, / lemondok az érzékszervekről, / kikapcsolom a húst, / elfelejtek mindent, ami elfelejthető, / ismerkedem az akadállyal.” Ahogy a saját közössé, s egyben mások számára kiszolgáltatottá és védtelenné tételéről is.
Balázs Imre József Jung a gépteremben című kötete kockázatos vállalkozás, amennyiben minden olyan alkotás az, amely az önmagaság és a másik kérdését problematizálja, vállalva azt, hogy ezzel megbont valamilyen (külső és belső) rendet, stabilitást, biztonságot.
Balázs Imre József: Jung a gépteremben. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2014.
