Magyary Ágnes: Az ördög operába készül és más történetek. Lector, Marosvásárhely, 2013.
Tényleg történeteket olvashat az érdeklődő a Méhes György debüt-díjas (2004) Magyary Ágnes kötetét forgatva, mely a fabula áldott helyreállításának megannyi izgalmas, magát kínáló példáját hozza. Ezeknek a gondosan szerkesztett, „nyelvtudatos” írásoknak a szüzséje is érdeklődésre tarthat számot – az irodalomkritikusok szemében is, akik „azért kapják a fizetésüket, hogy megjegyzéseket fűzzenek bármihez is.”
A kreatív történetalakítás, a szereplőkkel, színhelyekkel, de akár mondhatni: szférákkal („a valós élet bizonytalanul billeg képzelet és álom határán”) való invenciózus játék, helyenként markánsan anyagi „babrálás” öröme érződik az egyes szövegek hangvételén. Azon, ahogy történelmet és mitológiát, bürokráciát és irodalmat vagy akár különböző korokat elegyít a páratlanul aktív, nem egyszer diktatórikus hajlamú elbeszélő, ezen „mesterséget” a szakácsművészethez hasonlítva: „a háziasszony is olyan, mint az író. Azt tehet a konyhájában, amit csak akar... az író is kényúrként viselkedhet a saját történetével.” Így tesz az alkotás folyamatára következetesen reflektáló narrátor („a limonádé bűnrossz. Bár ezt az Ördög nem így fogalmazá meg, de most nem ő írja ezt a történetet”), aki háttérzenét rendel szövegéhez, „rögtön a történet elején kasztrálja a főszereplőt”, vagy éppen egy remekbekészült írásba odavetve vállalja, „a legnagyobb gyönyör mégiscsak az, amikor egy dilettáns elronthat egy remekművet.”
Az irodalmi előképekhez való visszanyúlás valójában izgalmas újraírásokat, más szemszöget, a kontextusok átfordítását hozza: Katona József, Borges vagy a spanyol barokk jelesei a Magyary-univerzumokban – a késleltetés kedvelt technikájának is köszönhetően – talán nem egyből ismernének magukra. Azért sem, mert itt antikos műveltségű verőlegény és szakácskönyv-tudor ezredes éppúgy el(ő)fordul, mint politikai elítélt vagy a zokniját húzó Odüsszeusz.
Apró eseményekből szőtt detektívtörténetnek ontológiaira fordul a csattanója; időutazásos kalandsorozatban tevődik fel a kérdés: „Mi az, hogy csak úgy kell tenni?”; montázsba ágyazódik a felismerés: „egy képzelt lény árnyéka vagyok.” A mesébe illő, „valósághű” és megtörténni vágyott események, melyekről Magyary Ágnes szól értőn, múltunkra, jelenünkre és ábrándjainkra nyitnak rálátást.