(Pop-up gallery à la Insomnia, harmadik kiadás)
„Voltam New Yorkban / reptéren Londonban / Berlinben lassú volt a fény / imbolygott Amszterdam / és hess jött Marakesh / Párizsból sms / szikrázott Velence / mint Varsóban a fűszeres / lány, aki eladó / de én nem Bem apó / halló-halló-halló-hallucináció...” – énekelte tavaly Kiss Tibi Kolozsvár főterén.
Idén, a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében a Quimby nem lépett fel, ám dalszövege visszacsengett fülemben, amint beléptem az egykori New York Szálló ajtaján. A magára hagyott, roskadozó épület évente, a Kolozsvári Magyar Napok alatt egy hétre megnyílik a különböző alternatív projektek számára. Ezek egyike az Origo Egyesület Mimesis című kortárs művészeti kiállítása, melynek idei témája a Ringli.Spíl. A téma adja magát, számos megközelítés született már a körfogás, a játék szimbolikája kapcsán, melyekhez nehéz újat hozzátenni. A kiállítás kurátorai, Márkos Tünde és Kalló Angéla elmondták, hogy a művészek felé intézett fel- és kihívás nem csupán a témával, hanem magával a térrel való kapcsolatteremtés volt. Ilyen értelemben harmadik éve hívnak szobára bennünket a kiállító művészek, mindenki a saját kis intim, tudatosan kiválasztott helyiségébe.
Az idén kiállító 37 művész a technika, a koncepció, a kivitelezés vagy az alkotás kvalitása szempontjából nagyon változatosan reagált a témafelvetésre. Mindenki találhatott saját szájíze szerint való szobát. Egyedi és hétköznapi, kreatív és unalmas, interaktív és klasszikus, konceptuális és figuratív megfért egymás mellett. A befogadó döntése maradt, végül kivel megy szobára, ha megy. A szobák nem a klasszikus értelemben vett kiállítótérként működtek, hanem inkább mint ablakok, kulcslyukak a voyeurként kukkoló nézők számára: betekinthettek a művészek jelenlegi munkájába, nyelvezetébe, formavilágába, sőt, aktívan részt vehettek benne, beszállva a ringlispílbe.
A korábbi két évhez képest egyre több a konceptuális vagy interaktív irányba elmozduló alkotás, melyek felhasználják és beépítik a hely elemeit: lyukak, repedések a falon, rozoga szekrények, törött ablaküvegek, elhomályosodott tükrök, döglött galambok. Aki belenézett Makkai Bence képkeretébe, és arcának körvonalai mellett a béke döglött galambját is észrevette, aki megpörgette Adorjáni Márta ceruzahegyű pörgentyűjét, vagy legalább képzeletben Szabó András fejreállított ringlispíl-imitációját, aki elhallgattatta volna Márkos Tünde Gömböcét, beállt egy szelfire Kalló Angéla arany-like babaaltató glóriája alá, megsimogatta Szentes Zágon Minotauruszát, visszarakta Kuti Botond festményeire a hiányzó darabkákat, kifogta Kerekes Emőke halait, keletet és nyugatot megjárva, Ariadné fonalát követve, kitalálhatott a labirintusból.
A kiállítás mottója: Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni. Az épület az ember hűlt helyét, rombolásának és az elmúlásnak nyomait viseli magán. Labirintusában bolyongva a tér felülkerekedik a kiállított tárgyakon, a nagybetűs művészeten, és teljesen megigézi, magába szippantja a látogatót. Vagy az egész csak halló-halló-hallucináció.
