Meghatottságomat csak a kíváncsiság múlja felül, mindahányszor 20. század eleji fényképeket látok erdélyi falvakról. E fényképek között számos „igazi” román faluról készített is van, s mi tagadás, olykor megdöbbentő a felismerés, mily kevéssé hasonlítanak ezek a teljesen belakott, az utolsó kavicskáig otthonos, „primitív” faluképek a maiakhoz, ezekhez a vigasztalan, sáros-poros-szemetes senkiföldje terekhez, amelyeknek jószerével csak egy rozzant aszfaltcsík a gerincük.
Bartók Román népi táncait hallgatva ezek a régi fényképek ötlenek fel. Készültek persze olyan képfelvételek is, amelyek Bartókot magát épp anyaggyűjtés közben merevítik bele az utóidejűségbe. Romántáncai azonban sokkal többet, árnyaltabbat mondanak a fényképeknél.
1906-ban kezdett zenefolklorisztikai tanulmányokat a magyar parasztzene anyagának kutatásával, majd 1909-ben tanár barátja, a belényesi Ioan Buşiţia biztatására fogott hozzá román népzenét gyűjteni. A munkát 1913-ig folytatta, több alkalommal más-más kelet-magyarországi román vidéket bejárva. Bartók három nagy román gyűjteményt gondozott: Cântece populare româneşti din comitatul Bihor (Bukarest, 1913), Volksmusik der Rumänen von Maramures (München, 1923) és Melodien der rumänischen Colinde (Bécs, 1935). „Román” életművének megkoronázása azonban az az ötkötetes, több mint 3000 oldalnyi gyűjtemény, amely Rumanian Folk Music címmel látott napvilágot több mint húsz évvel Bartók halála után, 1967 és 1975 között Hágában. A mindent számszerűsíteni szerető zenetörténészek kalkulációja szerint a Bartók gyűjtötte több mint 8000 dallamból álló népzenei anyagból nagyjából 2000 a magyar, nagyjából ugyanennyi a román és szlovák dallam, a maradék pedig török és észak-afrikai arab. Nem csoda tehát, hogy a román zenei folklór nagyjai Bartókot ma is megkerülhetetlen forrásnak és példaképnek tekintik.
A gyűjtött román anyag alapján 1915-ben zongorára írta Román népi táncok című hattételes művét, amelyet Buşiţiának ajánlott. Ezt orkesztrálta 1917-ben nagyzenekari változattá. A legtöbbet játszott verziót azonban Székely Zoltán készítette 1925-ben: a hegedű-zongora átiratot. A hat tánc eredeti fonográffelvételei ma a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének archívumában találhatók.
A Bottáncot (Jocul cu bâtă) Bartók két mezőszabadi cigánytól gyűjtötte; az egyik hegedűn játszott, a másik „egy háromhúros hangszeren, amelynek alacsony lába lehetővé teszi a háromhangú akkordokkal való kíséretet”. A Körtáncot (Brâul) egy harmincéves egresi férfi furulyajátéka nyomán jegyezte le. Az igen izgalmas Topogó (Pe loc) vélhetőleg ugyanattól a furulyástól származik. (Átiratában Székely Zoltán hegedű-üveghangokra írta át ezt a részt, ami jól reprodukálja a szopraninó furulya „szavát”.) A Bucsumi táncot (Buciumeana) egy cigány hegedűstől, a Román polkát (Poarga românească) pedig Belényesen hallotta egy falusi legény hegedűjén, végül az Aprózót (Mărunţelul), e páros táncot szintén Belényesen gyűjtötte.
Mondialitást írtam a címbe. Mert mi egyéb is volna a Román táncok varázsa, ha nem az az erő, amellyel a világ legkülönbözőbb nációinak előadóit érinti meg! A teljesség igényéről természetesen szó sem lehet, de az alábbi pár említés épp ezt a tiszteletre méltó világléptéket demonstrálja. Klarinétegyüttesben szólalnak meg e táncok Avi Avital feldolgozásában (Klezmer All Star Clarinet Gang) vagy a Macedonia Clarinet Quartet előadásában, de az olasz Atem Saxophone Quartet is egészen újszerű, bravúros változatot készített belőlük. Liu Fang pipán (vagyis kínai lanton) és Michael O’Toole gitáron játssza a hat táncot (az írországi Waterford székesegyházban, 2008-ban készült erről kiváló felvétel), de egészen izgalmas változat az is, amelyen Ma Xiaohui erhun (azaz klasszikus kínai kéthúros hegedűn), Tim Ovens pedig zongorán játssza a táncokat. A latin-amerikaiság hangja vegyül Brian Caballero előadásába, amikor bandoneonon (tangóharmonikán) szólaltatja meg Bartók román táncait. A Rajkó cigányzenekar egy budapesti zsinagógában (2004) felvett interpretációja inkább kuriózum, ennél viszont sokkal fontosabb az a nagyzenekari változat, amely a budapesti Zeneakadémián készült a Danubia Zenekar előadásában (Héja Domonkos vezényletével), ahol a Muzsikás együttes tagjai az egyes tételek előtt az eredeti népi változatokat adták elő saját díszítéseikkel.
