– Mondd csak, milyen neked az irodalomban az élet? Vagy az életben az irodalom?
– Nem válik igazán ketté, az irodalom az élet része, és nyilván vannak sokkal fontosabb dolgok is annál, amiről azt hisszük, hogy irodalom. Művelői mindannyian rettenetesen hiúk vagyunk, vágyunk az elismerésre, mint kisgyerek a buksi simogatására, megértésre, együttérzésre, elfogadásra, hozsannára. Nem keserűségből, de sokszor ego, hiszti, önsajnálat, szerepjáték keveréke fedi el a dolgok lényegét. A többiek vagy alázatosak, vagy belehalnak, önkezükkel vagy önpusztítva, vagy a tenger fenekén. Az élet előnye evidens. Nem kell pokolra menni, gondolom, a dudás a mondásban behelyettesíthető lenne a frontemberrel. Egyébként sem mi döntjük el, van, akit úgyis elemészt a belülről izzó tűz. Ettől függetlenül hiszek a remekművek mindent elsöprő erejében, zúzásában. Sorok, versek, prózai művek irtózatos, embert megváltoztató detonációjában. Az emberben is, csak az, szegény, többnyire nagyon gyarló és kusza, mindig csinál borzasztó nagy hülyeségeket, még az istenáldotta zseni is. Elmegy, mit tudom én, nácinak, vagy kiszolgál talpnyaló módon valami aktuális hatalmat. Többnyire pénzért vagy más előnyökért, díjakért. Úgy jó, ha nem tulajdonítunk neki nagyobb jelentőséget, mint ami jár. Az irodalom nyelvi műalkotások hosszú sora. Boldoggá is tehet, van, aki gyilkolni is képes tőle.
– Lehetséges, hogy remekművek gyilkolást, romlást és pusztulást idézzenek elő?
– Persze nem olyan módon és tömegben, mint a tudomány kunsztjai, biztosan nem véletlen, hogy erről Nobel jut eszembe, akit valamikor a „halál kereskedőjeként” emlegettek, de nem hiszem, hogy a díj átvételekor ez bárkit is zavarna. Azért nem az a jellemző, hogy szépirodalommal tizedelnék Európát, legfeljebb Lennonnak nem tett jót, szegénynek. Leginkább önmaguk ellen fordítják az alkotók ezt a fegyvert. Nem tudom, van-e az irodalomban 27-esek Klubja, mint a rockban, de azért itt is akad ez meg az. Van Nyilas Atillának egy szövege, amiben ez áll: „Nem a fegyver, hanem a szöveg mondja, hogy ratata.”
– Ki is ez a frontember, aki verseidben „a rodeót csinálja”?
– Az állat hátán, akkor és ott, én vagyok. Úgy jó, legalábbis a poétika, ha tétje van: a légből kapott metaforákat megeszi az „ivó gnúra lecsapó krokodil”. Fontos számomra, hogy a lírában ne legyen nagyon fikció, legyen megéltsége, valódisága. Nem is lenne szabad mást ebben a műnemben megfogalmazni, mint kataklizmákat, tömény érzelmeket, minden másra ott van a maszterkárd, azaz a próza.
– Apa vagy, főszerkesztő, szerző, szervező, még van egyéb is? Lehet bírni ennyi felelősséggel?
– Nem több ez egy dekával sem, mint a másé, mármint a felelősség. Nézd meg Lackfit, van egy rahedli csodálatos gyermeke, ír, szerkeszt, fordít, tanít, minden szempontból termékeny ember, csodálom a szívósságáért. Egyébként most szeptember van, a nagyhalak hónapja, Zsiga fiam óvodába, Hanna lányom gimnáziumba, Luca egyetemre megy. Jó kis leltár szerintem, nagyon örülök neki, hogy ez így van. Emellett gimnáziumigazgató vagyok, ahol próbálom a zsiványokat a helyes útra terelni, jelentsen ez bármit. Főszerkesztőként inkább organizálni, lobbizni, pénzt kunyerálni kell. Elejétől fogva teljesen megbíztam a szerkesztőtársaim ízlésében, a Műútat én találtam ugyan ki, de a tartalom az ő érdemük. A saját lírám elég anorexiás, még jó, hogy van Kollegiális napló rovat a portálon, hat hetente írok oda valami szöveget. Remélem, könyv is lesz belőle egyszer, egy szép napon.
– Hogyan született meg a Deákpoézis verseny, amelyre újabban évente elég sok fiatal gimnazista jelentkezik Erdélyből is, és versenyzőként, illetve az utóbbi években zsűritagként én is részt vettem?
– Ezek a dolgok azért összefüggnek: pályázat, szalon, könyvkiadó. 15 éven keresztül Irodalmi Szalonnak is voltam a házigazdája egy festőművésszel, Máger Ágnessel közösen. Ilyesmik érdekeltek, a Deákpoézishez is volt elég invencióm, és pont a Teleki Tehetséggondozó Kollégiumban dolgoztam akkor, felkarolták az ötletet. Szeretem, ebben az időszakban nagyon sokan megfordultak ebben a pályázatban, szinte mindenki Jászberényitől Nemes Z. Márión át a Kemény-lányokig. Te is pályázóként jöttél először, Benji, utóbb már zsűritagként, mint valaha Málik Roland. A Szoba Kiadót is baráti alapon míveltük, Bujdos Attilával és Sass Andreával, máig azért kiadtunk, meggyőződésem szerint, néhány tucat jó és fontos könyvet. Ezt bizonyos értelemben ugyanaz a szerzői és baráti kör fémjelezte, mint az eddigi működéseket, kabai lóritól feLugossy Lacáig.
– Hogyan lett az Új Holnapból Műút? Vagy hogy is van ez? Mi a Műút története?
– Az Új Holnap 2006-ban komoly válságba került, elsősorban pénzügyi szempontból, és az akkori főszerkesztő, Görömbölyi László segélykérésére sem mozdult meg a város és a megye. Úgy gondolta, nem tudja tovább csinálni. A lapot kiadó Szépmesterségek Alapítvány összehívta a Miskolcon alkotó szépírókat és néhány újságírót, hogy kinek lenne koncepciója a lappal kapcsolatban. Ebből lett egy meghívásos pályázat, amin részben már a jelenlegi csapattal, kabai lóránttal és Jenei Lászlóval, Kishonthy Zsolttal indultunk, és megnyertük. Az elképzelésem az volt, hogy szakítunk a névvel és a formával, és minden egyébbel is. Megtettük, elfogadták, így jött létre mai formájában a Műút. A lapban az is fontos, ami nagyon jó csajokban, hogy baromi csinoskák legyenek, a layout Szurcsik Jánosé, de azóta mindent Tellinger Andrásnak köszönhetünk ez ügyben.
– Te hogy látod, Miskolcon mennyire pezseg mostanában a kulturális élet? Mennyire van ott rá(tok) igény?
– Nagyon sok mindent csináltunk az elmúlt nyolc évben Miskolcon, a Műút égisze alatt. A lap Miskolcon kiadott, kulturális, művészeti magazin, de jóval tágabb művészeti, kulturális és társadalmi lefedettséggel, hatókörrel rendelkezik. Ez, a tágabb területen való munkálkodás hozta létre a Tudásgyár és a K.O.M.P. nevű projekteket, ahol a folyóiratot kiadó Szépmesterségek Alapítvány más civil szervezetekkel együttműködve arra törekedett, hogy megtartó erőként is működő művészeti közeget, hálót, alkotóművészeti utánpótlást hozzon létre, fejlessze a fiatalok kortárs művészetértő kompetenciáit. Példaként említeném a Tudásgyár projektet, amelynek keretében komplex és rendhagyó zenei, képzőművészeti, helyismereti szakkörök, kreatív foglalkoztató klub, íróiskola, színházértelmező és filmkészítő műhelyek, táborok működtek Miskolcon, a vasgyári Factory Sportarénában, 2011-ben és 2012-ben. A projekt eredményeként több mint 250 kompetenciafejlesztő és tehetséggondozó alkalom, 200 foglalkoztató klub és 6 tábor valósult meg, melyeken vagy 2000 fiatal vett részt. De csináltunk az ötéves évfordulóra a Miskolci Galériában kiállítást, és a Miskolci Nemzeti Színházzal közösen megszerveztük a Határtalan Napok című minifesztivált. A Civil Rádió Miskolcnál is igyekszem a Műút szellemiségét képviselni. Azért van némi pezsgés Miskolcon, itt van például a CineFest, az ország egyik legjobb filmes fesztiválja.
– Az általatok szervezett Szöveggyár-táborokban sok tehetséges pályakezdő, mára már ismertebb fiatal szerző indult, köztük a Gömbhalmaz-csoport tagjai. Hogyan zajlik egy ilyen tábor?
– A Szöveggyár-tábor megléte a már említett Tudásgyár projektnek köszönhető, és már öt éve csináljuk lórival, ráépül a Deákpoézis felfedezettjeire, de máshonnét is merít adott esetben. A Gömbhalmaz egy hosszabb folyamat rendkívüli eredménye, velük műhelyeztünk is, táboroztunk is éveken át. A tábor nagyon jellegzetes, helyszínét tekintve egyedülálló. A volt Vasgyár területén vagyunk, ipari romok között, egy szétgraffitizett, extrém sportaréna a szállásunk. Ez rögtön egy másik típusú romantikát vet föl, nem reszket a hold a tó vizén, nincs öreg pagonyban labirint, lágy zefír, rózsahinta. Ehelyett csak romok vannak, célszerű, posztindusztriális, heroikus táj, enyészet, ecetfák sokasága. Az inspiráció így is megérkezik, csak más a kiindulópontja, az enyészetnek is van esztétikája, ebből guberál stalkerként táborlakó és táborvezető egyszerre. A másik kuriózum a táborokban a kéziratfal. Mindjárt az első nap egy közösségi térbe kiragasztjuk A3-as méretben a táborozók szövegeit, és aztán mindannyian megjegyzésekkel látjuk el. Ez jó nagy adag nyitottságot és közös gondolkodást kíván. A végeredményt szerzői javítás után közöljük a portálon. Úgy gondolom, ez a nexus, ez az együttgondolkodás is segített a Gömbhalmaz mint önálló alkotói csoport létrejöttében.
– Számodra mi a legizgalmasabb a mai fiatalokban? Mit lehet tanulni tőlük?
– Mindig egy csomó mindent hoz magával egy újabb generáció. Szemléletmódot, kozmopolitizmust, új reflektálási módokat, attitűdöket. Ők már egy jóval szabadabb világ gyermekei, sokkal több döntési lehetőséggel, az egész világra kinyílt perspektívával. Nem indulnak hendikeppel, európai demokráciában nőttek fel, a kommunikációs forradalom gyermekei, és vélhetően ezért messzebbre is juthatnak, mint esetleg korábbi társaik.
– Mesélj kicsit a régi Miskolcról. Amikor Nyilas Atilla meg mások a 90-es évekről mesélnek, az egész olyan, mintha Miskolcon történt volna akkoriban minden, amiben még volt valami varázslat. A Thália, performanszok, boszorkányok, apacsok stb.
– Nem csak mi voltunk fiatalok, hanem az országban is élt a nyolcvankilenc utáni eufória. Mindenben volt egy kicsi varázslat. Nyilván nosztalgiával keverve tudok csak rá emlékezni. Fontos, erős jelenlét volt, sűrű létezésnek tűnt akkoriban. Legalább volt néhány év, amikor meg akartuk váltani a világot. Amúgy sem érdemes alább adni semmivel. Először a performansz irányába fordultunk, ezt gondoltam akkoriban a világra adott egyetlen lehetséges és helyes válasznak. Legemlékezetesebb darabja ennek a működésnek a Rabszolgavallásosságom vetülete című projekt volt, Bada Dadával és a Tudósokkal, illetve a VHK-val társítva. Ez leegyszerűsítve egy nyilvános korbácsolás volt, én itt mentem ebben a műfajban a legtovább. Ezek mellett Nyilas Atillával és Béki Pistával volt egy kis műhelyünk, éveken át összejöttünk csütörtökönként és próbáltuk rummal csiszolgatni a szövegeinket. Ennek a triónak ebben az időszakban volt egy akció-verselés sorozata is, Versek a dzsungelben címmel. Győrben, Pesten, Miskolcon léptünk fel vele, a jelenlét inkább narrálta a szövegeket, élővé tette. Nyilas szemben lakott egy ideig velünk, 30 méterre volt az albérlete, mára ez a ház egy rémrom, de akkoriban átláttunk egymáshoz az ablakból.
– „Úton lenni boldogság, megérkezni: halál” – mondja Kerouac. A mondat első része a Műút mottója. Miért? Rendelkezik számodra személyes töltettel?
– Ez a mottó kicsit adta magát, a műút mint a műalkotás útja, és az út konnotációs lehetőségeinek sokaságából ezt éreztem magunkhoz legközelebbinek. Ez ugyan a beatirodalom egyik tételmondata, de mint tudjuk: „barátom, egyik úton sem kell végigmenned”. Mindenki a saját köreit rója, abban rendelkezik személyes töltettel, hogy mindig elég nehezen tudtam egy úton megállni.
– Megérkezni tényleg „halál”? Vagy az is csak egy új út? Te hogy látod?
– Gandalf azt mondja, a halál csak egy másik ösvény, jól hangzik, de mégsem véletlen, hogy a Kerouac-mondatnak lemaradt a vége a mottónkból. Maradni akartam a boldogság keresésénél. Egyik ilyen szakrális élmény mostanában látni, hogy a gyermekeim hogyan ágaznak el belőlem. Ki hogy lép rá az útra, tétovázik, topog, fogja bátran a kezed, vagy veszi fel a nyúlcipőt.
– A nyomtatott Műút mellett elég sok a kizárólag online tartalom, ami megjelenik a honlapon. Ilyen a Dűlő mint egyfajta mellékút. Milyen koncept alapján szerkesztetek meg egy-egy Dűlő-számot?
– Ez kabai lóri felségterülete, de van ebben némi finom konszenzus. Úgy kell elképzelni, hogy a Műút holdudvarában megjelenik valami méretében is kb. akkora szövegtest, amit már súlya, tartalma okán is önálló formátum és hely illet meg. Ez egy pdf, saját külcsínnel és minden kellékével egy lapszámnak vagy egy kis könyvnek. Van, ami ide kívánkozik. Amiben érintett vagyok, az a már említett Deákpoézis és Szöveggyár Dűlő-száma, de a közelmúltban Szili Józsefnek és András Lászlónak szenteltünk számot, akik rendszeres szerzőgárdánk oszlopos tagjai.
– Te a Bruthalia Alkotókör egyik alapító tagja vagy. Milyen volt ez a (félig-meddig) illegális fanzin a hősidőkben?
– Közlésvágy, megmutatkozni vágyás generálta a Miskolci Bölcsész Egyesület kötelékében a fanzint, ami maga is félig-meddig illegális volt: Magyarország első magánegyetemeként összegyűjtötte azokat az arcokat, akiket korábban nem vettek fel, vagy akik nagyon különcnek számítottak. Sokat köszönhetek ennek a közegnek, jó volt benne élni, néhány nevet kiemelnék, Nyilas Atilla mellett Béki István, Turányi Tamás, Bozsaky Dávid, Őz Zsolt és Tallér Edina, azok, akik alkotással is foglalkoznak. Persze sztorizhatnánk erről sokat. Őz már a nagy Valhallában.
– Hol élnek és kik azok az Apacsok?
– Apacs legény egy apacs tanyán! A jasszban a törvényen kívülieket nevezték így. Borsodi indián erkölcsök Máj Karcsitól.
– Manapság lehet valaki hitelesen „törvényen kívüli”? Egyáltalán lehet érdemben bármit is írni, alkotni „törvényen belül”?
– Ez a törvény számára édesmindegy, és valószínűleg a hiteles ember számára is.
– A mese a fontosabb vagy a valóság? A valóság mese?
– Barátom, mindketten tudjuk, hogy egyik fontosabb, mint a másik.
– Így igaz, de akkor kérdezek mást. Mennyire veszélyes vagy szükséges lépegetni egyikből a másikba?
– Valaha a valóságra nem is voltam túlzottan kíváncsi, de például egy barátom, aki mondjuk a legnagyobb attack volt, ma filozófiát tanít, és vasember versenyeket nyer. Úgy gondolom, az lehet a lényeg, hogy egyik helyen se időzz túl sokáig.
– Kik hatottak vagy hatnak számottevően rád? Mesterek?
– Bódy Gábor, Nick Cave, Hajas Tibor, Stephen King, Dosztojevszkij, Charles Bronson, Beatrice Dalle, Kemény István, Karl May, Radnóti Miklós, Clive Barker, Pajor Tamás, József Attila, Ottlik Géza, feLugossy László, Málik Roland.
– Málik Roland, akit te ismertél személyesen, a közelmúltban hunyt el, mégis, sokunk számára elfoglalta helyét a nagy mesterek között. Vajon mit szólna ehhez?
– Gondolom, kiröhögne, vagy csak nézne rám csodálkozva, bocsánatkérő mosollyal.
– Utolsó kérdés. Hogyan lett a neved Zöme?
– A dolgok nagyobb része? Részben örököltem apámtól.
Zemlényi Attila
1967-ben született Szerencsen, a Miskolci Egyetemen szerzett diplomát magyar-pedagógia szakon. Jelenleg Miskolcon él, költő, ügyvezető, egyesületi elnök, gimnáziumi tanár és igazgató, illetve a Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat alapító-főszerkesztője. Legutóbbi verseskötete 2008-ban jelent meg a miskolci Szoba Kiadó gondozásában Apacsok címmel.
