Hol volt, hol nem volt egy ifjúkorom, amikor egyszer is bementem egy hol volt, hol nem volt s remélem sokáig lesz Korunk szerkesztőségébe, ahol kettétört cigarettájának a másik felét szíva ott ült a hol volt, örökké lesz Kós Károly. Akkoriban még létezett egy hol volt, hol nem volt tehetségem, amelyet a nagy öregek bizony méltányoltak, így aztán az írófejedelem nyájasan asztalához intett, és dicsérni kezdte egyik frissen megjelent elmeművemet, ami igencsak jólesik a süvölvény tollforgatónak, majd megkérdezte, íróként miért érzek kényszerűséget kritikaírásra vetemedni, lévén, hogy akkortájt jelent meg a Gálfalvi György fölkérésére „tevékenységem” első, meglehetősen feledésre érdemesült recenziója az Igaz Szóban, éppen Kemény János könyvéről. Zavart állapotban kezdtem magyarázni vagy inkább magyarázkodni a Mesternek, miért, hogyan, miként, sőt, gyanánt, s Ő először döbbenten, majd egyre hüledezőbben hallgatott. Hallgatta tegezve előadott kis traktámat. Elképedését nem lehetett nem észrevenni. És nem hiszem, hogy sok ilyen „élményben” lehetett része, ezért sietve elmeséltem kritikám „visszhangját”, mely szerint Marosvásárhely és a világirodalom akkori üdvöskéjeként, hátközépig érő, lobogó szőke sörénnyel bevonulok az Igaz Szó szerkesztőségébe, ahol történetesen ott ül a hol volt, hol nem volt stb… Kemény János, immár nem a hosszú évekig oly természetes módon viselt téglaporos nadrágjában, amelyet a téglagyári „műszakból” hazafelé menet viselt, kedves közvetlenséggel kávéra invitált a Főtér Tükrös nevű cukrászdájába, utána – már ahogyan az illett – sétára vitt városunk főterén. Karonfogva sétálgattunk, Ő tegezve fejtegetett valamit a kritikaírásról, én pedig – az arisztokratákat mindig tisztelő apám intését követve – méltóságos uramozva válaszolgattam gyakori kérdéseire. A báró úr egyszer csak, a főtér kellős közepén látványosan lecövekelt, engem is meghőköltetve, akár egy zablán irányított csikót.
– Édes fiam! – figyelmeztetett szigorúan. – Ezért neked az Úri Kaszinóban kutyakorbács járna! Ugyanis én téged nem letegeztelek, hanem felajánlottam a tegeződést, az öregebb jogán. Te pedig sértő módon visszautasítottad.
Akkor tudtam meg...
– Értem, fiam – mondta egy későbbi jelenből a már e történettel együtt régmúlttá lett Kós Károly, Kemény János hajdani vendége a marosvécsi kastélyban. – Már szóval hogy ez lenne a különbség egy arisztokrata és egy polgár között...
Egy szót sem szóltam. Akkor sem. Azóta pedig természetes módon tegeződünk. Hüledezés nélkül. Immár mindhalálig.
