(1)
Átverekedte magát a tömegen. A sziklák szélén néhányan szárított kecskehúst rágcsáltak a napon. A két asszony vezette, húzta előre, zihálva, csúszkálva a poros köveken, ideje sem volt felnézni, csak folyton beleütődött az izzadt testekbe, tolta, gyúrta maga előtt a csatakos rongyokat, míg végül a tömeg szélére értek. Ekkor emelte tekintetét a sziklafalra, a barlang szájához tolt kőre. Fáradtan egy fának támaszkodott.
A tömeg gyanakvón várt. Köré gyűltek, lökdösődve a jobb helyekért. A varázslat. Néhányan bekiabáltak, biztatták.
Nem túl széles, helyenként bokros ösvény vezetett a barlang bejáratához. Elindult felfelé, görnyedten haladva, mintha minden lépés fájdalmat okozott volna. A bejárat előtti szirtről lenézett a mormogó tömegre, mozdulatlanul figyelt egy ideig, aztán térdre ereszkedett, karjai az ölébe roskadtak, vállai lágyan meggörbültek, és zokogni kezdett.
Csendet hozott a tó felől a forró szél, erjedt gránátalmák szagát. A Nap éppen a tarlós oldalak mögé ereszkedett, az olajfákon túl. A tömeg elcsendesedett, egy távoli présházból csattogás hallatszott. Az árnyékban álló hangoskodók, sózott heringet és aszalt barackot rágcsálók is arra fordultak, és némán nézték. Az asszonyokkal zokogott.
Néhány perc után felemelkedett és félretolta a barlang szájából a követ. Sokan felsikoltottak, mások arcán a döbbenet szürke árnyéka. Felemelte mindkét karját, és úgy, hogy mindenki hallhatta, bekiáltott barlangba: Gyere ki!
Alig telhetett el annyi idő, hogy a közeli nyáj a forráshoz érkezett, akit négy napja helyeztek a barlangsírba, előtűnt a sötétből és megölelte. Újra élt. Csendes volt az öröme és kopott. Valamikor majd újra meg kell halnia. Ilyenkor a szavak már szinte fölöslegesek.
(2)
Csendben vacsoráztak. Nem beszéltek, nem vitatkoztak, mint általában. Az arca komor volt és merev, az olajlámpák bánatos árnyai kergetőztek rajta időnként. Cuppogtak a báránycsontok, kopogtak a tálon, mártogatták a kakukkfüves olajat. Itt voltak mind a tizenketten. Bort is hozattak, az erős, agyagosból valót.
Egy olajfaligetben, messze a zajoktól, így akarta, hogy csak magukban legyenek, a tiszta jelenlétben. Mintha akkor találkoztak volna először, fürkészőn és bizalmatlanul figyelték egymás arcát. Azt akarta, mindenki legyen ott, halászok és adószedők, akik elhagytak mindent és követték őt. Tizenketten.
Várták, hogy mondjon valamit, hogy utat mutasson, ahogy mindig tette. De hallgatag volt, arcán bánat, félelem játéka.
Aztán felállt az asztaltól, végignézett rajtuk, mint az asztalos, amikor először vízre tolja a csónakot. Levetette magáról a felső ruháját, és végignyújtotta a padon. Vizet töltött a cseréptálba, kezét fölé tartotta, és tekintetét újra rájuk emelte, kis riadt nyájra, aztán megragadta a tálat, és odalépett ahhoz, aki a legközelebb állt hozzá, akiről tudta, hogy bár lelkében ingatag, kitartása a sziklánál keményebb. A lábához térdelt és maga elé húzta a tálat.
Zavartan ugrott fel, és az ablak felé hátrált. Te akarod megmosni az én lábamat? A tekintetét az arcába emelte. Komor volt és hangsúlyos, váratlan és tömör. Minden mondata határt állított. Egyetlen dolgon múlik minden, egyetlen óvatlan pillanat, és minden más egyetlen pillanat alatt értelmetlen lesz. Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám! Ennyit mondott.
(3)
Nehéz, párás volt az idő, dobogott a város szíve. A tűz körül üldögélt a többi tizenegyel. A hely, a falakon kívül, a sziklás meredély alatt, az olajprés kertje. Öreg fák között osonva érkezett az este, jött a pillanat, mint a tolvaj.
Nem volt kimért, hangjában remegő félelem. Fekete, ordas ráncok gyűltek a szeme köré, poros kezébe temette az arcát. Aztán megragadta a karjukat, felkelt a tűz mellől, és imádkozni hívta. Beléjük karolt, mintha támaszt keresne.
Igen szomorú az én lelkem mindhalálig, virrasszatok velem! Majd ellépett mellőllük, és az égre tekintett. A párás foszlányok fölött a csillagok, és végtelenség pislákolt vissza. Üres volt az égbolt, néma és szenvtelen.
Arcra borult. Mint egy földre hajított szűr, magatehetetlenül, néhány lépésre a barátaitól. Nyüszített és vonaglott. Ott, akkor megrémült az élettől.
Az a néhány pedig, akik egy kőhajításnyira voltak tőle, segíteni akartak, de hogyan. Ez az ő játszmája volt. Egyedül, mint mindenki egyszer, szemtől szembe a pohárral, a meneküléssel, és a fáradt beleegyezéssel, amikor visszaadja önmagát. Akkor nincsen más, csak a létezés maga, csak a színtiszta valóság. Ehje aser ehje.
