"Valld be, ha mered, hogy nem érte meg"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 21. (476.) SZÁM - NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Ez így megy
Egyed Emese
Mintha
Töredék
Játszik
Grammatika
Gyűrűk a vízen
Várakozás
A könnyekről
Idején
Páll Lajos
Iringó szín
Harang alatt
A Genfi-tó partján
Keresdi vár alatt
Velence, böjt van
Felülnézet
Most megmondom!
A fürdő fölött
Mátyásnapkor
Az alma
Jancsó Miklós
Barátok
Öregek
Fried István
Antikvitás-recepció és modern emberkép - Márai Sándor Ulysses regénye
PRIMO® ČUČNIK
Hotel Transilvania
Zsigmond Melinda
Emma né', az 1F-es nő
Zsidó Ferenc
Rövidfilm horkolással
Demeter Zsuzsa
A címadás öröme
Cseh Katalin
Cinterem
Közérzet
Dal
Csönd és isten
Csönd és sikoly
Bereczki András
Hét és fél nap (folytatás előző számunkból
Sipos Géza
Elégia Végvár felől jövet
Madrigál a cseresznye utcából
Szőcs István
Gén, műgén, álgén I.
Terényi Ede
MOZARTRÓL, MOZARTTAL - Mi a zseni?
 
Szőcs István
Gén, műgén, álgén I.
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 21. (476.) SZÁM - NOVEMBER 10.

A gén tudományos műszóból az utóbbi évtizedekben az Új Tudálékosság (Neo Scienciation?) divatszava lett. Különösen terjesztik ma a tudfan-rémfilmek és a mezőgazdasági üzérkedés. Nem túl régi Idegen szavak szótáram gének címszava: „az öröklődő tulajdonságokat hordozó kromoszóma-részecskék, nukleinsav molekulák”; a genetikai kód pediglen: „az egyed fejlődését vezérlő, ribonukleinsavakból álló kettős spirál”...
Ám nem mindig volt ez így. Mikoriban már épp elvégeztem az egyetemet, ötvenöt éve megjelent Idegen sz. szótáramban a gének még imperialista idealizmus áltudományának hazugságai, súlyos antimarxiumok. Elmúltak már legtöbbünk fejében azok az idők, de hogy hatásuk mennyire továbbélt, ijesztgetések és zavarosságok formájában, azt a napokban fedeztem fel fióktakarítás közben egy épp huszonöt éves lapszéli jegyzetemben. A szociobiológiának nevezett tudományág vagy irányzat megalapítójának, egy Harvard egyetemi tudósnak a neve mellé könyvének1 recenzense már elöljáróban szükségesnek látja odaírni: „il n-a rien d’ un fasciste”... (Nincs benne semmi fasiszta...)
A szociobiológia olyasmikkel foglalkozik, hogy pl. nemcsak az egyének, de embercsoportok jellegzetes viselkedését is meghatározzák örökölt tulajdonságok, akár évezredeken át változatlanul – nevezzük e csoportokat fajtának, népnek, etnikumnak vagy néprésznek, akárhogy, amennyire az óvatosságunkból futja –, bár igaz, hogy éppen az emberi lény értékét jelzi az a körülmény, hogy kettős ribo-spirálok ide vagy oda, az ember képes viselkedésében és döntéseiben eltekinteni a genetikai kód utasításaitól... S megint egy bár: az is kérdéses, hogy a szabad választás képességét megint mennyire a gének teszik lehetővé?
Wilson professzor – egyike a számtalan Wilson prof-nak – azonban megállapítja, és ez a szociobiológia egyik alaptétele, hogy léteznek olyan szerzett, akár véletlenül kialakult ismeretek, szokások, viselkedési szabályok, termelési eljárások, amelyek olyan általánossá válnak, hogy az idők során (mondjuk 30-40 emberöltő, tehát mintegy ezer esztendő alatt) teljesen úgy hatnak, mintha örökletes természeti tényezők irányítanák őket. Ezeket a művelődési elemeket Wilson culturgenseknek nevezi (francia fordítója) culturonoknak, ezeket emlegetvén én műgén néven (bár szabatosabb lenne a művgén, művigén).
Legszemléletesebb példáként a kukorica megkészítésének módját hozza fel.
A Kolumbusz előtti Amerikában egyetlen gabonafélét termesztettek, a kukoricát. Azok az indián társadalmak, amelyek a kukoricafőzés lúgos főzését gyakorolták, teremtették meg a nagy amerikai civilizációkat: inkák, maják stb. Azok a törzsek, népességek, amelyek másként készítették meg a kukoricát (pl. pörköléssel), elsatnyultak; nagyon nagy volt a halandóság köztük, fizikai-szellemi erejük csökkent stb.
Az összefüggés magyarázata: a kukorica lizintartalma, e rendkívül értékes fehérje eredetű aminósav a kukorica szövetének bizonyos részeiből csak lúgos környezetben oldódok ki, így azok az indiánok, akik meszes vízben főztek, több lizintartalmú tápanyagot nyertek belőle! (A meszet eredetileg valószínűleg azért adták hozzá, hogy könnyebben megpuhuljon.)
Ugyanakkor más szerzők gyakran értekeztek arról, hogy egyes indián törzsek, pl. az aztékok közismert kegyetlenségének oka az egyoldalúan kukorica-súlypontú táplálkozás volt, és hitelesítés nélküli statisztikákkal igyekeztek bizonygatni, hogy valamely tájegység lakói minél több kukoricaalapú étket fogyasztanak, annál gyakoribbak azon a vidéken a gyilkosságok. Ezzel szemben viszont sok utazó és valódi meg címzetes antropológus állítja, hogy valahol a Titicaca-tó partjai körül él egy olyan törzs, amelynél kegyetlenebb és rosszindulatúbb emberfajta sehutt a világon nem létezik, s ez a törzs egyáltalán nem eszik gabonafélét vagy más keményítőtartalmú táplálékot, a szénhidráthiányos táplálkozásuk miatt idült vércukorszint-süllyedésben szenvednek és innét szörnyű indulatosságuk.
E kukoricázó magyarázatok valóban alkalmasak arra, hogy táplálkozási sajátosságoknak s hasonló, évszázadokon át művelt életviteli szokásoknak ugyanolyan viselkedés-meghatározó erőt tulajdonítsunk, mint az élettanilag örökletesnek tekinthető meghatározottságoknak, és még azt a fenyegető kilátást is elhárítjuk, hogy fasisztoid nézetekkel gyanúsítsanak. Vannak azonban a népek viselkedésmódjai között olyan különbségek, amelyek erkölcsileg ugyan nem sorolhatók különböző értékskálákra, s mégis... mégis ugyancsak problematikusak lehetnek.
Évtizedekkel ezelőtt jelentek meg tanulmányok, cikkek,2 amelyek egyes ázsiai vagy afrikai eredetű népségeknek az európai emberétől eltérő térfoglalásmódjáról, térérzékéről szóltak, hogy például amíg az európai ember az őt egy-két lépésnyire körülvevő teret is mintegy sajátjának tekinti, addig a harmadik világbeliek nem, és ezért bárhol nyugodtan elénk állnak, és elveszik előlünk a kilátást. Talán békítő igyekezetükben mellé is fogtak az illető szerzők, amikor ezt nem egyszerűen kulturálatlansággal, hanem más érzékelési móddal, illetve „szemlélettel” magyarázták. Pedig van itt valami más is.
A huszadik század elején jelent meg egy érdekes könyv a székelyek eredetéről, címét szerzőjét3 unalomig idéztem az évek során.
Szerinte annak a megkülönböztetésnek, hogy a régi népeket, etnikumokat vagy törzseket a fehér, fekete vagy vörös színekkel jelölték, az eredete visszanyúlik a nyíl feltalálásának idejére, amikor az ember már beszédtávolságon túlható fegyvereket használt; messziről is láttatnia kellett, hogy hova tartozik, s így legalább attól a veszélytől megszabadult, hogy saját oldalról nyírják ki. Ellentmond azonban ennek érdekes megállapítása a különböző színezetű etnikumok különböző harcmodoráról. A „vörösek” fő taktikai elve a mindent egy lapra föltevő, összpontosított lerohanás volt, a feketéké a kerülgető, előre-hátra hullámzó, távolról lövöldöző harcmodor, a fehéreké viszont a zárt tömegben küzdő állóharc. Ennek megfelelően a címerállatuk, azaz kultikus jelképállatuk is különbözött: a vörösök az oroszlánt (és a sárkányt) tartották mintaképül, a feketék a ragadozó madarakat (sas, ülü), a fehérek meg a medvét és a farkast.
Mint minden felosztást, ezt is a végtelenségig lehetne árnyalni és kombinálni. (Már Horvát István beszél pl. vörösekről fehér vagy fekete alapon.)
Visszatérve a génekhez és műgénekhez, e taktikai különbségek mögött mégiscsak van valami. Például az a mód, ahogy a különböző népek fiai verekednek: a magyar leginkább a magasba emel és fenyegetően lóbál valamit (bot, karó, vasvilla, kézitáska stb.), a déli népek alacsonyan, a csípő alatt tartott szúró eszközt (kés, tőr, csavarhúzó) markolnak és így tovább. Az abszolutizmus korában állandóan panaszkodtak az osztrák tisztek a magyar bakákra, hogy a szuronyt a közelharcban nem használják, hanem lecsavarják és a puskatussal dolgoznak. Másrészt, amikor a franciák annak idején a huszárság mintájára szerveztek könnyű lovasságot, a francia tisztek nem szerették használni a sújtó-vágó huszárkardot (illetve szablyát), hanem visszatértek a spádához, tehát szúró fegyverhez.
Érdemes megfigyelni – sajnos manapság is van alkalmunk! – a tüntető, zavargó tömegek taktikáit. Pl. 1990-ben Marosvásárhelyen és máshol is a magyar tüntető tömegek fellazult csoportokban haladtak, előre-hátra hullámoztak, míg a románok szorosan összezárt sorokban (Schulter am Schulter), vállvetve léptek fel.
Egyszóval az úgynevezett kollektív tudatalatti működéseit behatóbban kellene tanulmányozni, főleg a tömeglélektan keretében. Sajnos a tömeg fogalmát a XX. században jobb és baloldal annyira különböző értelemben használta, hogy mára használhatatlan lett, a tömeglélektan pedig mint olyan kompromittálódott, a propagandista boszorkánykonyhák által, bár az üzleti élet menedzserei a leglelketlenebb módon aknázzák ki ma is.
A társadalom mindennapi életének hirtelen arcváltozásai, illetve másrészről furcsa folytonosságok felbukkanása meggyőzi az embert: nemcsak saját lelkünket viseljük, hanem azét a „csoportét” is, amelybe beleszülettünk. Még akkor is, amikor olyan furcsa történetírói és antropológiai állításokkal találjuk szemben magunkat, hogy pl. a magyar népben semmilyen vérségi folytonosság nincs, sajátos vonásokkal bíró külön magyar etnikum nem is létezik; mi már rég nem is létezünk, a hibáink viszont ezer éve változatlanul virulnak!

1 Edward O. Wilson–Charles Lumsden: Genes, Mind and Culture, 1981
2 A. Dorozynski: La Co-Evolution. Science et Vie, 1981
3 Szotyori Nagy János: A székelyek története, 1903




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében