szabózsuzsa
az arca és bőre is kisimult a vágytól mint aki leomlani
készül fűre gyűrt lepedőre sóhajai testmeleg párájával
szörcsögött a nyakamba a közös zuhanyzó cementjére
fektetett farácson ráírta titkos mintáit lágy húsára a víztől
fényes remegő buborékra hangja nem tudott kiröppenni
szétszaladt lehorzsolt falakon és plafonon majd velünk
bucskázott vissza egyensúlyozott a testrészeken nem
beszéltünk akkor sem mikor a tetőtér félrehúzott deszkái
mögül rezsótestű purdék ordibáltak alá cseppekben hűlt
ki a hátunkon a víz a szánk és a színek velünk együtt
szöktek ki a belülről zárt fürdőből ahogy én másnap
előle mintha a fürdővíz föle hámlott volna habot rakott
csillagtej-ontó keblére megfeszült majd lecsúszott a
melltartó zsinórja a strandolók szilaj hullámverésében
sós víztől pirosló elrágott ajakán szó nem buggyant ki
csak orrán a penészzöld takony
nők a versből
„a nőket kikről a verseket írjuk
nem ismerjük.”
(Zalán Tibor)
…és azokat sem, akiknek a verset írjuk.
látni viszont látjuk őket.
és elhitetik velünk, hogy szépek.
kivétel nélkül. még azok is,
akik szándékosan kerülik az első sorokat,
mert szerényt játszani még szebb.
szépek, kicsit csücsöri felső ajkakkal,
égőpiros, mint a cukrozott málnás üdítő.
vastag combú babák, viaszos-puhák,
kopár tűzfalaknak szorítva elringatnak.
peckesen jár mind, akár egy pincérlány.
és lángoló ruhában. alatta hullámzó
dombok, termékenység-tó, ezer szálon futó erek.
hajfonatuk korbács az éjben,
máskor arany süt fürtjeikben.
főleg, mikor a kelő napban hajtják félre fakó fejüket.
látjuk őket, ahogy minket hallgatva, olvasva őrzik csendjüket.
és sejtjük, hogy mind valami mocskos sóvárgást
hordoz a lába között, olyant amilyent
csak közvécék falára írnak vagy rajzolnak.
s ettől még szebbek lesznek.
sóhajuk a légbe száll és sóhajuk után tempózó nyári ruhák,
melltartók, combfixek és körömcipők.
megmutatják barnára sült lábszárukat, apró, hetyke mellüket:
mi vagyunk a nők kiknek a verseket írjátok,
a bugyi alatt olyanok, mintha akárki,
mint azok, akikről írtok,
a háziasszonyokká, anyákká fonnyadók,
akiknek kicsinyek éltek a tején.
de combunk töve fehérebben világít,
és csuda puhák tudunk lenni,
amikor hintáztat a vágy.
kert vagyunk,
férfinak gyógyfüvet, nyugtatót termő.
nyers, piros hús vagyunk, mint az alkonyat,
melyben elmentek a hintázó farú büszke nőkkel
hogy velük legyetek örökké boldogtalanok.
nekünk marad meztelen, kiizzadt, szétszeretett trópusod,
besüpped mellettünk az ágyba,
általuk a miénk vagy.
mert a nők, akiknek a verset írjuk
és azok is, akikről írjuk,
ismernek bennünket.
